A leghosszabb utazás III.
A menetszél kellemesen hűsítette a várakozókat. A peronra betoppanó April azonban nem tudta kiélvezni a langyos fuvallatot. Szaladnia kellett, nehogy lekésse a metrót. Érezte arcán legördülni az izzadságcseppet. Miközben letörölte, befurakodott a többi utas között. Előretolakodott és betuszkolta magát egy ülésre két ember közé. Valószínűleg nem fog elkésni, emiatt megnyugodott.
Tusolás után kapkodott mindennel. A Fionával történt beszélgetés felkavarta. Nehezére esett beismerni, de tényleg szeretett volna tartozni valakihez. Zavarta, hogy Fiona visszaél azzal, hogy beszélt róla. Kicsit bánta, hogy ennyire megnyílt neki. Elárulva érezte magát. Ugyanakkor azt is látni kell, valamit muszáj tennie az ügy érdekében. De mit tehetne? Ki segíthetne rajta?
Egy férfi könyöke az oldalához préselődött. April igyekezett tudatosítani magában, hogy mindjárt vége. Hogy a csomóponthoz érkezve csökkenni fog az utasok száma. Kifelé haladva pedig alig marad valaki a szerelvényen. De addig is el kell viselnie a nyomást, ami a bordájára nehezedett. Minden igyekezete ellenére a végén neki kellett rosszul éreznie magát. Alighogy fészkelődni kezdett, a férfi mogorva pillantást vetett rá. April nem feszegette tovább az indulatokat, belenyugodott a sorsába.
Két, egymástól borzasztó hosszú távolságra lévő – legalább is így érezte, bár igazság szerint semmivel nem hosszabb, mint a többi – megálló után az utasok fele kitódult az ajtókon. April nagy levegőt vett. A fulladás határán volt. Oldala annyira felforrósodott, hogy a felszabadult üres teret egészen hűvösnek érezte. Emiatt legalább hálás lehetett.
Megcsörrent a mobilja. Előhalászta zsebéből. Fiona üzent neki:
„Utólag gondolkodtam kicsit és lehet, hogy sok voltam… Kérlek, bocsáss meg, ha megbántottalak. Nem akartalak. Csak olyan jól esett végre hülyülni kicsit. Tudod, hogy nem szabad komolyan venni, amiket mondok. Na jó, csak ilyenkor nem… Legyen szép napod :-*”
April megkönnyebbült. Ujjaival reflexből hadműveletbe kezdett. Bezárta az üzenetet és megnyitotta a böngészőjét. Átfutotta a napi híreket. Pusztán megszokásból. Megakadt a szeme egy cikken. Nem az írás miatt, hanem a kép okán. Sárkányt mintázó amulettet ábrázolt. Rákattintott.
„2209, nyár
Ahogy sorozatunkban már megszokhatták, olyan újságírókat mutatunk be, akik valamiért érdekesek. Így tettünk legutóbb is és most is. Előző cikkünkben megemlékeztünk a 20. században élt Kilo Leoire-ról. Most is egy újabb 20. századi újságíróról, Brian Westhouse-ról essék szó.
Brian Westhouse, született 1902, Boston.
Harmincas éveire a tengeren túlon, Indiában találja magát. Egy rejtélyes történet után kutat. Egy bizonyos amulett segítségével lehetségessé válhat az időutazás. Westhouse hitt ebben a mesében. Fennmaradt kézirataiban többször is szenvedélyesen ír róla. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem harcolt a második világháborúban. Vajon egy tündérmesével akarta megúszni a sivár valóságot? Mindjárt kiderítjük!
Indiában megismerkedik Manny Chavezzel, aki kísérője marad az út hátralevő részén. Tibetbe mennek, ahol Westhouse kis híján ott hagyja a fogát. Egy lavina temeti magát alá, ahonnét csak Chavez segítségével volt képes kijutni. Így emlékszik meg róla: „Manny olyan ember, aki mellett az ember nem tudja eldönteni, megbízhat benne, történjék bármi is, vagy pedig maga a két lábon járó megszállottság és elmebetegség. Szerencsés megmenekülésem és jóhiszeműségem miatt az előbbire helyezem a voksom. Egy dolog biztos. A levegő megváltozik körülötte, ha az ember a társaságában tartózkodik.”
