A préda

Szépirodalom / Novellák (812 katt) Tad Rayder
  2017.11.29.

Miután a kutatólaborból kiszabadult, Dallas eldugott kis nyomornegyedeiben keresett magának búvóhelyet és ételt. Legkedveltebb étke az a hajléktalanok és a gyerekek voltak, mert mintha érezte volna, hogy rettegnek tőle, legtöbbször ő rájuk esett a választása. De nem vetette meg a háziállatokat sem.

Egyik reggel a negyedben arra lett figyelmes a környék, hogy nagy kiabálás van a szomszédok körül. Emily, a 22 éves, fiatal kis luvnya, aki azért kényszerült prostitúcióra, és hogy ilyen életszínvonalon éljen, mert apuci meg anyuci kitagadta csak azért, mert egy buli után elmentek érte és stoppolni látták. S egyből azt hitték, hogy kurva lett a lányukból. Emily hiába próbálta megmagyarázni az őseinek, hogy ő nem csinált semmi rosszat, csak haza akart jutni, mert már késő volt. De ennek ellenére elmondták mindennek és kitagadták.

Meglátta a kutyáját szétmarcangolva úgy, hogy a felismerhetetlenségig lenyúzták róla a bőrt és megcsonkították. Azonnal kihívták az állatvédőket, és mint rendes állampolgárhoz illik, ők ismeretlen tettes ellen feljelentést tettek. A kutya megmaradt maradványait elvitték egy jól zárható műanyag zacskóban, hogy majd megvizsgálják, persze Emily nem értette, hogy azon még mit kell vizsgálni, amikor majdnem semmi nem maradt szegény Berryből. Nem tehetett mást, belegyezett és várta a vizsgálat eredményét. A maradványokat megvizsgálták és a tetem darabkái között a műanyag zacskóban találtak egy éles, majdnem húsz centiméter nagyságú szemfogat, amiből DNS-mintát vettek, és nagy meglepetésükre nem Berryé volt, hanem valami ismeretlen lényé. Amikor ezt elmondták az állategészségügyi vizsgálatot végző orvosok Emilynek, nem akarta elhinni, hogy valami olyan ölte meg a kutyáját, ami már nem is létezik vagy létezhetne a világon. Az eset után még napokig ment a pusmogás a negyedben, hogy vajon mi történhetett, de úgy, ahogy elkezdték, egy idő után abba is hagyták. Ez alatt az idő alatt ez a lény megbújt egy nagyon régi épület falai között, ahol omlott a vakolat és dohos, átható szagot árasztott magából az épület. Ez az épület nem volt más, mint egy régi iskola, amit még az 1950-es években felrobbantottak mondván, hogy túl sok a néger gyerek az iskolában.

Közben tovább folyt a nyomozás Emily Dunken kutyája ügyében. Az állatvédők továbbították az esetet a dallasi városi rendőrség különleges ügyek osztályára. A három legjobb rendőr kapta meg az ügyet, aki nem volt más, mint Jack, Bill és Andrew. Ő nekik elég volt pár nap az ilyen ügyek megoldásához, maximum egy hét vagy kettő. Ezért voltak ők a legjobbak. Mindhárman kimentek a nyomornegyed azon részébe, ahol történt az eset, és még egyszer megvizsgálták a környéket és megkérdezték az ott élőket, ki mit látott, hallott az eset kapcsán.

