A kecske és a ló
A bojtját rázogatta és az árnyékát bámulta közben. Szerette ezt a játékot. Mindig is érdekelte, vajon honnan jön ez a sok fény. Ilyenkor nem zavartatta magát. Állta a többiek tekintetét. Különben sem értenék meg, mire gondol. Már próbálta elmagyarázni nekik, de csak kinevették. Ezért úgy döntött, többször nem hozza szóba, mikor velük beszél. Sőt, rázta meg apró farkát, arról sem fog beszélni, milyen jó érzés, ha süt rá a nap. Azok úgyis az akolban lustálkodnak. Mekegnek egymásnak reggeliről, ebédről meg vacsoráról. Unalmas! Minden áldott nap ez foglalkoztatja őket. Az orrukat is csak akkor dugják ki, ha behajítanak a kerítés mögé valami rágcsálnivalót. Néha azt érezte, ő nem is igazi kecske. Hiszen másképp viselkedik, mint a többi. De a teste egy kecskéé, jól látta ezt az itató vályúban, meg most is az akol falán. A szarvak és a szakáll körvonala, a bojtos, kurta farok. Mégis valami mintha nem stimmelne.
Elunta a játékot és körbenézett. A kerítés nem messze tőle, ritkás bokroktól tarkítva húzódott. Soha nem mert a bokorba belegázolni. Nagyon szúr. Azonban az elmúlt időben egyre többet foglalkoztatta egy bokron túli jelenség. Nyomon követte ugyanis a ménes mozgását. Gyönyörű, tágas réten futkorásztak szabadon. A kecskék csak a juhászgazdával, meg a pulival hagyhatták el otthonukat. Bezzeg ezek a nagyszerű teremtmények kedvükre vágtattak fel és alá. Nyoma sem volt felügyeletnek. Irigyelte őket ezért. Ugyanakkor egy szorongató érzés párosult ehhez. Mit kezdene ő ekkora területtel? Ha elképzelte magát odakinn bandukolva, kényelmetlen érzés töltötte el. Aztán az akolra nézett és megnyugodott. Természetesen erről a kettős, ambivalens érzésről sem beszélhetett senkivel kedvére.
Addig állt ott elgondolkodva, míg nem felbukkant egy fakó. Aranybarna volt a bőre. A sörénye sötét színű volt, csakúgy, mint a szeme. Az volt az, amelyik úgy rázta a farkát vágtázás után. Az, amelyiket a többi állandóan körülugrálta. És a kecske egyre csak azt az egyet leste. Nem tudta megmondani miért. Tetszett neki, ahogy lerázta a többit. Ő ment oda azokhoz, akikre kíváncsi volt. És a kecske egyre azon volt, hogy kitalálja, mi a titkuk.
Egyetlen közös dolgot vélt felfedezni. Mégpedig a farkuk lóbálását. És akármikor a fakó arrafele nézett, ahol ő a bokrok között állt, megrázta a kis bojtját. Érezte a nap melegét akkor is, ha az nem sütött. Az egészen felhős napokon is ezt a forróságot érezte, akárhányszor fordult irányába a fakó. Most is ez a helyzet. És ez a nap nem csak abban különbözött a többitől, hogy a ló végig egyedül volt, hanem attól is, hogy odament a kecskék kerítéséhez. A kecske ennek nagyon megörült. Egészen felnézett már a lóra, annyival magasabb volt nála. A ló azonban átnézett a kerítés fölött, meg a kecske fölött is. A kis bojtja már nem is rezeghetett volna ennél gyorsabban. Felvette a kecske szívverésének ütemét.
- Szia! – mekegte a kecske.
A ló megilletődve fordult a hang irányába.
- Jé, szia! Ne haragudj, észre se vettelek! Nagyon szép helyen laksz.
A kecske kétkedően hátrafordult, de csak az akolt látta, benne a kecskékkel.
- Milyen rendes barátaid vannak! Nem zavarnak. Békén hagynak.
Erre ugyancsak felhúzta a szemét a kis mekegő. Még hogy őt hagyják békén? Hiszen ő nem keresi a társaságukat.
- Engem folyton nyaggat a sok pej. Annyira unom őket. Néha nem lehet levakarni egyiküket sem. Fárasztó ez, tudod? Nem érezem magam jól velük.
