The Prodigy – Abnormális underground

Külvilág / Zenebona (1273 katt) Jimmy Cartwright
  2017.11.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/6 számában.

A kilencvenes évek elején a Music TV műsorán hallottam, illetve láttam meg őket. Az első nagy befutó számuk, az Out of Space ment abban az időben. Őszintén szólva már a legelső alkalomkor megfogott a zenéjük, valamint a klip látványvilága. No meg az egész hangulat, ami abból áradt. Jó, sőt nagyon jó, pergős zene, tele jobbnál jobb effekttel. Később pedig megláttam a One Love című klipjüket, és attól kezdve biztos voltam abban, ami addig még nem teljesen dőlt el; vagyis: egyik kedvenc együttesemmé vált.

Az utána következő időszakban, sőt egészen mostanáig nem nagyon múlt el buli The Prodigy nélkül, amire rendszerint őrült kalamolással, szélmalomharccal, no meg különféle kifacsart-kitekert táncfigurákkal reagáltunk. Persze ekkor történt egy-két (és a sok év alatt tényleg csak egy-két) kisebb sérülés, de általában odafigyeltünk a másikra. Tehát nagyon jókat tomboltunk, és levezettük fölös energiáinkat. S ha netán véletlenül kezdtük volna hiányolni, csak szóltunk a DJ-nek, hogy el ne felejtse, és néha fizettünk neki valamit. Persze így egyre inkább javult a kapcsolat köztünk, annál is inkább, mert a társa az egyik haverunk bátyja volt. De egy kicsit elkalandoztam. Térjünk vissza a The Prodigy-hez!

Meg kell mondjam, tudnak valamit a srácok. Még akkor is, ha elektronikus zenét csinálnak. Mégpedig szerény véleményem szerint azért, mert nem a pénzért zenélnek (persze ez sem elvetendő), hanem mert szeretik ezt csinálni, és odaadással teszik. Jól válogatják össze a hangszereiket és az effekteket, ami elég babra munka. Számaik nem holmi fél óra alatt összeütött tömegtermékek, hanem mind egy-egy egyéni alkotás, aminek hangulata van, akárcsak a klipjeiknek. Nem használnak szilikoncsajokat meg hasonlókat, hogy zenéjüket el tudják adni. Sőt! A 2002-es „Baby'S Got A Temper” című single klipje jórészt éppen ennek ellentettjére épül. Rétegzenét játszanak, az tény, de kérdem én, melyik zene nem az? „A dikkózene nem az!” - mondta volt valaki egy bulin, beszélgetés közben. Persze körberöhögtük, és felvilágosítottuk: „Ugyan nézz már körül! Rockerhegyek, rapperhegyek, meg raverhegyek. Néhány punk, meg pár normálisabb figura. Ezek csak azért vannak itt, mert máshol nincs buli, itt meg mindenkinek van egy fél órája, amíg tombolhat, előtte meg utána úgyis csak isznak meg dumálnak.”

Ennyi bevezető után lássuk, kik is alkotják a zenekart, és hogyan alakult pályájuk.

A The Prodigy-t Liam Howlett alapította 1990-ben, Angliában (Braintree, Essex). A The Chemical Brothers, Fatboy Slim, The Crystal Method, és néhány más kevéssé ismert zenésszel, a „big beat electronic dance” stílus megteremtői voltak. A The Prodigy több mint 16 millió lemezt adott el világszerte, amely egyedülálló az elektronikus zene történetében. Zenéjük több stílus elemeit öleli fel, a rave-től a hardcore-on keresztül az industrial-ig. A korai 1990-es években alkalmaztak még alternatív rockot, illetve bigbeat-et punk vokállal. A csapatot a következő tagok alkották 1990-től 2000-ig: Liam Howlett (zeneszerző/billentyűs hangszerek), Keith Flint (ének/vokál), Maxim (MC/vokál) és Leeroy Thornhill (táncos/nagyon alkalmi koncertbillentyűs). Az indulás időszakában volt egy Sharky nevű női táncosuk/vokalistájuk is, de ő még a kezdetekben elhagyta a bandát. 1994-ben a „Music for the Jilted Generation” albumon közreműködött Jim Davies (aki később csatlakozott a Pitchshifter-hez). A The Prodigy alighogy felbukkant az undergound rave színen, roppant népszerűségre és hírnévre tett szert. Legismertebb, legnépszerűbb számaik a „Charly”, az „Out of Space”, a „Smack My Bitch Up”, a „Voodoo People”, a „No Good (Start the Dance)”, a „Breathe” vagy épp a „Firestarter”.

A nevük az idők során némileg változott, ugyanis 1991-től 1995-ig The Prodigy néven, majd ezt követően 1996-tól 2004-ig sima Prodigy-ként, majd 2005-től megint The Prodigy-ként fémjelezték albumaikat. A csapat neve egyébként Liam első analóg szintetizátorának (Moog Prodigy) elnevezéséből származik.