Természetesen mindenki azt mondta, hogy nem látott és nem hallott semmit, nehogy szemtanúként vagy fültanúként kapcsolatban kelljen kerülniük a rendőrséggel. Mert ugye ez is olyan „bűnmentes övezet volt, mint az összes többi Dallasban. Így hiába kérdezgették az ott lakókat, nem tudtak meg ők sem többet, nem maradt más hátra nekik, mint a jó öreg zsaruszimatban bízni. És ez vezetett nyomra, mert amíg Jack és Andrew kérdezősködött, addig Bill megtalálta ugyanazt a fekete nyálkás anyagot a házaktól nem messze, mint a laboratóriumnál. Gondolta, ez nem lehet piskóta, ha még mindig él, és ha már ilyen szarság folyik ki belőle, biztos nem hétköznapi teremtmény. Arra nem is mert gondolni, hogy a kutya tudott ellene védekezni, mert egyszerűen képtelenség lett volna. A támadás gyorsaságából és brutalitásából arra következtettek mind hárman, hogy gyorsan végzett vele és utána, amit csinált, annak a maradéka már a zacskóban látható.

Bill ment pár lépést attól a helytől, ahol megtalálta azt a nyálkás, undorító és rothadó bűzt árasztó valamit és érezte, hogy van valami a közelében, de nem látott semmit. Érezte a levegőben a szagot, ami avas húsra emlékeztette, olyanra, amit valami megkezdett, de otthagyta és már a penész is átjárta. S hirtelen ott áll előtte a lény teljes életnagyságban, előugrott az elhagyatott iskola falai közül, és ijedtében még a sikoly is a torkában maradt, mert a félelem hirtelen dermesztő jeges szélként telepedett rá. Abban a pillanatban Jack és Andrew hátrafordultak a ház falától, ahol álltak, és undorító csámcsogást hallottak, de valami még beszűrődött e hang közé. A csontok szilánkosra törésének hangja, ahogy a lény szó szerint apró miszlik darabokra tépte Billt, és nem maradt más hátra belőle, csak a vértől átázott szakadt zakó, amit nem tudott megemészteni a lény. Hirtelen nem tudták eldönteni, hogy képzelődnek vagy tényleg a társuk és egyben a legjobb barátjuk maradványai tárult-e a szemük elé. Ezután az eset után abbahagyták a nyomozást, és megkapta egy másik brigád.

Jacket és Andrewt elküldte a rendőrség egy hosszabb szabadságra, hogy dolgozzák fel a legjobb barátjuk elvesztését. Úgy döntöttek, hogy fogják közösen a családot, és lemennek egyet a floridai tengerpartra és ott talán kicsit ki tudnak szakadni a hétköznapok nyüzsgéséből, és az emlékek elleni harcot egy kicsit háttérbe tudja szorítani a családdal való együttlét és kikapcsolódás. Fájó szívvel hagyták itt a várost még ha csak kis időre is, ahol annyi közös emlék és megoldott ügy volt a palettájukon, de nem tehettek mást, és ők is tudták hogy így lesz a legjobb. A temetés után így is tettek és a két hét leteltével talán egy kicsit nyugodtabban tudtak megint munkába állni.

Az első munkanap még nyögve nyelősen sikerült és furcsán nehéz volt, mert mind a ketten keresték a jó barátot, aki mindig mellettük volt jóban-rosszban. De tudták, hogy ő már nem jöhet el hozzájuk, mert már az angyalok vigyázzák az álmát, és felhőkön ülve várja a csodát, hogy újra találkozhasson velük. Az Élet oly kegyetlen volt hozzá, s hirtelen rabolta el a halál, hogy akármennyi idő telik is el, mindketten keresni fogják, amíg világ a világ. Mert a halált nem lehet feldolgozni, csak el lehet fogadni, hogy már nincs, és ő már egy jobb helyen van, ahol már neki semmi nem fáj. Talán Jack és Andrew is ezért tudta tovább folytatni a munkát.

Folytatták, de egy kis idő múlva rájöttek, hogy ez már nem nekik való. Valami kiveszett bennük. S ez az érzés abból ered, hogy amikor reggelente felkeltek, már nem érezték azt a vágyat, mint éveken keresztül, hogy nap nap után bűntényt oldjanak meg. És a bajtársuk elvesztése kellett ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Már nem voltak olyanok a mindennapok, mint amikor hárman voltak. S így ezzel az érzéssel mind a ketten a nyaralás utáni első napon beadták a felmondásukat. A Főnök, mindenki Kapitánya, a jó öreg Webster sem tiltakozott ellene, pedig tudta, hogy a harmadik után a másik kettő legjobb rendőrét veszíti el rövid időn belül. Így hát a felmondás beadása után immáron civil, szabad polgárok lettek.


