Linktár

Gombnyomásra

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/2 számában.

Irma és Zoltán egy kávézó előtt futottak össze azon a reggelen…
– Jól nézel ki – mondta Zoltán mosolyogva.
– Nem kell udvariaskodni – legyintett Irma. – Pontosan olyan pocsékul nézek ki, mint ahogyan érzem magam.
– Mi a baj?
– Minden… – ingatta a fejét Irma.
– Van időm. Mondd el! – kérte a férfi.

Percekig csak szótlanul kortyolgatták a kávéjukat, nehezen indult a beszélgetés. Hosszú évekig szeretők voltak, de egy jó ideje már nem találkoztak. Idejük is lett volna, alkalmuk is, de mostanában valahogy egyikük sem erőltette a dolgot. Most is csak véletlenül futottak össze az utcán, és beültek egy kávéra. A kora délelőtti órán a kerthelyiség még üres volt, csak egy álmos pincér lézengett az asztalok között. Csészéik már kiürültek. Zoltán szórakozottan forgatott az ujjai között egy kis piros kockát. Letette az asztalra, újra felvette, nézegette. Irmát bosszantotta, hogy a férfi ekkora figyelmet fordít a kezében lévő tárgyra. Már éppen rosszallásának akart hangot adni, amikor Zoltán végre megtörte a lassan kínossá váló csendet:

– Legutóbb azt írtad SMS-ben, hogy romokban heversz. Ezt hogy kell érteni?
– Hogyan is? – kérdezett vissza Irma.
– Szóval hogyan? – sürgette Zoltán.
– Mindenhogyan… – emelte végre tekintetét a férfira Irma. – Romokban hever az életem. Bizonytalanná vált a helyzetem. Lehet, hogy el kell költöznöm, lehet, hogy munkám se lesz. Fogalmam sincs, miből fogok megélni. De ez még nem biztos. És pont ez a bizonytalanság őröl fel. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy te még el tudtál menni nyugdíjba. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy veled találkozzak. Egyébként sem akartalak a panaszkodásommal terhelni, pont miután felépültél a betegségből. Arra gondoltam, hogy talán rendeződik a helyzet, és akkor majd felhívlak. De nem úgy néz ki, mintha rendeződne. Tudod, egyre gyakrabban gondolok arra, hogy milyen jó lenne, ha az életem filmjét visszapörgethetném…
– És akkor jobb lenne?
– Nagyon sok mindent másképp csinálnék… - sóhajtotta Irma.
– Például mit?
– Szinte mindent…
Irma hosszan sorolta, hogy élete során milyen rossz döntéseket hozott a tanulással, a családjával, a munkával és mindenféle más dolgokkal kapcsolatban.
– Nézd a jobbik oldalát! – mondta Zoltán vigasztalóan. – Van szép házad, vannak gyerekeid, unokáid, barátaid… Ha máshogy döntesz, akkor ők most nem lennének. És talán azt a sok érdekes történetet sem írod meg, amiket eddig megírtál…
– Ez igaz – gondolkodott el Irma. – De ha más döntéseket hoztam volna, akkor most lehet, hogy nem lennék ilyen idegesítő helyzetben. Végig dolgoztam, végig küszködtem az egész életem, és most még sincs meg az az anyagi biztonságom, nyugalmam, amit megérdemelnék. Hiába végzem lelkiismeretesen, jól a munkámat, nem értékelik, sőt éreztetik velem, hogy szeretnének megszabadulni tőlem. A probléma az, hogy útjában vagyok valakinek, akire még a cipőm befűzését sem bíznám rá, mert attól tartanék, hogy nem látja át a rendszert. Csakhogy ez a valaki olyan helyzetben van, hogy kitúrhat a helyemről. Tudod, olyan tehetetlen dühöt érzek…
– A mi korunkban bizony könnyen félrelökik az embert – mondta Zoltán egyetértően bólogatva.
- A mi korosztályunkat szemrebbenés nélkül leselejtezik – helyeselt Irma. – Hiába van tudásod, tapasztalatod, szorgalmad, nem kellesz. Már akkor baj van, amikor megmondom a nevem… Irma! Kit hívnak manapság Irmának? A mai lányokat Klaudiának, Ivettnek, meg Dzsesszikának hívják. Egyből tudják, hogy melyik generációhoz tartozom. Tisztára mintha minket hibáztatnának azért, mert világgazdasági válság van. Mintha mi tehetnénk róla. Szinte azt sugallják, hogy feleslegesek vagyunk, és jobb lenne nélkülünk.
– De ugye most nem a gazdasági válságról akarunk beszélgetni – mondta Zoltán.
– Jaj, nem, dehogy! – mondta nevetve Irma. – A globalizációval, a megszorításokkal, a munkanélküliséggel, az elöregedő társadalommal, meg a válsággal tele van a tévé, a rádió, az újságok, meg az Internet, meg az én hócipőm is.

