A Jósi
- Nem láttad Jósit! – támasztotta ízelt csápját a kocsma pultjának nemes kő lapjára. Hangja gurgulázó volt, szavak nélkül. Elfelejtette bekapcsolni megint a fordítót.
A háttal állott zümmögő hangjából megkülönböztethetetlen a fajbéli hovatartozása. Formája után bármi lehetett, de a testborításából előtüremlő szárnyképződmények láttán volt elképzelése. Vízfaj közeli. Szaglása hiányában várta, a teremtmény forduljon meg, és lássa annak fizimiskáját. Várt, mert a készüléke szerint tizenhét faj ötven egyede tartózkodott e kimérésben, ahol életbesorolásuk alapkán kérhettek energiahordozót. A fémalapúak választhattak a közvetlen, és a még közvetve átalakítható között. Viszont erre nem volt mindegyik képes. Ezért, s az egyszerűség kedvéért a hosszú teremben kétsorjával álltak az energia-átalakítók. Kisebb csoportban csak az antianyag formázók. Valahogy azon táplálékú lények nem szívesen mutatkoztak a pozitív anyagúak között. Haszontalannak, és ezért érdektelennek mondottak, de a kereskedéses információszerzés lehetősége idecsalta őket. Mó bekapcsolt átalakítója azonosítani próbálta a zümmögő hangsorokat, majd jelezte viselőjének, hogy élő a kapcsolat. Ezért újra kérdezte a tőle még mindig háttal állótól.
- Nem láttad Jósit?
A kérdezett megfordult. Nyakában dolgozott a beszédgenerátor az érthetőség nyelvén. Végigvezette tekintetét a kérdező formáján. Látta a malacarcú pocakos altestű képződményét. Érezte az idegességét, a szagát, tétovaságát, és ez nála nem sok jót jelentett. Támadás előkészületet sejtett mögötte. A malacarc nem lepődött meg. Kicsit ugyan furcsa volt számára a békafej egy szitakötő altesten, de elfogadta. Elfogadta, mert annyi számára furcsa szerzeménnyel találkozott már, és oly sokkal kötött barátságot, hogy ez csak elviselhető szint volt számára. A kereskedni meg ugye kell elv alapján volt már rosszabb helyzetben is. A fontosabb az volt; mit kínáljon cserébe. Mert elfutni azért mindig nem lehet. Nem elég nagy az univerzum élhető fele, hogy megtehesse. És túl sok listán van már az első tízben.
- Ki kérdezi?! – szólalt meg a békaarcú.
A mindig háttérben maradó teremőrségben alkalmazott gondolkodó érezve a veszélyt a viszontkérdésben, aktiválta a sugárzót. A sugárzónak az volt a feladata, hogy a veszélyes helyzetet megoldja. Ez nem volt más, mint egy oxigénszegény homokviharokkal dúsított légterű sivatagi környezetbe küldje a vitázókat minden itt hordott felszerelésük nélkül. S ha túlélték a környezetet és egymást, akkor a fogyasztásuk ellenértékét rendezve, visszakapták azt. Kevesen jöttek egyáltalán vissza. A felszerelésük eladásából bőven megtérült az ittlétük. Elég visszatartó előnye ez ennek a helynek. De vannak szabályok cserébe. A béka arcú is meggondolta magát, és nyugalmat sugárzott köréje. Mó érezte, biztonságban van, ha csak érdeklődik. A terem hosszú volt ugyan, de keskeny. Keskeny azért, hogy balhé esetén könnyebb legyen elszigetelni a csoportokat egymástól. Meg így adta ki az anyag a tervező asztalánál. És egyszerű is volt. Rövid időn belől elválaszthatókká lehetett tenni, ha szükség volt rá.
- Én tisztelettel!
- Ki az az én!
- Mó, az Orte faj kereskedő klánjából.
- Ré, a vizok fajának felderítője.
- Akkor láttad Jósit?
- Ki az a Jósi!
- Hát… az egy ember… emberkinézetű hibrid… kétkarú, kétlábú, kétszemű, nagyfejű, és szakállas…
- Szőrös!
- Nem! Szakállas. És alakváltó is… szereti a másneműeket…
- Az íze miatt!
- Nem! Az élvezet miatt… de szereti a jóízű húsokat is. Megeszi őket.
- Ott a homályban van egy fura fajzat. Két, hárommellű egyedet visongat, akiknek összesen öt szemük van. Kezd már idegesítő lenni. Ha nem volna ez a kisugárzó, már nem tennék tovább.
- Oké, megnézem... És köszönöm!
- Ja! Mivel kereskedsz?!
- Testet keresek unatkozó lelkek számára.
- A felemelkedetteknek?
- Akinek értékarányos cseréje van.
- Mármint néked hasznod!
- Ez a lényeg, de ez nézőpont kérdése csupán.
- Mi az a nézőpont?
- Tudod te, milyen unalmas láthatatlan energiaként lebegni a semmiben? Se fény, se szín, se érzelem. Pedig erre vágytak. Most, hogy elérték, meg vissza. Ezért vagyok én. Csak nem tudok vélük tárgyalni. Kell a köztes. Még így is jól járnak… meg én is. Érdekel?
A békaarcú megrázta a fejét, s a nyál nyelve hegyéről mellére csöppent. Három skúnó ideje van már itt. Négyszer töltődött fel energiával, de csak az elején tartott. Furcsának érezte magát az űr eme szegletében, a két dimenzió-együttes határainak egybefolyásán, az anyag és antianyag közelségében. Egyedül volt fajából, s hiába volt fejlődésének eszközeivel felszerelve, ide jöttekor mégis védtelennek érezte magát. A kirajzás előtti állapot sürgette. Bár az idő itt érdektelennek látszott. Zavarta, nem vehette csak el azt, amire szüksége van. Csak bérelhette. És az kötelező. Ami zavarólag hatott; nem hallott a beszélgetések folyamán olyan bolygóról, vagy rendszerről, ami fajának sokasodási ütemét tarthatja, miközben táplálékkal látja el. Tehát test van bőven. Igaz, hanyagolható lélekkel. És elgondolkodott rajta, hogyan hasznosíthatná társként az ötletet. Aztán arra, mit kérhetne cserébe. S tényleg lehetne saját haszna is? Ez felizgatta. Aztán ott állt a válasszal; mit kezdjen véle.
Nyomasztotta a helyzet bizonytalansága, tehát gondolkodott. Magára formálta a lehetőséget. Megvolt mindene a faja között, nem tudott mit kezdeni véle. És lassan elcserélte már, amit tartaléknak hozott. Nézte a malacarcút, ahogy rángatja testét e furcsa kohéziójú, gravitáció sajátosságában. Nézte, ahogy lökdösi magát a homályban visongatók felé. Ösztöne hirtelenségében arra gondolt, mi lenne, ha kiadná magát Jósinak. Hisz úgy sem tudja, kit takar ez a név. Meglehet, már máshol jár a dimenziók között. És neki van egy jó ötlete. Csak vonzóvá kellene tennie. És meghatározni a csere árát. Elindult az energia-átalakítók felé. Éhesnek érezte magát. És szomjasnak.