A professzor bosszúja

A lény még mindig Dallas utcáin garázdálkodik. A mai napig csak annyit tud róla a rendőrség, amennyit még Jack, Andrew és a most már megboldogult társuk, Bill kiderített, hogy a lény egy másik korból származik a DNS alapján. A lényt elvesztették, és nem is tudják, hol lehet, senki nem hallott róla és nem is látta. De viszont a Jack, Andrew és Bill utáni társaság kiderítette, akik megkapták az ügyet, hogy a professzornak ez egy félresikerült kísérletéből született élőlény. S akkor, amikor már rájött, már nem tudott mit tenni, így tovább kísérletezett. Az eredeti terv a professzor feljegyzései alapján egy tojás létrehozása volt DNS mintával, és ami abból születik el lesz pusztítva. De sajnos ez a professzornak nem adatott meg és még eddig senki másnak, mert a lény életre kelt, és olyan vérengző fenevad lett belőle, hogy aki eddig látta, az nem tudott már róla mesélni.

Az lehetett az a tojás, amit évekkel ezelőtt talált még a Góbi sivatagban, és nem árult el róla senkinek semmit. Bevitte a laboratóriumába és hibernálta a tojást, ami megőrizte az állagát mind a mai napig. De aztán egyre gyanúsabb lett a professzor a laboratórium munkatársainak, hogy egyre jobban titkolózik, és már nem olyan segítőkész a többi kísérlettel, mint a kezdetek kezdetén. Ha valamit kérdeztek tőle, akkor idegesen válaszolt, csapkodott és elvonult a saját kis világába.

Amikor egy nap hazament a professzor, a többiek a kíváncsiságtól hajtva elkezdtek kutatni a ok után, hogy miért változott meg a professzor. És akkor találták meg a tojást abban a hibernált állapotban, ahogy éveken keresztül szunnyadt a benne lévő fenevad. S ez volt az ok, amiért a professzor olyan ideges volt az elmúlt időkben. El akarták tőle venni, és akkor elszabadult a pokol, amikor ez másnap kiderült. Az elméje teljesen elborult és dühöngeni kezdett úgy, mint ahogy még soha senki nem látta, és nem is értette, miért váltott ki belőle ez a tojás ilyen reakciókat. S a többiek egy kis töprengés után rájöttek, hogy ő ezt birtokolni akarta, hatalmába kerítette és magának akarja bármi áron. Akkor, amikor megtalálták a tojást, a feljegyzések között találtak egy kis cetlit is, amire ez az idézet volt felírva: „Nem foghatod isten kezét, ha az ördöggel sétálsz.” S arra visszagondolva, hogy milyenné változott a professzor a tojás miatt, nem kellett sokat gondolkodniuk, hogy ez mit is jelent. Semmi többet, csak annyit, hogy mivel az elméjét hatalmába kerítette a tojás birtoklási vágya, annyi emberség maradt még benne a többiekkel szemben, hogy ezzel az idézettel bocsánatot kérjen tőlük, amiért megváltozott a mindenki szeretett professzora.

