Hó és vér XVIII.

Fantasy / Novellák (859 katt) B.C. Angyal
  2017.11.22.

Szinte varázsütésre egy szúette, fekete ajtó sötét kontúrjai rajzolódtak ki a smaragdzöld fénnyel villódzó fal legtávolabbi sarkában, ezzel egy időben pedig újra felharsant a félelemmel és irtózattal teli sikoly.

Ariel olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy vér serkent a tenyeréből és már majdnem nekiiramodott, amikor a Mágusnak sikerült elkapnia a karját.

- Mi a…?! – sziszegte a vámpír értetlenül és beletelt néhány másodpercbe, mire sikerült annyira erőt vennie magán, hogy legyűrje hirtelen támadt haragját.
- Kell egy terv!
- De közben Evalue… - magyarázta hevesen gesztikulálva, majd hirtelen elhallgatott és a férfi legnagyobb meglepetésére kaján vigyor terült szét az arcán. – Van egy kis meglepetésem Shaemus számára! Gyere!

Most ő ragadta meg a férfi karját és a vérveszteségtől elgyengült Ragnort maguk után vonszolva, átléptek az ajtón…

***

A szemük elé táruló látvány egyszerre volt lenyűgöző és kétségbeejtő. Evalue és Ursuel teste függőlegesen lebegett a lila fényben fürdő padló és mennyezet között és úgy tűnt, nincsenek eszméletüknél.

Bőrük sápadt volt, fejük előrebukott és időnként fájdalmas nyögések hagyták el ajkaikat. A Mágus rögtön megérezte a szentségtelen erők jelenlétét a teremben, Arielnek pedig minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy a segítés vágyától hajtva ne rohanjon oda a két szerencsétlenhez.

Szabad szemmel is tisztán kivehetőek voltak azok a szürke és olajzöld színben tündöklő energialények, amelyek most mohón falatoztak a két nő aurájából.

- Nézzétek a hajukat és a bőrüket… - suttogta gyönge hangon Ragnor, Ariel pedig felszisszent, ahogy észrevette, hogy az áldozatok teste lassan, de biztosan sorvadni kezd, hajuk színe pedig megfakul, majd hófehérbe fordul.

- Már nincs sok idejük hátra… – csattant fel a Mágus számára oly gyűlölt hang az egyik sötét sarokból, ezzel egy időben pedig annak gazdája is kilépett a derengő, ibolyaszínű fénybe.

A démonúr kissé megviseltnek tűnt ugyan, jobb oldali szarva helyén pedig csak egy törött csonk ágaskodott, mégis sikerült mosolyhoz hasonlatos grimaszra húznia feldagadt ajkát.

- Téged aztán alaposan helybenhagytak! – mondta a varázstudó nevetve, miközben kedvenc varázsigéjére összpontosított és gondolatban citálni kezdte a vérébe ivódott, ismerős szavakat. Az utolsó szótagot még magában tartotta, Ariel pedig elértette a fellegszürke szempár értő villanását és a magatehetetlen áldozatok irányába mozdult.

A démonúr a leglogikusabb, mégis a legostobább döntést hozta meg, amikor újfent megnyitott egy negatív időkaput. Ezzel egyszer már sikerült meglepnie a mágust és gondolatban vállon veregette magát, hogy egyetlen ütéssel végez mindkét ellenfelével.

A férfi újra érezte azt a kellemetlen, ólmos fáradtságot, ám ezúttal nem lett rajta úrrá a pánik, helyette diadalittasan mosollyal köpte ellenfele arcába kedvenc varázslata utolsó szavát:

- IDŐGYILKOS!!!

Érezte, hogy mozgása felgyorsul, ezzel egy időben pedig Ariel is kiszabadult az időcsapdából. Villámgyorsan mozdult és még azelőtt sikerült kirángatnia a két ájult nőt az idéző kör fogságából, hogy a negatív elementálok megtapadhattak volna a testén. Óvatosan a földre fektette őket és elégedetten nyugtázta, hogy az aurájukon élősködő, immár védtelenné vált, gonosz kis lények visítva tűnnek el a falak és a padló repedésein át.

A Mágus eközben a Démondúr felé iramodott és egy röpke pillanat alatt sikerült is megtennie a közöttük lévő, jókora távolságot. Könnyű pengéje már megvillant, ám a sötétség hercegének az utolsó pillanatban sikerült szinkronba hoznia a mozgását az övével és könnyedén elhajolt a szívét kereső acél útjából.

