A leghosszabb utazás - The longest journey c. videojáték alapján
Békés kis szobában üldögéltek. Odakint dermesztő hideg honolt. Mindez azonban nem volt rájuk hatással. Hasonlóan a fagyhoz, kívül rekesztette nehéz, nyomasztó gondolataikat a kandalló melege. Eltelítette szívüket, megdobogtatta szépen, mint amilyen szép szegéllyel a kandalló büszkélkedhetett. Faragott minták ékesítették, olyanok, amelyek képesek meglódítani az ember fantáziáját. Két fiatal hátát melengette csendesen ropogva. Kezük között az imént kapott forró kakaót szorongatták. Nézték, hogyan foglal helyet vendéglátójuk, hogyan helyezi ölébe a vastag plédet. Képtelenek voltak inni anélkül, hogy meg ne égessék az ajkukat, ezért a gőzt fújdogálták. A hintaszék megnyikordult az idős hölgy súlya alatt, majd lassan előre billent, aztán hátra.
- Na, gyermekeim, milyen történetet szeretnétek hallani?
- Valami olyat, ami a múltban játszódik! Olyan régit, amire más nem emlékezhet!
- Köszönöm, hogy felhívod a figyelmem a koromra, drágám! - kuncogott a hölgy. Kezeit az ölében nyugvó pokrócra helyezte. Szelíden nézett a leányra.
- Nem úgy gondoltam, elnézést! Hanem, hogy legyen igaz történet!
- Ó, az én történeteim mind igazak.
A fiú egyik kezéből a másikba vette a forró bögrét.
- Szóljon az Egyensúlyról!
- Az Egyensúly! - nézte elgondolkodva a tüzet a néni. Szemében játszadozott a láng. - Az Egyensúly a legszebb és a legigazabb történet is mind közül, amit ismerek. - Elkapta a tekintetét a tűzről és a fiatalok szemébe nézett. - Ugyanakkor a leghosszabb is. Arról az utazásról szól, amelyik bemutatja, hogyan tér vissza két világ között az egyensúly. Arról, hogyan születik a fény a legsötétebb órában. Biztos ezt akarjátok hallani?
- Igen, ezt szeretnénk! - helyezkedtek kényelembe a fiatalok.
- Jó, legyen!
Az idős asszony mély levegőt vett, rendezte gondolatait és a falon túlra tekintett. Keresztül a széltől óvó gerendákon. El messze a havas úton, fel a hegyekbe, át az óceánon. Csillagok pettyezték a láthatárt, mígnem elérkezett egy távoli, a két ifjú által ismeretlen, de számára nagyon is ismerős világba.
- Minden egy April Ryan nevű, tizennyolc éves lánnyal kezdődött...
Többször is előfordult már vele, hogy álmodik. Azaz, hogy tudatában van annak, hogy álmodik. Talán nem zavarta volna ennyire, ha képes irányítani. De álmában kicsúszott kezéből az irányítás és áthelyeződött valaki más kezébe.
Mindig ugyanaz a szirt. Ugyanaz a látkép. Idegen, kietlen táj, amihez foghatót még sose látott. Aztán felgyorsulnak a folyamatok és ő leizzadva riad fel hajnali négykor a pihe-puha ágyikóban. Már várta, mikor fog megtörténni. Persze nem sietett volna így, ha a tengerparton, félmeztelen fiúk társaságban, koktélozva töltené az álmait. De a helyzet nem ez és történetesen nem egyszer eszébe jutott már, hogy pszichológushoz fordul emiatt. Végigpillantva magán megállapította, hogy alulöltözve jelen pillanatban csak ő van, tengerpartnak pedig nyoma sincs. Helyette a vakító horizont, amelyet csillagok pettyeznek. A szédítő mélység és az abból kinövő égi sziklák. Egészen valóságos, mégis idegen, egészen szürreális. Leült a fűbe. Puha volt és meleg.
Mi lenne, ha sorsot húzna? Keze engedelmeskedett a felvetésnek és addig matatott, míg apró virágra nem lelt. Kitapintotta az első szirmot és leszakította. Aztán a következőt. Pszichológus. Nem pszichológus. Pszichomókus. Nem pszichomókus. April menni pszichológus. April maradni fenekén. Mindenre fel volt készülve, csak arra nem, ami végül bekövetkezett.
- Állj, ne csináld! Ez fáj nekünk!
Kirepült kezéből az utoljára letépett virágszirom. Az apró tér peremére pattant készen akár arra is, hogy leugorjon. Végtére is álom. Nem? Ez volt az első eset, hogy valaki megpróbált beszélni vele. Vagy hogy egyáltalán történt valami. De ki szólíthatta meg? Hisz nincs itt senki. Képzelődne? De a szívdobogást nem képzeli.
Egy szikla tövében terebélyes lombozatú fa állt. Olyan hétköznapi látványt nyújtott minden máshoz képest, hogy April eddig észre se vette. Mintha onnan jött volna a hang. Óvatosan közelebb lopózott, tekintetét egyre a fa girbegurba gyökerei és a korona között járatva.
- Hello - próbálkozott erőtlenül. – Remélem, nem te szóltál, mert ha igen, akkor egyértelműen pszichológus. Bár ha ezt magammal vitatom meg hangosan, akkor sem rózsás a helyzet.
És amikor már kezdte megnyugtatni magát, hogy csak túl sok időt töltött el egyedül és normális, ha az ember hallani kezd ezt meg azt, akkor folytatódott a rémálom.
- De igen, mi szóltunk!
- Ti? Pontosan kik?
- Mi. Mi vagyunk a Szellem.
- Kísértetek vagytok? Ezért nem látlak titeket?
- Nem.
- Akkor nem értelek... titeket.
- Minden élőlény szelleme vagyunk. Közös tudaton osztozunk. A víz, a kövek, a fák...
- A kövek nem élnek - vetette közbe April.
- Ember vagy. Nem várjuk el, hogy megértsd.
April türelmét ezzel próbára tették. Nem elég, hogy olyan helyen rostokol újra és újra, ahol nagyon nem akar. Mindennek a tetejében még egy fa is kioktatja.
- Na jó. Megmondanátok, miért vagyok itt? Hátha gyorsabban túlesünk rajta!
- Azért vagy itt, mert itt kell lenned.
- Ennyi?
- Ennyi.
- És soha nem fog történni semmi?
- Máris történt.
- Igen, az, hogy végre megszólaltatok...
- Mi eddig is beszéltünk hozzád. Csak nem figyeltél ránk. Nem hallottál minket. De most már hallasz. Változol.
April elhallgatott. Próbált nem arra gondolni, hogy az elmúlt tucatnyi alkalommal, amikor komplett éjszakákat csücsült itt végig valójában folyton beszéltek hozzá. Ez ugyanis nagyon bizarr. Egy pszichológus se hinné el neki.
- Azt hiszem, ennyi elég volt mára. Szeretnék felébredni - mondta tenyerébe fúrt arccal. - Kérlek... Kérlek... Kérlek...
April csatakosan ébredt. Belegabalyodva takarójába, lefürödve a huzatot. Párnája valahol a lábánál összegyűrve. Felült az ágyban. Odakint szikrázóan sütött a nap. Stark felhőkarcolói megnyugtatóan ismerősen hatottak. Tudta, jó helyen van. A valóságban. Tudta, mégse hagyta nyugodni, egyre csak szorongatta a kétely. A fa törzsén ugyanis egy arcot látott, ami ébredés előtt a fülébe súgta: Biztos vagy benne, hogy mindezt álmodod?