De hiába tette ezt meg, már nem tudta visszafordítani énjének azt a részét, ami annyit foglalkozott a tojással, és miután kibújt a tojásból ez a valami szabadjára engedve és ezzel magában a gonoszt is. Ezért tud az a valami még mindig kint garázdálkodni a városban és tovább szedni az áldozatait. Amióta rettegésben tartja a várost, azóta az emberek alig mernek kimozdulni otthonról, mert a félelem beköltözött a mindennapjaikba és kényelembe helyezve magát a kanapén vérfagyasztó félelemre kényszeríti áldozatait. Az emberek félelemmel kelnek, félelemmel fekszenek és mind inkább félelemmel mennek ki az utcára, hogy el tudjanak menni dolgozni, mindezt azért, mert egy őrült professzor birtoklási vágyat érzett valami iránt, amit elvettek tőle, inkább rászabadította a városra, hogyha már az övé nem lehet, akkor senkié se legyen, inkább a szörny tegye magáévá az embereket. Ez volt az, ami sajnos sikerült is neki, mert nagy fejtörést okozott ezzel a rendőrségnek, és így próbált bosszút állni azokon, akik el akarták venni tőle.

Azt mondják, hogy a gonosz minden nap ott van bennünk, csak valaki szabadjára engedi, valaki pedig kordában tartja, és ezzel uralja az elméjének azon részét, ami ki akar törni. Nem egyszerű dolog, de ha igazán akarja az ember, akkor meg tudja tenni és nem engedi át a hatalmat az élete felett a gonosznak, ahogy a doki is tette. Éjszakákon át dolgozott a rendőrség időt, emberfeletti energiát nem sajnálva, hogy végül elkapja ezt a vén szarzsákot, akit csak a saját maga dolga érdekel, semmi más. S a végén meg is lett az eredménye, mert a professzoron akkor kaptak rajta, amikor igazán nem számított rá. Az éjszaka kellős közepén törték rá a mellékhelyiség ajtaját, miközben éppen könnyített magán a vénember. Nem igazán ellenkezett, mert ideje sem volt rá, legfőképpen azért, mert lehet, hogy a meleg kaki egyből kihűlt benne, amikor tokostól rárúgta a rendőrfelügyelő az ajtót, meg azért is, mert tudta, hogy miért jöttek.

2. fejezet

A kihallgatás

Amikor bevitték a rendőrfőkapitányságra, órákon át faggatták a kísérleteiről, de az öreg csak nem akart megtörni. Akkor kezdett hajlandóságot mutatni az együttműködésre, amikor a gumibottal egy-két fogát kiverték, és egy bordáját eltörték a kihallgatás során. Akkor így szólt:

- Jól van, jól van, mindent elmondok, amit akarnak, csak ne ütlegeljenek, kérem.
- Na, ez a beszéd - szólalt meg a kihallgató szóba hátterében egy ez idáig homályban megbújó alak, akinek csak a ballonkabátjának a formáját lehetett látni.
- Maga ki?? - érdeklődött komoran a professzor mély fájdalommal az arcán.
- Maga azzal ne törődjön, nem olyan fontos az, higgye el! De ha annyira szeretné tudni, elmondom, hogy ki vagyok. Én vagyok annak a három rendőr egyikének az unokaöccse, akik már nem dolgoznak itt a maga rohadt szörnye miatt, és én vagyok annak a Bill Gentonnak az unokaöccse, akit széttépett az utcán szolgálatteljesítés közben. Ennyi elég volt bemutatkozásnak? - S azzal méregből olyat húzott rá a professzorra gumibottal, hogy a kihallgató szoba falai megremegtek, ahogyan a padlóra érkezett vérben ázva.

Ahogy a földre érkezett, maga körül mindent összedöntött, és csak jajgatott, mint egy sebzett vad a csapdában. De valahol azt is tudta, hogy sajnálatot nem tud ébreszteni az itt jenlévő rendőrökben, mert ahhoz túl jól ismerték a volt kollégáikat, hogy ilyet megtegyenek ezzel az öreggel, akár csak szánalomból is. Inkább könyörtelen bánásmódjukat folytatva felrángatták a padlóról, és leültették a székre, hogy végre beszéljen.