Első albumuk egy single volt, „What Evil Lurks” címmel, amit az XL Recordingsnál vettek fel 1991 februárjában. Ezt követte a „Charlie”, az „Everybody in the Place”, majd 2002-ben első stúdióalbumuk, az „Experience”. Évente 2-3 single-t is kiadtak egészen 1997-ig, ahol kissé megakadtak az albumkiadás terén. Persze nem pihentek, járták a világot, koncerteztek, ahol csak lehetett, felléptek. 2002-ben jött ki a nagy botrányt kavart „Baby's Got a Temper”, melynek klipjét több zenei adó csak megcenzúrázva vetítette. Nos igen, az élvezettel teheneket fejő, fedetlen keblű, bögyös csajok, öreg, kiégett zenészek, s a tejet drogként fogyasztó emberek valamiért több helyen kicsapták a biztosítékot. Következő albumukat 2004-ben adták ki (Always Outnumbered, Never Outgunned), s ebben az évben még 3 single-el is jelentkeztek (Girls/Memphis Bells, Girls, Hotride). 2005-ben még kiadtak két single-t (Spitfire, Voodoo People (Pendulum Remix)/Out of Space (Audio Bullys Remix)) és egy válogatás albumot (Their Law: The Singles 1990-2005), azóta albumilag megint csendben vannak a srácok, fellépni is csak ritkán mentek. Persze nem pihennek azóta sem, hiszen jelenleg is dolgoznak ötödik, TBA kódnevű albumukon, amely elvileg idén lát napvilágot.

Eddigi pályafutásuk során persze nem csak a „Baby's Got a Temper” kavart heves érzelmeket egyesekben. A „Firestarter” klipjében Flint őrült bohócra emlékeztető frizurája, megjelenése is többekben visszatetszést keltett. Nekem azonban nagyon bejött, hatalmasakat röhögtem a klipen – bár valszeg nem ez volt vele a céljuk. Előtte azonban a „Voodoo People” is belopta magát néhány kritikus szívébe.

A másik nagy visszatetszést azonban a „Smack My Bitch Up” nevű szám érte el. A szám kifejezetten kellemesen, visszafogottan indul, azonban a 49. másodpercben olyan basszus kapcsolódik be, ami nem csak az ember dobhártyáit remegteti meg, hanem az alsógatyáját is leszaggatja, ha nem vigyáz. A szöveg nem túl sok: néhány „Wow!”-ból és a fő szövegből „Change my pitch up, smack my bitch up” áll csak. Ez azonban, illetve ennek jelentése éppen elég volt az államokban ahhoz, hogy rászálljanak. Veszélyes és offenzív üzenetnek nyilvánították, amely támogatja (ne adj isten, védelmezi) a nők elleni erőszakot. Mondjuk, van benne valami.

Miért szeretik mégis több millióan a világon a The Prodigy-t? A választ ugyan nem tudom a kérdésre, csak azt tudom, hogy én miért szeretem. Amellett, hogy az egyik legkeményebb elektronikus zene, majd minden számban van valami mondanivaló is. Kiváló feszültséglevezető, akár otthon hallgatja az ember, akár egy buliban tombol rá. Jómagam úgy el tudok tőle szállni, ha olyan hangulatban vagyok, mintha drogoztam volna. A külvilág gyakorlatilag megszűnik, csak én vagyok meg a zene. A durva az, hogy ez sokáig nem is tudatosult bennem. Akkor esett le a tantusz, amikor egy házibuliban „őrjöngtem” egy sort a „No Good”-ra, majd évekkel később megkérdezték, hogy mire emlékszem. Lett volna ugyanis mire. Én értetlenül néztem, és tényleg fogalmam sem volt, hogy amíg én „táncoltam”, mi történt körülöttem. Többször szóltak ugyanis rám, hogy vegyek vissza, mert vészesen közel kerültem bizonyos elektromos berendezésekhez. Ez nekem teljesen kiesett. Szóval engem igencsak ki tud kapcsolni a világból a The Prodigy zenéje. Időnként akkor is beteszem, ha elegem van a világból. Feltekerem csumára, bedőlök az ágyba és a zenébe feledkezem, miközben hagyom a gondolataim ide-oda cikázni. Belealudni nem lehet – főleg a hangerő miatt –, viszont az agyam kitakarítja, és a továbbiakban tudok arra koncentrálni, amire kell.

Konklúzió az nincs, mivel ez itt a zenéről szól, amit pedig hallgatni és befogadni kell, nem kritizálni. Véleményed persze lehet, de ha nem tetszik, ne hallgasd. Ha meg tetszik, hát lökd be a lejátszóba a korongot, tekerd fel a hangerőt, szard le a szomszédokat (mondjuk, azért ne hajnal kettőkor), és érezd jól magad!

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 3 db)