A kis piros kocka kipördült a férfi kezéből, végig gurult az asztalon, és Irma ölébe esett.
Irma a kezébe vette, nézegette, forgatta.

– Mi ez? – csillant a szeme kíváncsian. – Ilyen kütyüt még nem láttam.
– Nem tudom - felelte Zoltán. – Azt hittem, a tied.
– Biztos egy előző vendég felejtette itt – adta vissza Irma a kockát.
Zoltán intett a pincérnek.
– Uram! Ezt valaki itt felejtette – mondta és a kockát a pincér felé nyújtotta.
– Pillanat türelmet! – hadarta a pincér, zsebébe nyúlt éppen megcsörrenő mobiljáért, és elviharzott.


- . -

– Igen, a kísérlet megkezdődött…
– …
- Igen, az első alanyok már a helyszínen vannak.
– …
– Igen, a célcsoport tagjai.
– …
– Ötven, hatvan körüliek, nyugdíjasok, vagy munkanélküliek, tuti, hogy inaktívak.
– …
– Igen, figyelek.
– …
– Igen, kamerák, mikrofonok bekapcsolva.
– …
– Igen, rögzítek mindent.

A pincér zsebre tette a mobilját, és a pultra könyökölt.


- . -

– Mutasd csak! – kérte vissza Irma a kockát.
– A pincért úgy látszik, nem nagyon érdekli ez az elveszett vacak – tűnődött Zoltán. – Talán digitális asztali óra lehet.
– Van rajta egy kijelző, meg egy hosszúkás gomb kétirányú nyíllal – nézegette Irma. – A kijelzőt még csak értem, a pontos időt mutatja. De mire való a gomb a kétirányú nyíllal?
– Nézd csak meg jobban! – hajolt közelebb Zoltán. – Nem egészen pontos. Jó öt percet siet. Gondolom, azzal a nyíllal lehet beállítani a pontos időt.
– Biztos, de hagyd a fenébe! – tette le az asztalra Irma a kockát. – Majd a gazdája beállítja, ha akarja.


- . -

- Uram, egy kis gond adódott.
– …
– Letették az asztalra. Nem érdekli őket. Nem akarják pontosítani, hiába állítottuk be direkt pontatlanul.
– …
– Igen, uram, még várok.