- Velük sem könnyű az élet – szaladt ki a kecske száján.
Meg is bánta, mert nem tudta, mit feleljen a ló kérdésére.
- Miért, ők milyenek?
- Mások, mint én – mondta végül.
- Miért, te milyen vagy?
- Én néha elgondolkozom azon, milyen lehet a kerítésen kívül. Tényleg, milyen ott kinn?
- Semmi különös. Néha már unom, hogy akkora a szabadság. Szeretek a nap végén a karámban aludni. Na és te? Ha annyira szeretnél, miért nem jössz ki onnét?
- Nem lehet – háborodott fel a kecske. – Mégis hogy képzeled? A bokor belém szúr, a kerítés meg túl szűk.
- Hiszen még az én fejem is átfér rajta! – dugta be rajta akadály nélkül hatalmas pofáját a fakó.
- Jó, de mi csak a gazdával mehetünk ki. Meg a pulival. Nem lehet csak úgy!
- Érdekes állatok vagytok, ti kecskék. Az a sok pej úgy ragad rám, mint a kosz, levakarhatatlanul. Te meg ellenkezőleg, akkor se jössz, ha mondják.
A kecske mérlegelte a hallottakat. Igazat is adott a lónak, meg nem is. Félt a bokor töviseitől, meg a gazda haragjától, közben meg majd kiugrott a bőréből, hogy a lóval tarthasson.
- Na, mi lesz, jössz? Mutathatok érdekes dolgokat. Fogadjunk, sose voltál a disznóknál még. Gyere, képes vagy rá!
Na, nem a disznók voltak végül az adu, ami tettre sarkallta a kis kecskét. Amikor az első tövis megkarcolta a bőrét, szinte nem is érezte. A patáját nem sértették fel a kitüremkedő gyökerek. Ahogy a kerítéshez ért, átugrott két deszkalap között és már kint is volt a szabadban. Valószínűleg ugyanazt a levegőt szívta be, mint a kerítés másik oldalán, mégis más illata volt. Felvillanyozó.
- Ügyes voltál – mondta a ló és már fordult is az ellenkező irányba -, gyere utánam!
A kis kecske sosem érezte még ennyire felszabadultnak magát. Mintha nem is az akol, hanem lelkének kapuját tárta volna szélesre.
- A disznók nagyon okosak – mondta a fakó. – Az egyik egyszer azt mesélte el, hogyan esett be hozzájuk a gazda. Részeg volt és fejest ugrott az itatóvályúba. Mesélte, hogy alig bírták megkülönböztetni a társai. Annyira jól játszotta a dinszót, hogy mindenki, aki látta, a hasát fogta a nevetéstől. Mióta ezt a mesét hallottam, mindig hozzájuk járok nevetni.
A kecske csak két dologra figyelt. Arra, hogy ne maradjon le és arra, mit mond a ló. Elképzelte az elázott gazdát, meg az embereket, ahogy nevetnek. Még a disznók is elevenen röfögtek a kecske fantáziájában. Bár még sosem látta őket.
- Ez tényleg nagyon vicces lehetett.
- De még mennyire! – nyerített a fakó. – Bár láttam volna!
Így beszélgettek tovább. Mindig akadt közös témájuk. A kecske csodálkozott ugyan azon, hogy az ő unalmas történetén a ló jókat derül, de nagyon jól esett neki. Igazán jól érezte magát ennek az aranyszőrű paripának a társaságában.
- … aztán azt mekegte, hogy mind megette, de hogy ő még mindig éhes. Szörnyen bele tudja magát lovallni az éhségbe, ha olyanja van. Talán nincs is annyi káposzta, amit az öreg kecskére lehetne bízni. Arról ne is beszéljünk, mennyi fiatal után csorgatja a nyálát a vén bak. Azokat meg nem kell ám félteni, úgy odasóznak neki, mint annak a rendje.
- De sokat beszélsz, ezt nem gondoltam volna rólad – nevetett színes hangján a fakó.
- Ha zavarban vagyok, sokat beszélek…
A kecske elharapta a mondat végét, olyan hirtelen, mint ahogy kipattant a száján. Megijedt attól, mit gondolhat róla újdonsült barátja.
