Az óriás

Horror / Novellák (897 katt) Jarred
  2018.01.12.

- Így van! – jelentette ki az ispotályos határozottan, ellenszegülést nem tűrő hangon. – A gyengeséged lesz az erősséged. – A kámzsás alak, az ispotályos hangja embertelen magabiztosságról árulkodott, majd, miután habitusának és vérmérsékletének hangot adott, folytatóra fogta. - Megjelenik a jog, az új jog, az orvoslás és a hatalom elveszik, egyszerű látszattá halványodik csupán, nem lesz több szemedben, mint egy felidézhetetlen emlék kósza árnya elsötétülő szemedben, mely így hamarosan lecsukódik majd. És az ő hibáik és gyengeségük lesz az erő, mely irányít és vezényel majd. Erények fogják vezérelni életed, melyek apránként kivesznek belőled. – Miközben beszélt a gólem készítő, egy nagydarab, tagbaszakadt figura nem tágított mellőle.

Miközben beszélt nem vette le tekintetét a bozontos szemöldök alatt megbúvó szempárról és a benne fellángoló fanatikusokra jellemző izzásáról, mely poklok végső, mindent felemésztő tűzét juttatta eszébe.

- Távozom.
- Nincs annyi arany az erszényedben.

A férfi, aki hosszú, fekete utazóruhát viselt, ellentmondásképpen hanyagul az egész érmékkel teli erszényét a padlóra hajította. Nem fordított hátat egyszerűen, egyszerűen megérintette a nyakában logó talizmánt, és eltűnt a szemük elől. Teleportált.

Egy erdő mélyén felvert tábortűz mellett öltött testet (manifesztálódott) újra, régi, elfeledett monolitok, egy letűnt vallás romjai között. Barátaik, felvértezett, fegyveres emberek és törpék, harcosok őrködtek sátraik körül.

Nem köszöntötték, csak biccentettek, és folytatták ádáz, elszánt tevékenységüket, védték állásukat az erdő mélyén, ahová menekülni kényszerültek.

Nem kérdezősködtek, szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy a tárgyalások nem haladnak.

Száműzetésben éltek, és a régi kegyhely lett az utolsó menedékük, az utolsó helyőrség a számukra. Bár többnyire olybá tűnt a terv hibátlan dacára, hogy harcoshoz méltóan készülnek a halálra. Ezért fogadták maguk közé a varázslót és társnőjét, az ő sorsuk és életük szintén más, sokan a boszorkányosok vesztét jósolták, és így alkalom nyílt a barátságra.

Persze a mágus hatalma jócskán megcsappant, azok a csillagok, melyekből erőt merített, úgy halványodtak, ahogy a városok és lakosságuk dagadtak. De mint oly sok dologról, erről sem beszélt, és még így jelen körülmények között is, szemmel láthatóan természetfeletti erőknek parancsolt. Vagyis inkább, másképp fogalmazva, az új világ természetével ellentétes erőknek. Az álom lassan nyomta el, félt, hogy oda az álmok fala, és oda is betolakodnak. Új világ-rend volt felemelkedőben.



Az óriás másnap tűnt fel. Földet rengető léptei az egész tábort felverték. Az egyik törpe, aki a Trufin nevet viselte, jelezte, hogy már korábban is látta a hatalmas lény nyomait, és a kidőlt fák is a hatalmas félemberi lény jelenlétére utaltak.

- Itt háltak és szaporodtak egykoron. Hasonlóan a gunkákhoz, szintén hatalmasra növekvő, békaszerű lényekhez, kiket szinte teljesen kiirtottak. A Legendák úgy tartják, hogy az utolsó kolóniák ehhez hasonló rúnakövek között tenyésznek, melyeket végleg elnyelt a mocsár és a tengernyi sár, és már nem merészkednek a világ felszínére, ám néha olybá tűnik, hogy fertelmes kuruttyolásuk még a föld alól is felszűrődik, és az őrületbe kergeti az egyszerű világ halálos igazságát elutasító emberi elmét.

Több órányi erőltetett menet és őrjárat után akadtak az óriás nyomára, aki éppen egy emberi magas sziklát görgetett oda, ahogy alóla előhalássza az odarejtett szarvas tetemet.

A mágus látott már ilyet, de tudta, hogy ez a faj, amilyen hatalmas, olyan ostoba és feledékeny is egyben, és a szaglása sem éles, mint a hasonló termetű medvéknek, és így gyakorta elfelejtik, hová is rejtették zsákmányukat az ádáz dögevők elől.

Fegyvert sem volt idejük rántani, mire a csaknem öt méter magad izomkolosszus megszólalt, szájával nehezen formálta meg a szavakat, a szomszédos királyság nyelvezetével.

- Kik vagytok ti nekem?
A harcosok, a hosszú, bozontos szakállat viselő törpék és Feldbar, a varázsló összenéztek.
- Barátok – felelte egyikük, míg a mágus fürge ujjaival varázsjeleket írt a levegőre, és halkan, alig hallhatóan ősi varázsszavakat formált a szájával. A rítus hatására az izomkolosszus hordóvastagságú egy bőrszíjszerű dolog, valószínűleg egy emberi öv, halvány izzásba kezdett.
- Talán abból nyeri az emberfeletti erejét – találgatott az egyik katona.
- Egy öv – felelte határozottan egy másik.
- Biztosan megölt érte valakit.
- Az nem lesz túl nagy gond! – felelte Feldgar, aki az utóbbi időben rászokott a fekete humorra.
A termetéhez képest apró és pökhendi fej újra szólásra nyitotta száját a hatalmas, eleven hústorony tetején:
- Rum nem. Rum nem ölt meg senkit! – Majd mintegy békítőleg maga elé emelte az agancsánál megragadott szarvas hulláját, meglengette a köréje gyűlt csapat felé.
- Furcsa… Azt hittem, ezek a szerzetek beszélni sem képesek.
- Ha nem lennének ekkora bumszlijaim… - tette hozzá a törpe.

