A rejtőzködő idegenek

A jövő útjai / Novellák (573 katt) Tad Rayder
  2017.03.24.

A rejtôzködô idegenek
2013.07.09 - 21:13

Carl Manson egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valami mozog a fák között. Sötét volt, így nem látott az erdőben a félhomálynál többet.

Carl negyvenes éveit taposó fiatalember volt, aki már egyszer elvált. Mindig mondták neki az ismerősei, hogy ne foglalkozzon annyit az idegenekkel, mert ki fogják készíteni, s a házassága is rámegy. Rejtélyes álmok s sokszor valóság gyötörte, amikor a valóságban, vagy éppen illúzióként meglátott egyet. Ilyenkor mindig verejték futott végig a hátán, s mindig azt mondogatta, hogy jönnek, közelednek. Felesége, Nicole, évekig tűrte és elviselte férje hóbortját az idegenekkel, mígnem beadta a válópert. Míg Nicole dolgozott a Maine-i egyetemen, Carl minden percét az idegeneknek szentelte. Sosem látta őket, vagy csak néha jelentek meg, de ezt mind csak hallomásból tudták a többiek, akiknek elmondta Carl, mivel foglalkozik. Carlon kívül senki nem látta őket a saját szemével.

Nicole meggyőzte, hogy függessze fel egy kis időre a megfigyelést, és törődjön egy kicsit a házaséletükkel is. Ez mindössze két hónapig tartott, amíg nem kezdték az idegenek Carlt befolyásolni. Így aztán minden maradt a régiben, Carl az idegenekkel törődött, Nicole meg ismét egyedül maradt. Aztán ez így ment hosszú, hosszú éveken át, amíg Carl egyedül nem maradt abban a házban, amit még úgy örökölt valami családi ügy folytán. Azt pontosan senki nem tudja, milyen ügy lehetett az, mert azt azóta, amióta Carl megkapta azt a házat, sűrű homály fedi. De a városbeliek azt gyanítják, hogy ehhez is az idegeneknek van köze. Ugye városban szoktak minden félét beszélni.

Egy idő után már senki nem foglalkozott vele, hogy Carl miért kapta meg a házat és hogyan, mert sokak érdektelennek, mások félelmetesnek tartották azt, ami a Manson házat körülvette az a különös és egyben rejtélyes dolgok egyvelege. Így hát csak a találgatások s a félelmek maradtak Carl titokzatos idegenjei után.



Egyik éjszaka arra riadt fel, hogy valami mozgatja az ablakot és az ereszt egyaránt. Odament az ablakhoz és kinézett az ormótlan sötétbe lélegző fák közé, de nem látott semmit. De még is valami mozgatta az ablakot és az ereszt, gondolta, s az a valami biztos, hogy nem a szél volt. Erre meg mert volna esküdni. Amire a gondolataiban elmerülhetett volna, hogy mi volt ez, arra már el is aludt. Másnap reggel felébredt 7:30-at mutatott az ébresztőórája. Ilyenkor már rég azzal szokott foglalkozni, hogy most hol lehetnek, s mit csinálhatnak. De most ehelyett nem is emlékezett a tegnap esti incidensre , amit a rezzenéstelen arccal és testtel mellette álló kísértetek rendeztek. Csinált magának egy kávét és kiment a teraszra. Azon tűnődött, hogy most vajon mit csinálhatnak. Szinte már rögeszméjévé váltak az idegenek. Szomszédjai mindig látták, ha kiült a teraszra és egymagában csak bámult maga elé a gondolatai viharában. Mrs. Jenkins, az egyik szomszédja egyszer megjegyezte róla, jóravaló fiatalember, de az űrlényei fogják a sírba vinni. Akkor még senki nem figyelt fel az öreglányra. Carlnak nem voltak barátai, se haverjai, akikkel akár egy élményt megoszthatott volna. Sőt még az az ember is elpártolt mellőle, aki évekig a társa volt. Jóban és rosszban egyaránt. Így kerültek Carlhoz még közelebb az idegenek. Bár nem tudott velük szemkontaktust felvenni soha, még is mindig úgy érezte, figyelik. Talán igaza volt.


Másnap délután felébredt félkómás állapotában, s a tegnapi napra csak úgy tudott visszaemlékezni, hogy még megivott egy két pohár whiskyt frissiben, nehogy a félelme, amit nem ismert be magának, felülkerekedjenek rajta. Úgy érezte, hogy az idegenek minden egyes nappal közelebb vannak hozzá. Ez volt az utolsó dolog, amit életében érzett. De ő ezt akkor még nem tudta. Sőt senki. Amióta felkelt, a gyermekkora óta összegyűjtött adatok közt keresgélt és kutatott.

Este ismét egy üveg whisky mellett hallotta azt a különös zajt az erdőből. Mintha egy prédára váró farkas osont volna el a terasza előtt, de ez még is másabb volt. Olyan hangot hallatott az a valami, mintha valamit el akarna vinni, szinte a hangja, amit hallatott, átment fülsüketítő vonításba. De még sem vonítás volt. Carl nem törődött vele annak ellenére, hogy talán egész életében ezt a hangot kutatta és most ott volt tőle egy karnyújtásnyira, s most futni hagyja. Még esélyt sem adott magának arra, hogy egyszer is megpillantsa. Carl lefeküdt aludni, annak tudatában, hogy biztos csak hallucinált. Nem volt hallucináció, mert miután elaludt, a lények belopóztak a házba és elvitték, amiért jöttek. A szívet, amivel egy emberéletet elvettek, egy szörnynek meg ajándékoztak egyet.


Írta : Németh Balázs


Sümeg

Előző oldal Tad Rayder