- És mitől vagy most zavarban? – kérdezte őszintén a ló.
- Nem tudom – mondta kis szünetet követően a kecske –, talán a sok újdonság, ami ér, az hozza ki belőlem.
- Akkor örülj neki, hogy zavarban lehetsz! Hiszen ezt akartad megtapasztalni, nem? Hogy milyen érzés idekinn egyedül. Hát ilyen.
A kecske nagyon örült, hogy nincs egyedül, de nem mondta ki hangosan. Megtartotta magának az érzést, amit okozott az a néhány szó. Így, csöndben érkeztek meg a disznóólhoz, ahonnan már látszódott a gazda háza. A kecske lassított, elbizonytalanodott. A ló azonban megérezte ezt.
- Ne félj, ma is jól szórakoznak. Nem számítasz nekik, ha elcsavarogsz.
A kecske megízlelte azt a szót, hogy nem számítani valakinek. Hirtelen rossz kedve támadt. Megállt és nézte tovább ballagni a lovat. Nem értette, honnan tört rá ez a hirtelen kedveszegettség. Majd a semmiből egy hang azt súgta, képes rá. Az érzés pedig, ami elöntötte, kimosta mellkasából a szorongás és a szomorúság minden alkotóelemét. Szaporán lépdelt a füvön a paták után.
- Látod, mondtam, hogy nincs okod félni. Nézd!
Azzal a ház előtti szakaszra bökött büszke fejével. A téren mulatsághoz készülődtek. Egyre másra hordták a finomabbnál finomabb falatokat az asztalokra.
- Mit csinálnak?
- Időt múlatnak. Mulatoznak. Ilyenkor az se számít nekik, ha elszabadul a ménes. Ezért mondtam, hogy ne aggódj – mosolyodott el a ló.
Megérkeztek a disznók óljához. Azok kedvükre hemperegtek, forgolódtak, röfögtek. Egymás szavába vágva üdvözölték a feltűnő lovat. Egyikük előre furakodott.
- Fakó! De jó látni téged!
- Sziasztok! Hogy vagytok?
- Dagadunk, mint annak a rendje. Egyikünket épp most tálalják.
- Hát ez borzasztó!
- Ugyan, dehogy! Épp itt volt az ideje. Leszolgálta az idejét, zabált eleget életében. Hát most őt zabálják.
A disznók felröhögtek. Ilyen jóízűen nevetni azelőtt senkit nem hallott a kecske.
- Mi felénk így szokás. Sírva vígadunk. De nem bánjuk. Mi újság, lovacska? – kérdezte egy sokemlőjű koca.
- Megsétáltatom ezt a szamár kecskét – nevetett társára. – Világot látunk. Én, mondjuk, már láttam. De ő még nem.
- Elviszed a világ végére, mint az én süldőimet?
- De el ám!
- A világ végére? – kérdezte a kecske izgatottan.
- Aztán elmondhatod magadról, hogy a világ végére is elmentél miatta – nevetett röfögve a disznó.
- Igen, a világ végére – csatlakozott a fakó. – Ma mire számítotok? – fordult a kocához. – Lesz úszás?
- Szinte biztosak vagyunk benne, hogy befekszenek közénk többen is. Ezek ilyenek, ha esznek, isznak.
- Majd jövök még akkor. Nem sokára. Megnézem magamnak!
- Jól van. De, fakó, talán legközelebb engem fognak elkészíteni... úgyhogy... ha nem találkoznánk... köszönöm, hogy annyit tettél értem, meg a süldőkért.
A ló arcán halvány mosoly suhant át. Ám amint elfordult, leolvadt róla. Elindult és nem nézett többé vissza. A kecske zavartan álldogált. Amikor észbekapott és utolérte a lovat, látta, hogy annak könny szökött a szemébe.
- Mindig ez van – kezdte. – Folyton. Megismerem valamelyiket közelebbről, megkedvelem és tessék. Kezdek belefáradni.