- Na, kezdje a mondandóját, amíg szépen mondom - hangzott annak a rendőrnek a szájából, aki a kihallgató szoba ajtajában állt egy cigivel a szájában. - Szerintem mindenki jobban jár, professzor, maga nem lesz ismét péppé verve, nekünk meg nem rabolja tovább az időnket. Persze tudom, most azt gondolja, hogy ahogy kezdtük ezt a kihallgatást, azt nem is tehetnénk meg, gondolok arra, ahogy most kinéz, de súgok magának valamit, pajtás, igen is megtehetjük. S hogy miért? Azért, mert már túl régóta üldözzük ahhoz, és túl sok időnket vett el a család elől, nem is beszélve egy kollégánk életéről, hogy ezt felsőbb utasításra ne engedték volna meg nekünk.

A doki belátta, hogy akármit csinál, innen már nincs menekvés.

Ezzel a pár mondattal kezdte:

- Amikor 2013 augusztusában kutatást végeztem különböző őslények után a Góbi sivatagban, akkor találtam rá erre a tojásra, és már akkor nagy titokban tartottam. Rendeltem neki a kutató labortól egy különgépet, amivel hazaszállították, de még a labor munkatársa is sem tudták, hogy miért ment a repülőgép. Csak azok tudták, akik a fedélzeten voltak és titoktartási nyilatkozatot írattam alá velük mindenre felkészülve, hogy ne derüljön fény a tojásra, miután a gép földet ér. Ez így is volt és a labor munkatársaival épp szerencsém volt, mert akkor, amikor megérkeztem a tojással a tulajdonomban, akkor éppen alig páran lézengtek a kutatólabor területén. Így nagyon nem is foglakoztak vele, és amikor biztonságban elhelyeztem egy hibernetizált gépezetben, akkor már egy idő után feledésbe is merült, csak én tudtam, hol van és senki nem foglakozott vele. Szabadidőmben meg különböző kísérleteket végeztem rajta, de azt álmomban sem gondoltam, hogy ez visszájára fog elsülni és valaha életre kel az a valami a tojásban. Amikor meg el akarták venni tőlem, úgy döntöttem, hogy szabadjára engedem a kicsikét, ami akkortájt már nem is volt olyan kicsike. S most ezért vagyok itt, ha jól sejtem.
- Ezért, hogy rohadnál meg, te vén gané! - hangzott a ballonkabátos úriember válasza elég morcosan a félhomályban.
- El tudná nekünk mondani azt, hogy most hol lehet?
- Fogalmam sincs.
- Azt mindjárt gondoltuk - förmedt rá az ajtóban álló rendőr.
- De bármit kérnek, segítek, és megteszek mindent, amivel tudom a munkájukat segíteni.
- Minden gorombáskodás nélkül azt megköszönnénk - hangzott a válasz. - Kellene valami, amin elindulhatnánk.
Egy kis gondolkodás után megszólalt a professzor.
- Azt hiszem, tudom, hogyan segítsek önöknek. Amikor elkezdtem ezzel az egésszel foglalkozni, kutatni, hogy milyen hangjuk lehetett ezeknek az állatoknak, és gyártottam egy ahhoz hasonló kürtöt, mintha hívnám, ezzel biztosítván azt, hogy rám hallgasson, amikor meglát és megismerjen.

Amikor a rendőrök ezt meghallották a dokitól, egy reménysugár csillant meg a szemük előtt, hogy most talán nyomon vannak és elkaphatják ezt a dögöt, ami annyi áldozatot szedett már a városban. Át is adta nekik, ami nem volt más, mint ami úgy nézett ki, akár egy gyerekjáték. A kíváncsiságtól hajtva egyikőjük ki is próbálta.

- Hú, az anyját, ennek olyan hangja van, mint a Jurassic Parkban a Velociraptornak.
- Ne csesztesd azt az izét! - szólt oda neki a másik. - Olyan vagy, mint egy nagy gyerek. Nem tudod megállni, ha valami újat látsz vagy kapsz a kezedbe, akkor ne próbáld ki.

Nem is gondolták, hogy ez az ártalmatlannak hitt kipróbálás felveri Dallas éjszakai csendjét, amikor meghallották azt a kísérteties hangot az éjszakában válaszként.