- . -

- Látom, tényleg eléggé magad alatt vagy – nevetett Zoltán. – Sci-fi író létedre nem izgatja a fantáziádat egy ismeretlen szerkezet.
– Csak egy kütyü, egy vacak.
– És mi van, ha ez egy időgép, és azzal a gombbal lehet beállítani, hogy a múltba, vagy a jövőbe utazunk?
– Na, azért ennyire nem lila az agyam! – csattant fel Irma. – Nagyon jól tudom, hogy az időutazás lehetetlen, mert a múlt az már elmúlt, a jövő pedig még nem jött létre. Csak a jelen létezik. Az idő semmi más, mint a dolgok egymásutánisága.
– Bocs, bocs, ne sértődj meg! – mondta karjait a magasba lendítve Zoltán. – De biztos téged is izgat az időutazás gondolata. Épp az előbb mondtad, hogy szeretnéd visszapörgetni az életed filmjét. Nyilván szeretnél néha visszamenni egy-egy olyan időpillanatba, amikor boldog voltál.
– Persze – derült fel Irma arca.
– Például milyen jó lenne most egy kicsit ott lenni azon a bizonyos tisztáson… - vált izgatottá Zoltán hangja.
– Igen, azon a tisztáson, ahol szeretkezés közben körülölelt bennünket az akác és a bodza édes illata.
– És mennyi ilyen szép pillanatunk volt – érzékenyült el Zoltán.
– Vagy talán vissza kellene menni abba az időbe, amikor még egészen fiatalok voltunk, amikor még szabadok voltunk, amikor még nem voltak kötelezettségeink, családi kötelékeink. Talán együtt élhettük volna le az életünket. Talán közös gyerekeink is lettek volna.
– Ha visszamennénk tizenéves korunkba, az nem biztos, hogy jól sülne el. Akkor még máshogy gondolkodtunk, máshogy láttunk sok mindent. Egyáltalán nem biztos, hogy tetszettünk volna egymásnak. Nem biztos, hogy összejöttünk volna. Emlékszel, mikor megmutattam egy régi képet, amin tizenhét éves voltam? Azt mondtad, akkor még egy tejfelesszájú kis izé voltam.
– Igen, emlékszem – válaszolta Irma. – De én úgy gondoltam, hogy a mostani fejünkkel kéne visszamenni.
– Az sem lenne jó – ellenkezett Zoltán. – Biztosan csodálatos gyerekeink lennének, de siratnánk azokat a gyerekeket, akik így nem születnének meg, hiszen emlékeznénk rájuk. Neked is bűntudatod lenne a valóságban létező gyerekeid és unokáid miatt, meg nekem is az enyémek miatt. Úgy éreznénk, hogy elárultuk őket. Lásd be, a lehettek volna gyerekek nem vehetik fel a versenyt a valóságban létező, ismert és szeretett gyerekekkel.
– Igazad van. Olyan dolgokra emlékeznénk nosztalgiával és fájdalommal, amik nem jöhetnének létre, ha másképp élnénk az életünket, mint ahogyan egyszer már végigéltük. A mostani fejünkkel nem tudnánk másképp végigélni az egyszer már megélt életet.
– Nem érdemes azon rágódni, hogy mi lett volna, ha…
– Na, hagyjuk is ezt a butaságot! Amúgy is mennem kell – mondta Irma, és rácsapott az asztalra. Ahogy felállni készült térdével kicsit meglökte az asztalt.
Zoltán ösztönösen az asztal széle felé bukdácsoló kocka után kapott.
Ahogy elkapta a kockát, ugyanazzal a mozdulattal véletlenül meg is nyomta rajta a gombot.


A levegő hirtelen vibrálni kezdett körülöttük. Ijedten nézték, ahogyan minden megváltozik. Először a nemrég épült bevásárlóközpont hatalmas tömbje tűnt el, aztán azok az apró házak is, amik korábban az utcában álltak. Hamar semmivé váltak a római temető kövei is, és mindenhol csak az erdő zöldje uralkodott. Ahogy halványult, és színes köddé olvadt körülöttük minden, még látták, ahogy a kocka kijelzőjén szélsebesen pörögnek a számok. Aztán a kis kocka is halványulni kezdett. Először rózsaszínű lett, aztán átlátszóvá vált, majd a semmibe veszett. Sokáig kavargott körülöttük az ezerszínű köd, aztán hirtelen kitisztult minden.


Egy idegen erdő soha nem látott, hatalmas fái közt álltak, talpuk alatt alattomosan cuppogott a mocsár. A rengetegben ismeretlen madarak hangja visszhangzott.

– Hol vagyunk? – riadt fel bénultságából Zoltán.
– Tartok tőle, hogy ugyanott – mondta Irma, és idegesen felnevetett. – Csak nem ugyanakkor.
– Jézusom! – kiáltott fel a férfi.
– Ne Jézusozz, Zoli! – felelte ingerülten Irma. – Jézus még meg sem született. Sőt, még Buddha sem világosodott meg. Sőt, még a Védákat sem írták meg. Sőt, még a csiszolt kőkorszaknál sem tartunk. De nem akarok én most neked, történelemtanárnak kiselőadást tartani a vallások keletkezési idejéről. Mielőtt a semmibe foszlott a kocka, a kijelzője mínusz 300.000-et mutatott. Te is láthattad.
– Láttam, persze. De azt akarod mondani… - hüledezett Zoltán.
– Nem akarom, de… - tárta szét tehetetlenül a karjait a nő.
– Ez akkor tényleg egy időgép volt?
– Szerinted?
– Akkor most mihez kezdjünk?
– Készüljünk a halálra!
– Valamit azért mégiscsak…
– Mit? Ugyan mit? – csattant fel Irma dühösen. – Itt állunk mélyen az őskorban, egy ismeretlen erdőben, ismeretlen állatok és növények közt. Ami a zsebeidben és az én táskámban velünk maradt a civilizációból, az vagy haszontalan, vagy kevés. Mobiltelefonnal, bankkártyával, golyóstollal, meg papír zsebkendővel itt nem sokra megyünk. Van a táskámban egy kis flakon ásványvíz, egy csomag rágó, meg egy zacskó mazsolás drazsé. Ezzel a készlettel, mit gondolsz, meddig tartunk ki? Esélyünk sincs a túlélésre.
- Nézd a jobbik oldalát! – nevetett fel ideges, furcsa fejhangon Zoltán. – Azt a kávét már nem kell kifizetnünk…
– Életünk utolsó kávéja! – mondta Irma kicsit hisztérikusan nevetgélve.
– Azért nézzünk körül, mielőtt meghalunk! – javasolta Zoltán.
- Ugyan, minek? – sóhajtotta Irma. – Az erdő máshol is pont ilyen, mint itt.