A kecske addig nem látta a lónak ezt az oldalát. Mint aki elveszítette a reményt. Egykedvűen fejleszegetten menetelt. Nem tudta, mit mondjon neki. Csöndben maradt hát. Sokáig mentek így. A szél belekapott a ló sörényébe. Összekócolta, majd odébb állt. Az inak megfeszültek és elernyedtek, ahogy egyik lábát tette a másik után. Aztán a kecskébe is belemart valami. De nem a szél, hanem belülről töltötte fel. Érezte, amint ráragad egy addig ismeretlen érzés. Egyszerre biztos volt a dolgában. Érezte, mire szorul az aranyszőrű.
- Biztos ők is azt érzik, amit én. Fantasztikus dolgot csinálsz velünk. A süldőkkel is, velem is.
- Nem csinálok semmit – makacskodott a ló.
- De csinálsz. Nélküled még mindig ott lennék bezárva.
- Magadnak köszönheted – sóhajtotta a fakó.
A kecske azelőtt sokat rágódott azon, panaszkodjon-e, amiért nem ő az egyetlen, akin a ló segített. Mérlegelte, és végül elvetette. Sokkal jobban esett számára, ha dicsérhette a lovat. Ha kidomboríthatta az értékeit. Úgy döntött, ezen a vonalon halad tovább.
- Beszélhettem veled olyanokról, amikről mással azelőtt soha. Nevettél az unalmas történeteimen.
- Mert vicces volt, azért. Nem vagyok különleges, kecske.
- Nekem az vagy.
És amikor a ló odafordult hozzá, hogy megkérdezze, hogy érti, gyorsan hozzátette.
- Nekem és a disznóknak is. És lefogadom, hogy a pejek közt is akad néhány csődör meg kanca, akik valamit köszönhetnek neked. Igazam van?
- Hát – gondolkodott el a ló -, sokuknak tényleg a lelkére beszéltem. Tudod, épp ezért jöttem el tőlük. Mert állandóan nyüstöltek a gondjaikkal. A te akolod olyan csöndes. Azt éreztem, mikor láttam, hogy az a béke szigete. Mindig.
A kecske szerette volna azt hinni, hogy a ló arra gondol: „amiről mindig te jutsz eszembe”. De valószínűleg nem erre gondol. Ő csak segít mindenkinek, aki szembe jön vele. Áldott egy teremtés. Eleddig nem is gondolta, hogy egy kecske érezhet ilyet. Hálás volt a lónak, amiért megtapasztalhatta ezeket. Összehasonlítva azzal az élettel, amihez az ólban volt része, ez igazán varázslatos.
A nap hosszú árnyékot vetett eléjük. A kecskéét és a lóét. A kecske életében először látta magát ugyanakkorának, mint barátját. És ha jól megfigyelte, sokkal többnek, sokkal magasabbnak is. Odabenn.
- Sokkal jobban érzem magam. És nézd csak, ott vannak a barátaid! – bökött a fakó a kecskeakol felé.
A kerítés deszkalapjai között szürke csacsi fejek sorjáztak. Elkerekedett szemekkel bámulták, hova került egy közülük.
A kecske már tudta, ki a barátja, és úgy döntött, egy szép napon majd a lónak is elmeséli.
- Mi lenne, ha versenyt futnánk addig a dombig? – dobbantott a ló. – Hadd lássák, milyen jó dolga van ennek a kecskének!
A fakó felnyerített, és választ sem várva elvágtatott. A kecske megrázta kis bojtját, még egyszer utoljára, és a ló után iramodott. Ügyetlenebbül bármelyik lónál, az igaz, de ügyesebben bármelyik kecskénél.
Az akolból kilépett egy ember. Bő fehér inget és fekete mellényt viselt. Botját a faajtónak támasztotta. Hunyorgott, kalapját a szemébe húzta.
- Te is azt látod, amit én, Bodri?
Egy kis fekete puli kacsázott elő a vályogfalak közül. Körbejárta gazdáját, majd lefeküdt az ismerős szagú csizma mellé. Kiöltött nyelvvel pihent.
- Hát ott a kóbor jószág. Mégse veszett nyoma. Ott fut. Azzal a gyönyörű kancával. Azt hiszi magáról, hogy ló. Egyem a szívét. Én mondom, szerelmes egy jószág lehet.
Készült 2016 és 2017 között nagy kedvvel, két nekifutással