- Hallottátok ezt, vagy csak a képzeletem játszik velem? - szólalt meg az egyik riadt rendőr.
- Hallottam én is - hangzott a válasz.

Dermedten álltak a kutatólabor ajtajában, de tudták, hogy nincs késlekedni való idejük, mert minél előbb el akarták kapni a szörnyet, tele félelemmel és rettegéssel. Amikor elindultak a keresésére, pár utcával arrébb találtak egy női ruhadarabot, ami nem volt más, mint Aston Donovan felsője, akit mindenki ismert a környék utcáiról, mert a betevőjét utcalányként kereste meg. A felső mellett ott volt az egyik keze is, ami láthatólag már jó pár napos lehetett a rajta levő legyekből és a rothadó húscafatokból ítélve.

- Uram Isten! - szólt a ballonkabátos rendőr. - Ha ezt most megtaláltuk, biztos vagyok benne, hogy lesz még itt nekünk meglepetés.

Ahogy mondta, úgy is lett, mert az utca végén megtalálták Aston testének többi részét, ami felkavaró látvány volt számukra, de mivel már sok bűntényt láttak, ami ehhez hasonló leszámolás volt, de még sem ilyen, így nyeltek egy nagyot és tovább kerestek. A maradványok között ezt a kis szöveget találták.

„Sötét a nap, sötét a hold,
Borzongat a halál, talán felismered, hogy ki volt.
Szemed fénye kihunyni látszik,
S ő akkor mártja beléd karmait,
amikor már semmi nem számít.
Húsodból vígan harap a Halál,
Lelked a testedtől akkor
már fényévekre jár.”


- Mi a franc? Hát ez nagyon jó. Olyan gyilkossal állunk szemben, aki verseket költ az áldozatai mellé - szólalt meg Johnatan Marvill nyomozó.

Még alig tudták elhinni és egyben feldolgozni a verset, és akkor mély döbbenet ült ki az arcukra. Tőlük nem messze a szörnyet pillantották meg egy sikátor oldalánál, ahol valami véres húsdarabot tartott a pofájában. Feltehetően Aston egyik testrészét falatozta jóízűen.

- S most mit csinálunk? - szólalt meg a doki halk, majdnem hogy suttogásszerű hangon.
- Lelőjük ezt a korcsot. Mit gondolt, mit, talán majd kiállítjuk a városi cirkuszban?
- Ne! - ordított fel a doki azzal sem törődve, hogy észreveheti és akkor mindennek vége.
- Maradjon veszteg! - szólt rá Marvill nyomozó. - Azt akarja, hogy mindegyikőnket széttépjen, maga félnótás?

A másik rendőrnek feltűnt a heves tiltakozása, amikor felvetették, hogy lelövik a dögöt. De ezzel nem törődve, az altató pisztollyal beleeresztett egyet, és a szörny egy félelmetes horkantás és fülsiketítő üvöltés után összeesett a maradvánnyal a szájában.

Amikor minden bizonyítékot összeszedtek a helyszínen és maradványt, visszamentek a kapitányságra, ahol kiderült a vizsgálatokból és az ujjlenyomatokból, hogy a vers az nem mástól származik, mint a professzortól, aki csaliként használta fel az embereket a szörny számára. A vizsgálatok során kiderült az is, hogy Bill holteste mellett is megtalálták a helyszíni nyomozás során a kis versikét. A dögöt végleg elaltatták, de most már késő volt, mert ahhoz túl sok áldozat meghalt, hogy ez elégtétel legyen az áldozatok családtagjainak. De egy biztos, nem lesz több préda és a doki meg életfogytiglanit kap a börtönben, emberi életek veszélyeztetése és gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával.

Írta : Németh Balázs
Sümeg, 2017-2017.10.18. szerda

Előző oldal Tad Rayder
Vélemények a műről (eddig 1 db)