Feldgar, aki köztudottan gyűlölte az erőszakot (barátai ezért sokra tartották, sok fölösleges csete-pátétól óvta meg őket), végül belegyezőleg bólintott, majd így szólt:

- S végül a gyengeségem lesz az erőségem. Csakhogy az én gyengém a mágia. - Újabb varázslatba fogott, szavai kivehetetlenné váltak, avatatlan fülek számára érthetetlenné, mint az erdő susogása, a hirtelen feltámadó szél. Végül az óriás mögött álló fa egyszerűen előlépett az erdőből, gyökérszerű lábain haladt, ágaival körbefonta a behemótot, leveleivel letakarta a szemeit, majd újra ledermedt.

Ekkora már nyílvesszők és hajító dárdák hatoltak az óriás testébe, mire az bömbölni kezdett a rátörő fájdalomtól, tüdejéből ordítás tört elő, melyet elnyomott a szél, majd a szájából vér kezdett bugyogni.

- Ugye emberevő? – kérdezte Feldbar kedvese.
- Volt – fejezte be a törpe, aki a hatalmas lény által elejtett szikláról felszökellve, fejszéjével átvágta annak torkát. A hatalmas lény haláltusája csaknem két percig tartott, mire arcára rátelepedett a bamba halál.
A szél alábbhagyott, böglyök és legyek rohamozták meg mindkét tetemet.
- Az óriás verejtéke elűzi a férgeket – szólott Feldgar. – Csak sajnos hamar kihűl. – Körülbelül ennyi halotti beszédre tellett tőle, mire az illetlen és rövid nekrológ befejeztével a törpe szakavatott hentes módjára (ki tudja, talán ez volt a polgári szakmája) vállból lemetszette az óriás karját, és lerántotta róla a véres övet. Csak utána fedezte fel rajta a véres csatot.
- Vedd csak fel! - unszolta társa, és mire befejezte mondandóját, az öv már ott is díszelgett a törpe gömbölyded hasán, és Feldgar varázslatának hatására még mindig kékes fényben ragyogott.

Az ádáz rőtszakállú rettenet a bicepszeit figyelte, de azok nem dagadtak tovább, mi több, a halott gigantikus félember izmai sem estek össze. Szemét szúrósan Feldgarra szegezte.

- Add ide, hadd vizsgáljam meg alaposabban!
- Egy törpe sosem enged.
- Tudom, vannak nagyobb égitestek, már az egyiken bolyonganék, ha ez nem így lenne. És mély szakadékok – tette hozzá, mikor látta, hogy a törpe nem enyhül.

A harcosnak tetszett, hogy Feldgar beszélt, mert egyrészről ő is megvetette ezt a világot, ahogy az a törpéket, másrészről Feldgar nem bizonyult feledékenynek hőstetteit illetően, a nála jóval satnyább testalkatú mágus sok esetben köszönhette a törpének az életét. Átadta az övet.

- Próbáld fel! – Feldgar engedett, így tett. Ahogy felöltötte a bőrszíjat, szinte azonnal új varázslatok jelentek meg az elméjében, és az ismeretlen világok és csillagok nevei sejlettek fel előtte, mi több, érteni kezdte a holtak beszédét. Egyszerre csak az óriás tetemének szájából szavak törtek elő, miközben testét a hatalmas tölgy ölelte.
- Tud meg, Feldgar, a mágus, hogy van egy más világ, ahol minden óriás visel ilyen övet a karján, és mind beszélünk, és a magad fajtája külön utakra kényszerül a törpékkel együtt a fennhatóságunk alatt.
- Sajnálom - felelte a mágus, és mintha drága, egzotikus pipafű hatása alatt lett volna, nem tudta, hogy valóban kiejtette a szavakat vagy csak gondolta azokat. Végül levette az övet és odaadta a törpének.
- Nem a fizikai, hanem a szellemi erőt növeli. Az intelligenciát, azt hiszem.
- Remek, még a végén tanulok valami újat.

Végül jóízűen megvacsoráztak a szarvas megsütött húsából, és nyugovóra tértek. Feldgar teljesen kimerült a varázs használattól, elnyomta az álom, azt se tudta, hányad soros az őrségben.

Mikor reggel magához tért, mindenkit holtan talált, kivétel a törpét. Átmetszették a torkukat. Asszonya hűlt tetemén egyik mágikus tekercsét találta, hátával felfelé, tintával tele írva. Egy üzenet állt rajta:

Nem az intelligenciát, az akaraterőt, Feldgar. Még én, aki törpe vagyok, jóval ellenállóbb a mérgekkel szemben, majdnem engem is álomban tartott az óriás által a szarvasba rejtett altató hatású gomba és édesgyökér keveréke... Végül felébredtem, és arra következtetésre jutottam, hogy egyedül jobban boldogulok. Tégy te is így!

Trufin



Feldgar végignézett halott asszonya, barátai, a hatalmas tetem, és a szarvas trófeaként farönkre helyezett, levágott fején lévő élettelen üveges szempárokon.

Előző oldal Jarred
Vélemények a műről (eddig 1 db)