- . -

A kocka helyén maradt apró hamukupacot felkapta a hirtelen meglebbenő, könnyű, nyári szellő, és szétszórta a levegőben, mielőtt még az odasiető pincér feltakaríthatta volna.

- Sikerült, uram!
– …
– Mégis megnyomták. Igaz, hogy véletlenül, de megnyomták.
– …
– Igen, tábornok úr – vágta magát vigyázzba ösztönösen a pincér. – Köszönöm, uram.
– …
– Igen, tábornok úr, gratulálhat a professzor úrnak.
– …
– Igen, a célszemélyek rendben eltűntek, az egyszer használatos eszköz is rendben megsemmisült.
– …
– A bemért impulzus szerint 300.000 évnyire.
– …
– Igen, uram. Akkor indulok is, a munkaközvetítő és az orvosi rendelő várójába, a nyugdíjas klubba, meg a többi kijelölt helyre, útközben pedig szorgalmasan osztogatok a megfelelőnek látszó alanyoknak.
– …
– Igen, uram. Gombnyomásra megoldódik a válság, ahogyan azt a professzor úr megmondta.

- . -

Később mégis elindultak körülnézni. Szótlanul botorkáltak a buja növényzet útvesztőjében. Nem volt kedvük beszélgetni arról az életről, amit annyit szidtak, amiről annyit panaszkodtak, de ami most, hogy váratlanul kiszakadtak belőle, elveszett paradicsomnak tűnt. Nem beszéltek a pincér képén szétterülő, gyanúsan elégedett vigyorról sem, ami mindkettőjüknek feltűnt, hiszen mit is kezdtek volna a gyanújukkal.

Órákig járkáltak az erdőben, de az valóban mindenfelé ugyanolyan volt: sűrű, buja és visszhangos. Már nem is tudták, hogy haladnak-e valamilyen irányba, vagy körbe-körbe mennek, amikor a fáradtságtól összeroskadva elaludtak egy fa tövében.

Már besötétedett, amikor felébredtek. Legnagyobb meglepetésükre fény szűrődött át a lombokon. Kérdően néztek egymásra, aztán szó nélkül pattantak fel. Eddigi óvatosságukat félretéve csörtettek egyenesen a fény irányába.

Mikor kiértek a sűrű szélére, földbe gyökerezett a lábuk.

Az előttük elterülő völgyben egy hatalmas város fényei ragyogtak.

– Ez lehetetlen! – fakadt ki Zoltán. – Ebben az időben még az ősemberek sem…
– Egyes elméletek szerint nem a mi civilizációnk az első ezen a bolygón. Több tudós is állítja, hogy a magasan fejlett civilizáció már többször is kifejlődött, és elpusztult nyomtalanul. Egy elmélet szerint minden pusztulásnak voltak túlélői, akik a katasztrófa után az ősemberi szintről építették fel újra a civilizációt – mondta halkan Irma.
– Atlantisz, meg ilyesmi? – kérdezte Zoltán.
– Nem, ez sokkal-sokkal régebbi. Atlantisz legendája csak a lenyomata a közös tudatban a letűnt, de ezek szerint valóban létezett múltnak.

Az éjszaka hűvösétől, a félelemtől és az izgatottságtól vacogva üldögéltek az erdő szélén. Várták, hogy felkeljen a nap.