Karácsonyi csoda

Szépirodalom / Novellák (673 katt) Yang
  2017.07.12.

Június, valahol a hegyekben


Emese az erkélyen ült, előtte festőállvány, az asztalon egy vázának támasztva 10 év körüli kislány fotója. A festmény a fényképen látható szőkeség hű másolata. Kellemes férfihang hallatszik a házból.

- Hogy állsz a festéssel, drágám? Hamarosan indulnunk kell.
- Azonnal kész vagyok, édesem.

A 20-as éveiben és a nyolcadik hónapban járó karcsú, szőke fiatalasszony még elhelyezett a vásznon pár ecsetvonást, mosolyogva nézte a kész művet, majd bekiáltott a lakásba:

- Kész vagyok, indulhatunk!
- Asszonyom, a kocsi előállt - Zoltán vigyorogva állt az ajtóban.

A férfi óvatosan, kockázatmentesen vezetett a hegyi úton. Néha gyengéden rápillantott a nejére, aki aggódó arccal ült mellette.

- Nyugodj meg, édesem, nem lesz semmi baj! - jobbjával megpaskolta a nő térdét és megsimogatta pocakját. - Fél óra és ott vagyunk.

Útépítés miatt lassítani kellett, a fele utat lezárták. Rövid várakozás után elindulhattak. Már majdnem áthaladtak a lezárt szakaszon, amikor mögöttük egy türelmetlen sofőr rálépett a gázra és kocsijukat leszorítva az útról, elhajtott mellettük. Az ütközéstől lecsúsztak az útról a hegyoldalba. Zoltán próbálta uralni a járművet, de nem sok sikerrel. A meredek alján álltak csak meg. Mindketten eszméletlenül ültek az összetört kocsiban.



Ugyanaznap egy kórházban a hegyek lábánál

Imre felesége kezét fogva nyugtatgatta:

- Bízzál a dokiban, minden rendben lesz, kincsem!

Zoé bizakodva nézett férjére. Három vetélés után úgy látszik, ez a baba megmarad, hiszen utolsó hónapos. Bármelyik pillanatban megindulhat a szülés. Mellettük egy autóbalesetben megsérült kismamát toltak a műtőbe, akinek a férje kómában fekszik az intenzív osztályon. A fiatalasszonyt megrázta a sérült nő látványa. Férje bekísérte a szobába.



Öt év múlva, július

Zoltán magához tért a kómából. Ágya mellett az ő és Emese szülei felváltva virrasztottak. Most, hétvége lévén, épp mind ott vannak. A férfi lassan ébredezett, elméje kitisztult, felismerte szeretteit, de nem tudta, hol van. A szülők felváltva mesélnek. A balesetet követő napon Emese egy kislánynak adott életet, de elvérzett, és a baba is meghalt. Zoltán összetörve hallgatta a történteket. Napjai egyhangúan teltek. Mivel a vizsgálatok pozitív eredménnyel zárulnak, két hét múlva hazamehetett. Első útja a temetőbe vezetett. Miután lerótta kegyeletét szerettei sírjánál, visszatért a hegyekbe. A ház viszont már nem a régi. Pár hét múlva egy-két emléket, köztük a festményt is megtartva, mindent eladott és beköltözött a városba.



Augusztus, a városban

Zoltán a városka központjában játékboltot nyitott. Kizárólag megrendelésre dolgozott, így nem kellett alkalmazottat tartania. A kirakatban egy általa készített szerkezet késztette megállásra az arra járókat. Amint valaki a kirakathoz közelített, megszólalt egy kellemes női hang:

- Szeretettel köszöntöm üzletünkben! Ha kívánsága van, záróra után nálam leadhatja! A lehetetlent azonnal teljesítjük, a csodára pár napot várni kell!

Az üveg mögötti kamera egy gyönyörű nő képét vetíti ki. Zoltán évekig dolgozott találmányán. A hologramot természetesen Emeséről mintázta, akinek utolsó festménye a bolt falát díszíti. A találmány bevált, rengeteg vásárló vette igénybe, de voltak olyanok is, akik csak szórakoztak vele. Volt, aki sört rendelt, volt, aki guminőt. Zoltán azzal kezdte a napot, hogy visszanézte a felvételeket, a komolytalan "rendeléseket" törölte, a többit előkészítette, vagy megrendelte és értesítette a vevőt.



