A mentőakció

Fantasy / Novellák (931 katt) Zordonmorc
  2017.08.26.

A felperzselt tisztás közepén terpeszkedő masszív, robusztus kőépület nélkülözött minden szépséget. A toronyszerű építményen látszólag véletlenszerűen elhelyezkedő erőteljes és formailag következetlen kiszögellések egyetlen célt szolgáltak, hogy elbírják egy szárnyas kreatúra több mázsás súlyát.

A sárkány nem volt otthon. Ezt Gilmon biztosan tudta. Minden óvatoskodás nélkül, sietve közelítette meg a bejáratot. Társa lihegve követte. Tetőtől talpig nehézkes páncélban volt és súlyos pajzsot cipelt. A herceg akasztotta a nyakába ezt a Zeldur nevű nyikhajt segítségképpen. Gilmon attól tartott, ”fegyvertársa” meghal a kimerültségtől, mielőtt felérnének a toronyszobába. Ő a hercegkisasszony jövendőbelije, és ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a mentésben. Más már nem is hiányzott! Várt egy kicsit, hadd pihegjen a ”hős lovag”, majd kitárta a torony kapuját.

- Indulhatunk? – kérdezte.
- Igen - felelte lihegve, majd egy pillanatig még bámulta a bejáratot. Látszott, hogy valami zavarja. - Minek egy repülő szörnyetegnek kapu a torony aljába? - értetlenkedett.
Gilmont a kérdés váratlanul érte. Kellett egy másodperc, hogy összeszedje a gondolatait.
- Valószínűleg nem a sárkány építette a tornyot, de nincs időnk elmélkedni.
Zeldur egyetértően bólintott.

Egy teljesen dísztelen helyiség fogadta őket. Csupán a felfelé vezető, széles kőlépcső törte meg az ásító ürességet. Zeldur elkeseredett tekintettel szemlélte a végeláthatatlan lépcsősort. Gilmon rendszerin tíz perc alatt ért fel a toronyszobáig, de most húsz perce vánszorogtak felfelé és az út egyharmada még hátra volt. Egyre idegesebben tekingetett kifelé a torony ablakain.

– Sietnünk kellene! A sárkány bármelyik pillanatban visszatérhet. Legalább a pajzsot hagyja hátra. A lángok ellen nem véd. Tapasztalatból beszélek.

Zeldur egy pillanatig habozott csak, majd elhajította súlyos darabot. Pörögve hullott alá, hogy aztán visszhangzó robajjal érjen földet.

– Ha azt mondja, nem kell, akkor hiszek magának. Hány féreggel is végzett már... tizennégyről hallottam?!
Gilmon megpróbálta leplezni, hogy hízik a mája.
– Csak tizenkettő volt – felelte szerénykedő mosollyal. – A legendák mindig kicsit túloznak.

Éppen felértek a toronyszoba ajtajáig, amikor meghallották a hatalmas szárnyak suhogását.

– Uram, irgalmazz! Visszatért! – visította Zeldur, majd ész nélkül elkezdte rángatni az ajtót lezáró lakatot. Bentről sietve közeledő lábdobogás hallatszott. – Itt vagyunk, drága hölgy! – Hangja, ha lehet, még kétségbeesettebb volt, mint az előbb.

Gilmon nagyot sóhajtott. Ettől biztos megnyugodott - gondolta.

– Hős lovagom, hát eljött megmenteni!

A vastag faajtó mögül tompán hallatszott a hercegnő hangja, de így is érzékelhető volt, hogy menten elalél az örömtől. Zeldur arcára a halálfélelem és az epekedés egy egészen szürreális keveréke ült ki. Gilmon gyomra kezdett felkavarodni a párocskától, ezért úgy döntött, felgyorsítja az eseményeket. Nem túl elegánsan félretolta Zeldurt az ajtótól és kardjának markolatával egyetlen csapással leverte a lakatot. Beleremegett az épület, ahogy a sárkány megérkezett a toronyszoba bejáratával szembeni kiszögellésre.

– Befelé! – kiáltotta el magát, és a ledermedt lovagot a nyakánál fogva behajította a szobába, pont a hercegnő karjaiba. A lendülettől még pár lépést hátratántorodtak, majd együtt terültek el a szoba közepén lévő szőnyegen. Gilmon is utánuk ugrott, de már nem volt elég ideje. A becsapó lángorkán eltalálta. A nadrágja szára lángra kapott.

– Az ördögbe – kiáltott a megszokottnál talán egy kicsivel magasabb hangon. Eldobta a kardját és féllábon ugrálva elkezdte csapkodni magát. Szerencsére hamar sikerült eloltani. Abban a pillanatban rontott be a szobába a szörnyeteg. Faszilánkok és kődarabok repkedtek szerteszéjjel, ahogy testével kitágította a bejáratot. Gilmon oldalt gurult, hogy elérje a kardját.

A sárkány újabb tűzcsóvát okádott. Fejét közben dühösen felemelte és ide-oda ingatta, lángba borítva a mennyezetet. Kicsit talán teátrálisra sikeredett a mozdulat, de az egész idő alatt a szőnyegen egymást szorongató párocska a rémülettől valószínűleg amúgy sem érzékelte reálisan a valóságot. Legalábbis Gilmon reményei szerint. Gyorsan felkapta a kardját és nekirontott a dögnek. Az első csapást a sárkány az egyik mellső mancsával kivédte. Lendületből félfordulatot vett. Az állat közben felágaskodott, így szabaddá vált a mellkasa. Gilmon abban a pillanatban végigszántotta fegyverével. A szörnyeteg hörgő hangokat hallatva, döngve elterült a padlón. Majd rángatózni kezdett. Végül rekedt, földöntúlinak szánt visítással végleg elcsendesült.

***

– Ugye – kezdte másnap két falat sülkappan között – te is érezted, hogy kicsit túljátszottad tegnap. Az a haláltusa... kérlek!
– Csak próbáltam egy kis színt vinni a dologba, egy kis változatosságot – dörmögte sértetten a sárkány.

Gilmon elröhintette magát, de ettől a szájában lévő falatot félrenyelte, így a nevetés fuldokló köhögésbe csapott át. A sárkány kárörvendőn elmosolyodott, majd visszafordult az ablak felé, és távolba révedő tekintettel bámult tovább kifelé.

– Szerinted mit gondolnak az emberek, miért rabolnak hercegnőket, meg királylányokat a magamfajták? – kérdezte kicsit később.
– Tudja a halál, de amíg jól megélünk belőle, kit érdekel - felelte Gilmon, miközben elmélyült barátságot kötött egy borospalackkal.
– De mégis. Mi a fenét kezdenék egy satnya emberi lénnyel, ráadásul bezárva egy toronyba. Csak a gond lenne vele – mélázott tovább a pikkelyes.

Gilmon nagy nehezen elválasztotta magát az üvegtől.

– Ígérem, ha visszavonulunk, megkérdezem valakitől. Még pár ilyen jövedelmező alkalom és keresek magamnak egy saját hercegnőt - vigyorgott. – Neked meg veszünk egy hatalmas, sziklás földterületet, hogy legyen hova tojásrakó társat szerezned.

Vége

Előző oldal Zordonmorc
Vélemények a műről (eddig 2 db)