Kulcs az időhöz
- Valamikor a kétezres évek elején fonódtak életünk folyói egymásba, úgy hiszem, mindörökké. Én akkor éppen lázadó korszakomat éltem, ő pedig, mint minden más iskolás lány, a barátnőivel töltötte az iskolaidőt. Na, nem mintha én nem jártam volna iskolába, mert amúgy igen, csak éppen nem voltam egy mintagyerek . Így visszatekintve ez igaz is. Talán ezért is eshetett meg az, ahogy épp megismertem őt. Ott álltam a felső tagozatosok lépcsőjén, és a barátnője hirtelen megkérdezte tőle, hogy járna-e velem. Én a meglepettségtől nem tudtam szólni, ő pedig egyből visszakérdezett, hogy ezzel? Ez egy időre meg is oldotta a további ismeretségünk folyamát. Ahogy telt, múlt az idő, elkezdett érdekelni és nem hagyott nyugodni, vagyis egyszóval felkeltette az érdeklődésemet. Arra már nem is emlékszem pontosan, hogy melyik volt a következő állomás az életünkben, ahol találkoztunk, talán az az ominózus osztály buli, amire elhívott, hogy menjek el. Erről többet nem is mesélnék, bár lenne mit, de bevallom, régen történt, de még mindig szégyellem magam miatta. Előtte sem, utána sem kaptam pofont nőtől, persze édesanyámat leszámítva, de azt egy életre megjegyeztem. Megillettem - emlékezett vissza Brian azokra az időkre, amikor megismert egy lányt és mind a mai napig fontos állomás az életében. Talán a legfontosabb.
Most szólította az egészségi állapota miatt a mindennapos teendő, de amennyire szeret mesélni, biztos, hogy fogja folytatni ezt a kis történetet.
- Ki volt ő? Hogy hívták? - hangzott a sok kérdés, ami feleletre várt az unokák szájából.
- S hogy ki volt ő? S hogy hívták? Ha idős elmém nem csal, akkor Bernadettnek hívták, de arra tisztán emlékszem, hogy nem szerette, ha Dettynek hívják. Most, hogy ezt a kis történetet mesélem, gyerekek, annyi minden megelevenedik előttem, ami kedves a szívemnek, s amiket már azt hittem, rég elfelejtettem, de rájöttem, hogy ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni s ennek egy oka van. Talán azért, mert ő volt az életemben az első nagy szerelem, és ha majd egyszer ti is elérkeztek ehhez a ponthoz életetek során, akkor érteni fogjátok, hogy az első örök és mély nyomot hagy az emlékezetetekben. Mert ha megcsókol majd benneteket, életetek minden csókját ehhez a csókhoz méritek majd, ahogy én is tettem. Ő volt az a lány, aki segített, amikor, emlékszem, egy téli estén lent voltunk a focipályán, és elvesztettem a telefonom, addig csörgette és mentünk a sötétben, amíg meg nem találtunk a hótakarón fekve. Nagyon hálás voltam neki és tudtam, hogy ezekből az apró-cseprő dolgokból életre szóló emlékek kovácsolódnak majd az idő hirtelen rohanásával. Még az is azon a télen történt, hogy lejött hozzám, hogy elhívjon szánkózni, de én valamiért nem mentem ki vele, amit persze azóta is bánok, és nem értem, hogy miért utasítottam vissza. Emlékszem, amikor egyik barátommal feljött nagyszüleimhez, hogy találkozhasson velem, és egy jó ideig a külső szobában beszélgettünk. Mivel mondtam már, hogy nem igazán voltam mintagyerek, így az is megtörtént, hogy nem egyszer bement nővérem munkahelyére, hogy elmondja neki, mennyire szeret, de persze akkor nem igazán törődtem vele, amit már bánok.
- Nagyapa, mesélj nekünk az első csókról! - szólalt meg Cintia.
- Hmm. Az első csók. Hol is kezdjem? Mit is mondjak? Azt hiszem, az első csók az egy iskolai bálon csattant el, mégpedig kint az udvaron. Amit abban a percben éreztem, az az volt, hogy soha ne érjen véget, és ha még is még sok ilyen kövesse. De amire egészen jól emlékszem az az, amikor először szerettem volna megcsókolni. Ez úgy történt, hogy mentünk a nagyszüleim utcájában és hirtelen odafordultam hozzá, hogy megcsókoljam, de ő azzal a lendülettel elhúzódott tőlem, mint ahogy később elmondta, azért mert félt. Én meg bevallom őszintén, attól féltem, hogy nagyon rosszat csináltam, és hogy arcon csap. De semmi ilyen nem történt. Inkább örömtől ittasan folytattuk tovább utunkat. Ahogy az emlékek sűrű forgatagába vetettem most magam a kedvetekért, gyerekek, azt érzem, hogy valahol mindig jó szívvel gondolnak rám. Persze lehet, hogy tévedek. Igaz, sok éve nem láttuk egymást, és biztos, hogy rengeteget változtunk, de azt tudom, hogy amikor utoljára láttam, több mint tíz évvel ezelőtt, akkor is ugyanolyan gyönyörű volt, mint akkor, amikor összegabalyodtak azok a szálak mindörökre, amik, remélem, hogy nem csak engem nem engednek el. De ha őt még is elengedték, az évek során azért sem haragudhatok, mert meg kell érteni, hogy az idő hiába szalad, az emlék örökre megmarad. Amikor elment a városból, sokáig magamat okoltam azért, de egy hosszas beszélgetés után meggyőzött, hogy nem az én hibám volt, persze ezt nagyon nehéz úgy elfogadni, hogyha az ember éveken keresztül magát hibáztatja valamiért…
A gyerekek mélyen hallgatagon figyelték nagyapjukat, ahogy őszintén mesélt az első nagy szerelméről. S akkor megláttak egy könnycseppet csillogni a szemében, és tudták, hogy mit kell tenniük. Odamentek, azt tették, amit nagyapa nagyon szeretett, egy hatalmas ölelést zúdítottak rá, hogy majdnem feldöntötték a hatalmas szeretetükkel. Ahogy kiheverte az ölelés okozta légszomjat nagyapa, tovább folytatta a mesélést.
- Minél többet él az ember, és minél több idő telik el, annál jobban biztos vagyok benne, hogy soha nem volt nő az életemben, még nagyanyátok sem, aki annyira szeretett volna, mint ő. Remélem, megtalálom a kulcsot az időhöz a halál előtt, hogy elmondhassam neki, hogy mennyire szerettem, és hogy még egyszer fogja a kezem. Csak egyszer, amíg világ a világ, és ne engedje el többé.
A gyerekek tátott szájjal hallgatták nagyapjukat, és amikor befejezte, csak annyit kérdezett.
- Hangos voltam. Ha igen, akkor ezt ne mondjátok el nagyanyátoknak, amit utoljára mondtam, mert nem biztos, hogy megdicsérne. Na, gyertek, gyerekek, úgy hallom, kész az ebéd. Hallod, nagymama…
Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2017.IX.30.