Szeptember, a városka másik pontján

Zoé kislányával, Barbarával játszott a kertben, a szőke, kékszemű csöppség épp hintázott. A kapu előtt autó fékezett, majd csengetés hallatszott. A nő a kapuhoz sietett, váltott pár szót a látogatókkal, majd keservesen sírni kezdett.



Újabb öt év elteltével, október

- Barbara, elkészültél? Sok dolgunk lesz, indulnunk kéne!
- Egy perc, anyuci, és mehetünk.

Az ajtóban megjelenő tünemény láttán az addig szomorúan néző nő arcán gyengéd mosoly szaladt át.

- Nem láttad a kislányomat? - kérdezte.
- Hisz ÉN vagyok! - toppantott mérgesen a kicsi.
- Igazad lehet! De te már lassan kész nő vagy, édesem!

Egymásra mosolyogtak és elindultak. Karácsony közeledtével több tennivaló akad, például vásárlás - ajándékok, ennivaló -, takarítás, sütés, főzés. Mióta magukra maradtak, nem lett könnyebb az élet. Útjuk során eljutottak a városka központjába is. Beültek a cukrászdába, gyönyörködtek az ünnepi kirakatokban, vettek pár dolgot.

Épp egy játékbolt előtt jártak, amikor hangot hallottak:

- Szeretettel köszöntöm üzletünkben. Záróra után nálam adhatják le rendeléseiket! A lehetetlent azonnal teljesítjük, a csodára pár napot várni kell! Kellemes ünnepeket!

Mindketten elnevették magukat. Az üzlet épp zárva volt, ezért Zoé, úgy, hogy Barbi ne hallja, megrendelt egy játékot. Már jócskán eljöttek, amikor a kislány visszaszaladt a kirakathoz. Zoltán csak késő este ért vissza, lepakolt a kocsiról, majd lefeküdt aludni a raktárban egy ezt a célt szolgáló ágyra. Még hallotta a 'megrendelő' hangját, de a fáradtságtól hamar elaludt.

Reggel frissen ébredt, megfürdött, rendbe szedte magát és visszanézte a megrendeléseket. Törölt, jegyzetelt, mosolygott is néha, majd morgott párat a szórakozók hülyeségein, aztán tátva maradt a szája, szeme elkerekedett, amikor egy tíz év körüli szőke, kékszemű kislány kívánságát hallgatta.

- Drága Angyalka! Szeretném apukámat visszakapni! Az ünnepig van még pár heted, remélem, elég lesz! Előre is köszönöm szépen a segítséged! Barbara

Zoltán köpni-nyelni nem tudott, falfehér arccal nézett a falon lógó képre. Ugyanaz a tiszta tekintet nézett vissza rá, az arcvonások is hasonlóak. Már hallott róla, hogy mindenkinek él valahol egy hasonmása, de erre nem számított! Dél lett, mire mindennel végzett.

Becsomagolta, megrendelte a kívánságokat, értesítette a vevőket, köztük Zoét is, aki a következő héten el is ment az üzletbe. Barbarát húgára, Erzsébetre hagyta, aki mindig szívesen vigyázott a kislányra.

Zoltán már éppen ebédelni indult, mikor a nő belépett. Átadta neki a játékot, Zoé fizetett és távozott. A férfi kikísérte és már az ajtót zárta, amikor egy autó a járdára felszaladva elütötte az asszonyt. Pár perc múlva mentő robogott vele a közeli kórházba.

Zoltán felvette a dobozt, megnézte a címet, Zoé lakására sietett, hogy beszámoljon a történtekről, de nem talált senkit. Barbaráék épp a játszótéren múlatták az időt.

A férfi a kórházba ment és a nő után érdeklődött. Mivel az asszony testvéreként mutatkozott be, beengedték hozzá. Épp egy doktor vizsgálta, aki elmondta, hogy Zoénak átmeneti amnéziája van, lehet vele kommunikálni, de nem emlékszik senkire, semmire. Zoltán délután visszament a nő lakására. A kislány épp aludt. Pár szóban elmondta Erzsébetnek a történteket és elment.