Harminckét éves korából származik az utolsó feljegyzése, melyet egy kolostorban írt Tibetben. Küszöbön érzi a változást, valaminek a mélyére ásott és alig várja, hogy számot adhasson róla, tudjuk meg Westhouse-tól. De vagy elfeledkezett róla, vagy mégse volt miről beszámolnia. Westhouse-nak itt veszett nyoma.
Miért érdekes Brian Westhouse története? Vajon mit láthatott, amiért fontosnak érezte, hogy az Isten háta mögé költözzön? Képzeljük ezt el mai fejjel! Több ezer méter magasan, elzárva a civilizációtól. Egy sziklaszirten ücsörögve hóban, fagyban tétlenül. Nem éppen az, amit ideálisnak mondanánk. Egy dolog biztos, Westhouse sosem vonult be, hogy harcoljon a hazájáért. Vajon ezen kívül más is motiválhatta?
Jawali, 2209, nyár”
April kicsit sajnálta, hogy nem esett szó a képen látható amulettről. Pedig csak amiatt olvasta el. Vajon köze lehet a meséhez, ami ezután Westhouse kutatott, vagy tényleg egy szélhámos? Amit viszont biztos tudott, hogy elfogadná a hótakarót fenn a magas hegyek között. Bár, gyanítja, hamar meggondolná magát, és ezután a meleg után ácsingózna. Sehogy se jó – vonta meg a tanulságot. A metró kocsi megérkezett az állomásra, ahol az egyetem is volt. Kinyíltak az ajtók és April kilépett a peronra.
Fáradtnak érezte magát. Kialvatlan volt, hiába itta meg a reggeli kávét. A jövés-menés még ébren tartotta, de amint beért az egyetemre, újra eluralkodott rajta a fáradtság. Nem telt el fél óra, hogy folytatta már megkezdett munkáját, melyet a jövő heti vizsgára készített, s amelyet gondosan elzárva tart a műhelyében, ismét érezte, eluralkodik rajta a tompaság.
Oliviával ketten osztozkodtak egy termen. Barátnője holosárkányt programozott, mintegy a kor szellemével lépést tartva, April viszont egy régimódi, mára már letűnt módszert választott. Festővásznat használt ecsettel.
A holosárkány lassan forgott a tengelye körül, pofáját nagyra tátva, fogait kivillantva. April órák óta a festményen dolgozott, s fél szemmel akarva-akaratlanul is hátrapillantott, amikor úgy érezte, leragad a szeme. Egy alkalommal viszont nem a fáradtság volt a kiváltó ok. Sokkal inkább a veszélyérzet, melyet a lány körülölelő, hirtelen megnőtt árnyék okozott. Az ecsetjét a földre ejtette, melynek nyele nagyot koppant a földön. A sárkány ott volt a helyén, ahogy hagyta, nem jelentett semmilyen fenyegetést.
April megdörzsölte az arcát. Felvette az ecsetet és a vászon felé fordult. Ekkor érte a felismerés. A lilás háttér a csillagokkal, a zöldellő sziklaszirt. A különös fa, amely beszélt hozzá álmában. Mindez ott volt előtte, karnyújtásnyira. A felhők szinte mozogtak a képen, olyan élethűre sikeredett. Aprilnek az az érzése támadt, hogy a műterem állott levegője ellenére szellő simogatja az arcát. Majd a puha füvet taposva arra a következtetésre jutott, hogy a festmény minden képzeletet felülmúlva vetekszik a valósággal. April a horizontra emelte tekintetét. A láthatárt ekkor átszelte egy valami. Egyre közelebb kúszott, egyre nagyobbra nőtt. Áttetsző volt, fehér fátyol ölelte körül. Szárnyaival belehasított a tájba, April felé vette az irányt. Kieresztette a hangját, megremegtetve a földet. April elbújt volna, ha teheti, de sehol sem volt megfelelő búvóhely. Ugyanakkor, miután efelől végleg megbizonyosodott, félelme is elszállt. Egy erősebb érzelem vette át a helyét. Bízott benne, hogy nem eshet bántódása. A sárkányra hasonlító tünemény leereszkedett mellé. Farkával körülölelte Aprilt. Bezárult minden menekülési útvonal. Kénytelen volt szembenézni sorsával.
