Aliens - a moziélmény

Külvilág / Lidércfény (1090 katt) Jimmy Cartwright
  2017.05.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/2 számában.

Tavaly (2014) május óta szép, új mozink van itt Szentesen. Egészen pontosan mondjuk nem új, hanem a régi felújítva. A régi és az új között persze jelentős különbség van. Egyrészt teljesen átalakították a nézőteret, és a legmodernebb technológiát telepítették be, másrészt – nyilván a fejlesztésnek köszönhetően – az országos premierrel egy időben tudják adni a legújabb filmeket, míg a régiben akár 3-4 hónapos csúszás is sokszor előfordult, és a kínálat sem volt épp lehengerlő. Egyébiránt régebben sem voltam egy igazán nagy moziba járó, de azért a régi, szocreál hangulatú műintézménybe el-eljártam, ha volt kivel, és volt mire. Tavaly május óta azonban (illetve már előtte néhány éve) legfeljebb a bejárat előtt sétáltam el, felemás érzésekkel olvasgatva a kifüggesztett moziműsort. Az évek során ugyanis – különösen, mióta a Mozimorzsákat írogatom (ha van miről) – jelentősen átalakultak a filmnézési elveim és szokásaim. Őszintén szólva sajnálom kiadni a pénzt olyan produkciókra, amelyek a látványon kívül alig nyújtanak valamit, ha egyáltalán... Persze volt pár film, aminél meginogtam (pl. a John Wick, amit így utólag szívesen megnéztem volna nagy vásznon, de az év végi hajrá miatt nem volt rá alkalmam), de végül mindig legyintettem egyet, hogy „Á, majd kiveszem a tékából...”, és sajnos az esetek többségében beigazolódott, hogy tényleg nem érte volna meg csak ezért beülni a moziba.

Ám eljött végre az első kivétel, amire azt mondtam, hogy ezt mindenképpen látni akarom nagy vásznon. Ez pedig a felújított Aliens – A bolygó neve: Halál. Annak idején ugyanis koromból kifolyólag ezt nem nézhettem meg még televízióban sem. 2008 óta – amikor is felvettük az első, hivatalos Lidércfény Rádiót, melynek témája az Alien filmek voltak – hiányérzetem volt, hogy ez nekem annak idején kimaradt. Most viszont itt volt a lehetőség ezt bepótolni, és meg is ragadtam az alkalmat. Felvetettem az ötletet a Lidércfény szerkesztőségi tagjainak, hogy mi lenne, ha együtt elmennénk és megtekintenénk. Mint kiderült, jó ötlet volt, hiszen HomoErgasteren kívül senki más sem látta anno moziban.

A nyolcvanas években, amikor a film bejött az országba, és meghódította a mozikat, meg az otthoni videokészülékeket, még nem sokat tudtam a filmről. Néhány vagányabb osztálytársam, akik látták otthon, persze meséltek róla. Különösen az utolsó jelenetekkel igyekeztek szórakoztatni, mert nagyon tetszett nekik, hogy Ripley a rakodógép segítségével küzd az alien királynő ellen. Bennük akkoriban, fiatal tiniként ez ragadt meg leginkább. Aztán kiderült, hogy van első része is, amiből egyértelműen az a jelenet volt a csúcs, amikor „megszületett” a majdnem az egész legénységet elpusztító szörnyeteg.

Az első találkozásom a sorozattal egy késő éjszakai, nagy valószínűséggel külföldi, műholdas adón vetített Nyolcadik utas volt. (Nem tudom már persze biztosan, az is lehet, hogy egy korabeli magyar vetítést csíptem el, rég volt.) Bár a tévé nem adja vissza azt az élményt, mint a mozi, de azért egyedül, éjszaka a sötétben, 15-16 évesen így is megtette a hatását. Ez azonban része volt az akkoriban tudatosan vállalt rettegésnek: meg akartam erősíteni a bátorságom a horrorfilmekkel (sikerült! :-) ). Később természetesen, amikor csak lehetőség adódott rá, mindig megnéztem tévében, videóról, számítógépen, a negyedik részt már moziban (még a régi, szocreál műintézményben). Számos alkalommal láttam mindet, de meg kell mondjam...

Az első mozis Alien élmény még így is ütött. Egyrészt végig ott volt bennem az öröm, hogy életem egyik meghatározó filmjét (bár korántsem olyan szinten meghatározó, mint HomoErgasternek) megnézhetem moziban, másrészt pedig, bár jelenetről jelenetre ismerem, valahogy mégis érdekes volt, nem untam, tudtam izgulni, amikor izgulni kellett, időnként visszatartottam a lélegzetem, a végén pedig megkönnyebbültem – annak ellenére, hogy tudom, mi történik a folytatásokban. Bár nem mostani alkotás, mégsem éreztem, hogy lassú vagy unalmas lenne, ma is teljesen jól nézhető, és megvolt a „már vége is van?” érzés, pedig nem egy rövid film. Egyszóval a moziélmény igazi élmény volt, bár döcögősen indult.

A hivatalos kezdés ugyanis 21.00 órára volt kiírva és szokás szerint negyed órával előtte összejött a csapat a bejáratnál (a jegyeket már két nappal előtte megvettük), s némi fotózkodás után (hiszen egy ilyen különleges eseményt dokumentálni kell) bementünk, majd vártuk, hogy bemehessünk. És vártunk (közben a várakozás miatti idegességből kifolyólag felkerestem a mellékhelyiséget, hogy elintézzem folyó ügyeimet), és vártunk még, meg még egy kicsit... Pontosan nem tudjuk, mi történt, s már kezdtük azt találgatni, hogy bizonyára nem érkezett meg a tekercs, a kópia. (Nyilván ez a mai, digitális korban már csak egy archaikus poén volt, de régen bizony előfordult, hogy a kiírt kezdés után hozta meg a mozigépész a bedobozolt tekercseket, mivel a vonat, amivel hozták, késett.) Végül, úgy fél tíz előtt bemehettünk, elfoglalhattuk a helyünket, megtekinthettünk néhány filmajánlót, és belevethettük magunkat a sci-fi horror eme klasszikusának megtekintésébe, bepótolva cirka három évtizedes lemaradást. De immár mi is elmondhatjuk magunkról: láttuk moziban az Alienst, mi több, megérte a rá fordított pénzt és időt.

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 1 db)