Minden nap érdeklődött Zoé hogyléte felől, nem egyszer be is ment hozzá. Ilyenkor beszélgettek, de csak általánosságokról, mert a nő még mindig nem emlékezett semmire. Volt, amikor Erzsivel együtt érkeztek vagy épp váltották egymást. Barbarát nem engedték be, mivel apja halálát sem heverte még ki. Azt mondták neki, hogy anyukájának el kellett utaznia pár napra, de hamarosan hazaér. Ezzel egy kissé megnyugtatták. De amikor a következő héten sem jött haza, a kislány nyugtalan és szomorú lett. Egyik nap elszökött otthonról és az üzlethez szaladt, ahol elsírta bánatát.

- Drága, jó Angyalka! Most már anyukám sincs, segíts, kérlek! Ígérem, hogy mindig jó leszek, ha legalább őt visszahozod! Ugye, nem kell csodára várnom!

Zoltánt másnap a szívroham kerülgette, amikor a gép elé ült. A szőke kislány láttán majd leesett a székről. Nem volt hívő, de belül érezte mindig: nincsenek véletlenek. Agya sebesen kezdett járni és lassan összeállt a kép. Visszament ahhoz a naphoz, amikor először látta a kislányt. Sejtette, hogy akkor nem egyedül járt az üzletnél. És igaza lett, mert meglátta a rendelést leadó Zoé mellett a szőke buksit. Gyorsan kinyomtatta a kislány képét, bezárta a boltot és a kórházba sietett.

Zoé egyedül volt. Óvatosan kérdezgetni kezdte, majd elővette a fotót és a nőnek adta.

- De aranyos kislány! Az öné? - kérdezte az asszony Zoltántól.
- Sajnos nem! - felelt az szomorúan. - De azt hiszem... azt reméltem, ön tudja. Amikor megrendelte a babát, ön mellett állt. Úgy gondolom, hogy a maga kislánya lehet. Mutatnék még valamit.

A férfi elővette a mobilját, amire átmásolta a három jelenetet és lejátszotta a nőnek. Zoé meghatódva nézte a filmet, de semmivel nem jutottak előbbre. A következő héten Zoét kiengedték abban reménykedve, hogy a hazai környezet talán segít neki emlékezni. A nőnek nem volt semmi sem ismerős, ahogy kislánya sem, akit Erzsi készített fel az elkövetkezendő nehéz napokra. Barbara meglepően könnyedén alkalmazkodott az új helyzethez, jól kezelte édesanyja állapotát.

Zoé megengedte, hogy Zoltán meglátogassa őket. Érezte, hogy az első pillanattól vonzódik hozzá, de a jelenlegi állapota miatt félt egy komoly kapcsolat kialakulásától. Azt is észrevette, hogy Barbara és a férfi jól kijönnek egymással. Zoltán az ideje nagy részét velük töltötte, csak aludni járt haza. Korán reggel bement az üzletbe, elintézte a megrendeléseket és sietett a lányokhoz.

Ezen a napon magával vitte a festményt is. Zoé meglepődve nézte a festményt, közben hallgatta Zoltán elbeszélését arról a napról. Mikor a férfi a balesethez ért, felsikoltott, mintha rémet látott volna.

- Mi történt, Zoé? Ne meséljem tovább?
- Mintha velem is megtörtént volna. Láttam a hegyet, az útzárat, de csak homályosan. Igen... karamboloztunk... de ő hátranézett és azt mondta... minden rendben...

- Ki az az 'ő'?
- Azt mondta, hogy megálltak... én a hátsó ülésen feküdtem, ... terhesen... az utolsó hónapban voltam... - a nő zokogásban tört ki.
- Ki mondta?
- Már emlékszem... a kórházban hallottam, hogy a nő férje kómában fekszik. Egy szobában voltunk, de nem tudtunk beszélgetni, nem volt magánál. Úgy sajnálom!
- Ki volt az? Kivel voltál?
- A férjem. Ő vezetett. Ő mondta, hogy csak koccantunk. Másnap mindketten megszültünk. Egy-egy kislányt. A többit a férjemtől tudom. Az orvos szerint egyik se élte túl. A nő még aznap meghalt, elvérzett. A baba még élt két napot. De nem a baleset miatt! Életképtelen volt. A szíve miatt.

Az elkövetkező percekben mindketten hallgattak. Zoltán törte meg a csendet.

- Most jobb, ha megyek. Barbara is megjött, ő újra a tiéd, örüljetek egymásnak.

Kifelé menet elbúcsúzott a kislánytól. Több érzelem kavargott benne. Düh, szomorúság, kétely. Nem tudta, mitévő legyen. Beleszeretett Zoéba, kedveli a kislányt... Őket nem lehet hibáztatni a történtekért. Aki hibázott, már Isten előtt felelt.