A férfinak most olyan érzése támadt, mint ott, abban a távoli mocsárban, ahol egykoron a szerettei életéért harcolt. Akkor a gonosznak sikerült meglepnie őt, de ugyanazzal a trükkel nem csaphatták be kétszer!

- SZENT TŰZ!!! – harsogta most mágiától elmélyült hangon, a negatív síkok teremtménye pedig eltűnt abban a vakítóan fehér fénnyel lángoló tűzkörben, mely egy szempillantás alatt a semmiből manifesztálódott köré.

Egy perc is eltelhetett már, mire a lángok lobogása lassan alábbhagyott. A Démonúrból csak egy kupacnyi salak maradt, amelynek apró szemcséi elkezdtek leszivárogni a padló repedésein át.

A Mágus a szeme sarkából még érzékelte a levegő fodrozódását és a furcsa, pendülő hangot is hallotta, ám cselekedni már nem marad ideje. Az energiahullám lesújtott rá és a közeli falnak csapta a testét. Ájultan terült el a padlón.

Ariel úgy érezte, ideje kijátszania utolsó aduját és mentális síkon rövid, de határozott parancsot fogalmazott meg, majd az éter hullámaira bízta azt. Épp időben mozdult, hogy lássa a sötétben eleddig rejtőzködő, furcsa figurát, ám annak támadását már nem sikerült kivédenie. Újfent a bordái közé kapta az ütést és megint a falnak csapódott, ám ezúttal – a változatosság kedvéért – nem záporoztak színes mozaikcsempék a fejére. Nagy nehezen sikerült ülő helyzetbe felküzdenie magát és hátát a falnak vetve végre szembesült azzal, hogy kihívója nem más, mint egy furcsa, félig ember-félig démon figura.

- Úgy nézel ki, mint akinek az anyja félrekefélt egy démonnal!

Ariel nevetése most köhögésbe fúlt és végre sikerült kitapintania azt a fájdalmas pontot a melle alatt, ahol az ütés érte.

- Ennek biztosan megmarad a nyoma… Szemét!
- Arnold vagyok és szeretem tudni azoknak a nevét, akiket átsegítek a túlvilágra. Tehát, hogyan szólíthatlak?
- Én vagyok a te végzeted… - suttogta baljós hangon a nő és elégedett vigyorral figyelte azt a sötétben settenkedő, hangtalan árnyat, mely az ajtón belépve megpróbált a férfi háta mögé osonni.

Elinor volt az, a vámpírok ősanyja, kinek képességeivel halandó ember nem vetekedhetett, így Ariel igencsak meglepődött azon, hogy Arnoldnak valamiképpen mégis sikerült megérezni a közelgő veszélyt.

Az utolsó pillanatban fordult a nő felé és jobbjával sikerült megragadnia annak bal csuklóját, az pedig hasonlóképpen cselekedett.

- Ajjaj, ismerős szitu! – motyogta Ariel és felötlött benne előző harcának fájdalmas emléke.

Eleven szobrokként feszült egymásnak és egy percbe is beletelt, mire a vámpír fizikai fölénye végre kezdett megmutatkozni. Hat és fél lábnyi magas, izmos testével, vastag fonatokba rendezett, hófehér hajával most az amazonok egyik bosszúálló istennőjére emlékeztette Arielt.

Végre magához tért merengéséből, megrázta zúgó fejét és indulatosan utasította újdonsült szolgáját:

- Mit vacakolsz vele annyit?! Szívd ki gyorsan a vérét, azután keressük meg Shaemust és tegyünk végre pontot az ügy végére!

A vámpírnak lassan sikerült a falhoz szorítania a félvért és egyre közelebb került hozzá. Végül hegyes szemfogai is előtörtek az ínyéből, tejfehér tekintete pedig meg sem rezzent, ahogy elkezdte kortyolni a férfi vérét.

- Nem, ezt nem szabad! – sipította fájdalmas hangon Ragnor, a kiáltozásra pedig a többiek is felriadtak kábulatukból. A Mágus savanyú arccal dörzsölte meg sajgó tarkóját, Ursuel és Evalue pedig – az átélt borzalmak hatására – zavartan tekintgettek körbe.

- Mit nem szabad?! – hepciáskodott sértődött hangon Ariel. – Hiszen győztünk!

- Te ostoba, hát nem ismered Elinor legendáját?! Tudhatnád, hogy egy ősvámpír sohasem ízlelheti meg egy démon vérét, mert annak szörnyű következményei lesznek…

Előző oldal B.C. Angyal