- Most már semmi kétség. Te vagy az, gyermekem.
April nem értette, miről beszél a sárkány. De ezen sokkal kevésbé csodálkozott, mint azon, hogy megérti, amit mond.
- Nincs sok időnk. A Káosz erre tart. Nem tudom feltartóztatni. Neked kell majd megtenned.
April még mindig értetlenül meredt a földöntúli szempárba. Fogalma sem volt, mire vélje a Káoszt. De még a sárkányt sem tudta megemészteni. Nem is beszélve arról, hogy legutóbb hogyan oltogatta az a bunkó fa.
- Össze vagy zavarodva. Megértem. Én vagyok az Anya – szólt a sárkány April ki nem mondott kérdésére. – Messziről figyellek jó ideje. Folyton vigyáztam rád. De a szándékom nem volt önzetlen. Legutóbb bebizonyítottad, hogy megérint téged e világ sajátossága. Hogy képes vagy elvonatkoztatni, ha a helyzet úgy kívánja.
- Mondjuk, sok választásom nem volt – tette hozzá óvatosan a lány, de az Anya látszólag nem figyelt rá.
- Feladatod van, gyermekem. Olyan nehéz és rendkívüli, hogy félek, nem éled majd túl.
Bíztatóan hangzik, kezdte April, de gondolatait elnyomta a folytatás.
- A Káosz veszélyt jelent erre a világra. Mindent magába szív és elpusztít. És amikor már nem maradt, mit elpusztítania, eljön a te világodba. Vissza kell állítanod az Egyensúlyt, különben nem lesz jövőd, amiben élhetnél.
- Miért én? – tette fel a kérdést hosszú pillanatok után April. Ő csak egy kávét akart, meg befejezni a munkáját, amit már hónapok óta mázolt át újra és újra. Idővel egy rendes állást és saját lakhelyet. Kiszámíthatóságot. Állandóságot. Nyugodt életet.
- Van, aki csak álmodik róla, hogy egyszer hős lehet majd belőle. És van, aki sosem kérte, mégis azzá válik. Neked megadatott, gyermekem. Majd felnősz a feladathoz, ne félj! Nem leszel egyedül.
- Azt hiszem, ez egy kicsit megnyugtatott – kezdte April, ám a sárkány gyengéden noszogatni kezdte. Egyenesen a sziklaszirt pereme felé. – Ez viszont cseppet sem megnyugtató.
- Bízz bennem! Ez csak az első lépés. Mindig az a legnehezebb.
- Beleugrani valami feneketlen, sötét mélységbe, nem is hangzik többnek első lépésnél. Inkább olyan „első egyben utolsó is” félének.
- Siess, gyermekem! A Káosz már nincs messze.
Mintegy beigazolandó az Anya szavait, a hegyek mögött világoszölddé vált a táj. A csillagok lassan kihunytak, a hegyek mögül pedig egy fenyegető „fekete nap” emelkedett ki. Jeges szél elevenedett meg. Belekapott April hajába csakúgy, mint a „Szellem-fa” ágaiba. Végigborzolta a füvet, a melegség írmagját is elűzve.
Mindent magába szív és elpusztít, ismételte magában April a sárkány szavait. Vajon ez valóság? Tényleg az? Nem csak álmodja? Egyáltalán hol van most? Van ennek a helynek neve?
Ekkor a sárkány belelökte Aprilt a szakadékba. Se szó, se beszéd a lány alól eltűnt a talaj és csak zuhant az émelyítő semmibe. Feketeség vette körül, a fejében pedig egyre ott visszhangzottak az Anya meleg, megnyugtató szavai: Arcadia. Csak te mentheted meg Arcadiát.
April felriadt álmából. Pont akkor, amikor egy kéz megérintette a vállát. Olivia volt az.
- Fiona mondta, mennyire ki vagy mostanság. De nem gondoltam volna, hogy ilyen gáz a szitu. Na, gyere, sétáljunk egyet!