Közben anya és lánya örömkönnyeket hullajtva ölelték meg egymást.

- Anyukám! A lehetetlen valóra vált: visszakaptalak. Az Angyalka állta a szavát. De a csoda még hátra van.

Már majdnem megkérdezte a kislánytól, hogy 'milyen angyal?', de eszébe jutottak a Zoltán által mutatott videók.

- Drágám! Már az is csoda, hogy én itt lehetek újra veled!

Zoltán két napig emésztette a hallottakat. Végül felhívta Zoét, aki szívesen fogadta és megkérte, hogy töltse velük az ünnepeket. Gyorsan összepakolt pár ajándékot és sietett eleget tenni a meghívásnak. A hétvége nyugalomban, remek hangulatban telt. Zoltán a vendégszobában lett elszállásolva, hogy ne kelljen ingáznia.



December 24., SZENTESTE

- Zoltán bácsi! Ugye segítesz feldíszíteni a karácsonyfát?
- Nagyon szívesen, kicsim, miért is ne!
- Akkor hozom a díszeket, amit apukám egy dobozban tartott a garázsban.
- Rendben. És reménykedjünk, hogy még épek!
Barbara pár perc múlva visszaért a dobozzal és egy borítékkal.
- Az milyen levél, kislányom? - kérdezte Zoé.
- Nem tudom, a dobozban volt. Csak annyi van ráírva: "Feleségemnek".
- Majd este elolvasom - mondta rosszat sejtve.

Zoltán addig átvizsgálta a dobozt és tartalmát jónak találta. Délután közösen feldíszítették a fát és alátették az ajándékokat. Vacsora után még beszélgettek, társasjátékoztak, majd mindenki bevonult a szobájába. Barbara hamarosan elaludt, Zoltán olvasni kezdett egy könyvet, mikor meghallotta a rövid, de annál hangosabb sikolyt. Még a vér is meghűlt az ereiben. Felugrott a fotelból és Zoé szobájába rohant. Remélte, hogy a kislány nem ébredt fel. A nő ájultan hevert az ágyon kezében a levéllel.

- Zoé, ébredj, mi történt? - gyengéden ütögette a nő arcát. Látva, hogy az kezd magához térni, kirohant a konyhába vízért. Mikor visszaért, Zoé halálsápadtan, reszketve ült az ágy szélén. Megitatta, melléje ült és átkarolta. Az asszony zokogva borult a vállára.

Sokáig ültek így szótlanul, míg a nő meg tudott szólalni.

- Csak most döbbenek rá, hogy tíz éve hazugságban éltem. Az egyik kiderült, hogy a karambolnál megsérültetek. De ez... - mutatja a levelet - túl tesz mindenen! Ezt nem élem túl! Mindenkit elvesztek, akit szerettem vagy szeretek: a férjem, a lányom - ez utóbbit különös hangsúllyal ejtette ki - és téged is, kedvesem.
- Már miért veszítenél el bárkit is?
- Olvasd el és megérted - mondta és átadta a levelet.

Fél perc múlva Zoltán arca izzadni, szája remegni kezdett. Fiatal kora ellenére sokat tapasztalt, de ez neki is sok volt. És mindez pár hét leforgása alatt. Néhány nappal ezelőtt megtudta, ki okozta a balesetet. Ezt még el lehet viselni. De azt, hogy ugyanaz a valaki pár nap múlva rávesz és lefizet pár nővért és orvost, hogy halott csecsemőjét cseréljék ki arra a kisbabára, akinek épp most hunyt el az anyja és az apja lehet, hogy fel sem ébred a kómából... ez még rémálomnak is szörnyű! Mert Imre levélbeli vallomása feleségének ezt tartalmazta. Valamint azt, amit Zoé mindig is sejtett, hogy férje nem sima gyilkosság áldozata. Azt is megrendezte, de szörnyű titkát nem merte magával vinni a sírba.



Az ünnepek után...

- Barbara! Hol maradsz? Lekésed a szertartást - hallatszott Zoé hangja az udvar felől.
- Egy évet vártam a csodára, pár perc már nem számít! Igaz, apukám? - felelte a kislány és huncut mosollyal kacsintott Zoltánra.


2016. december

Előző oldal Yang