Kurgan történetek: Rejtély II.

Fantasy / Novellák (927 katt) Homoergaster
  2017.01.27.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.

Gisela Valdez színre lép... titokban

3. rész
Nézőpontok

Amikor Novaeu bezárta az ajtót, néhány másodpercig halálos csönd hullott a kiürült helyiségre. Aztán nyögés és kaparászás hallatszott. A következő pillanatban az ajtó melletti domború falrész kinyílt, és egy kéz nyúlt ki belőle, majd egy formás, vékony láb követte. A burkolat egy hosszúkás része kiugrott és leesett a padlóra. Elfojtott, zamatos káromkodással kászálódott ki a szűk helyről egy nő, ziláltan és meglehetősen feldúltan. Az elmúlt percekben, míg a felügyelő a kabinban keresgélt, ő benn szorongott egy üregben, amit a kabin lakója kreált. A csővezetékek fedőburkolatát megbontva, Kurgan rejtekhelyet készített a kardjának, ebben rejtőzködött idáig. Csak azért fért be, mert boldogult anyjának testalkatát örökölte, és nem volt egy testes ember. Gisela Valdez figyelő óvatosan megpróbálta a kilincset, zárva volt. Hisztérikus nevetés buggyant ki belőle, alig állt a lábán. A Kurgan kardtartójának fedelét visszatette. Halkan kattanva zárult be. A burkolaton már semmi jele sem volt többé az üregnek: mestermunka.

Inkább a halál - döntötte el-, mintsem még egyszer oda be. Lassan, kissé remegve a kajütablakhoz lépett, és ő is kinézett rajta.

– Ó Madonna mia, hogy mászott ezen ki? Biztos, hogy kimászott?

Látni ugyan nem látta, de hallani annál inkább. Kurgan a nagytermetű halhatatlanok közé tartozott nem mindennapi izomzattal, de mégis valahogyan kipréselte magát ezen az ablakocskán, és aztán... beugrott a tengerbe? Nem tartotta valószínűnek. Ő nem megy el, ő nem olyan. Lepillantott, aztán valami megrántotta a haját. Idegesen kiszabadította a beakadt tincset, és közben egy felfelé irányuló csillagos repedést vett észre a kajütablak szegélygyűrűjén. Elmosolyodott.

– Naná, nem kis darab! De hogyan közlekedett odakinn?

Hiába erőlködött, nem tudta elképzelni a látványt, ahogy Kurgan tíz körömmel kapaszkodva a vizes-csúszós szegecsekben oldalaz a hajó puszta burkolatán. Ez meghaladta a fantáziáját. Megfordult.

– Mire kellett neki a szőnyeg?

Hirtelen az a szörnyű gyanúja támadt, hogy a társa nem volt olyan szerencsés, mint ő! Megrázkódott, igen, Victortól kitelik, hogy beletekeri az elkapott figyelőt egy szőnyegbe és kidobja az ablakon. Tehát egyedül van. Azt már találgatni se merte, hogy hova ment, most fontosabb dolga van, neki kell valahogy innen elmenni! Tekintete ide-oda cikázott a szűk helyiségben, és egyszerre megpillantotta a lenyitható asztalkán a kulcsot! Novaeu tette oda, amikor elvette a matróztól! Diadalmasan felkapta, és a következő másodpercben már kinn is állt a folyosón, szétnézett. Senki sem volt a közelben. Hosszú percekbe telt, míg a saját kabinjába ért, közben reszketett attól, hogy szembe jön a felügyelő, vagy esetleg maga Kurgan. Bezárkózott, ingerülten vetkőzni kezdett, egy csomóba hajigálva az átizzadt ruhadarabokat. Csak akkor nyugodott meg, amikor teljesen pucér lett, minden pórusa szabaddá vált. Végigdobta magát az ágyán, és elgondolkodott azon, hogyan írja meg mindezt a jelentésében. Marsellie-ben le kell adnia az akció eddigi menetét! De még nincs vége!

Szentséges szűz! Ez a Wiltz leszúrta a Kurgant! Az meg, mint a birka, tűrte...! De tényleg ez történt? Valami hiba van, de nem tudta, mi az. A Kurgan várt valamire... valakire... de nem az következett, hanem a buggyant régiség kereskedő! Ismerte a Wiltz ügyet, csak azt nem gondolta, hogy ilyen fordulatot vesz! Tulajdonképpen meg kellett volna akadályoznia, hogy ez történjen, a gondosan felépített terv: Kurgan figyelése és a követése Pompeiibe, szinte ugyanolyan romos, mint az ókori város... és hol az ördögbe van Henry...? Meglehet, hogy egy szőnyegben a tenger fenekén. Nem látta, mióta elindult a hajó! Ettől a pillanattól az események kiszámíthatatlan úton haladnak, neki pedig rögtönöznie kell! Gondolatban felidézte, mi történt, hogy könnyebben le tudja majd írni...


1. Fiktív nézőpont: „Holttest a híd alatt!” - írta: J.G. Pattkins, részletek

„...Sulviant felügyelő felnézett az ólomszínű égre, és mogorván egy kávéra vágyott. A novemberi ég látványa elkeserítette, de főként az, hogy az egész tegnapi napon esett. Az elmúlt 24 órát szívesen elfelejtette volna a derék felügyelő. Az éji kásás utcákon várni a gyilkosra, aztán követni, leleplezni, üldözni és elfogni nyáron sem épp leányálom, de ilyenkor? A csontjaiban ott érezte az éjszaka hidegét még, hiába vett otthon egy forró fürdőt. Most pedig egy erős feketére vágyott. Kedvetlenül bámulta a folyóparton heverő fej nélküli hullát.

– Egy újabb ismeretlen hulla – állapította meg lemondóan.
Ekkor ért mellé Boux nyomozó, a kezében elázott papírokkal.
– Megtaláltuk a zsebében az iratait, felügyelő úr, az áldozatot René Lafenn-nek hívták, és régiségkereskedő...
Sulviant érdeklődve nézegette a saláta jellegű iratokat.
– Hummmm... egy régiségkereskedő. Van valami nyom?
Boux képe felragyogott.
– Igen, uram! Az áldozat még most is görcsösen markol egy antik, széles pengéjű kardot...
Sulivant kimeresztette a szemeit.
– Hogy micsodát?
– Egy régi kardot, uram! Megér vagy egymilliót...!”



„…Sulivant egy kinagyított fényképet dobott az asztalra.

– Ismeri ezt az embert?

Kerutzer színpadiasan felvonta a szemöldökét, ahogy a képre bámult. Ettől olyanná vált, mint egy keselyű a prédáját lesve. Az arcán megváltozott a fény, az eddig homályban lévő, mélyen ülő szemek hidegen villogtak, akár egy kard pengéje. Megrázta a fejét, és visszazöttyent a székébe.

– Nem.
– Nézze meg jobban!
A nagydarab pacák, a fejét rázta.
– Fel szoktam ismerni, akivel egyszer beszélek. Ezzel itt… – a kép felé bökött – még nem találkoztam.
Sulivant a fejét csóválta.
– Nem is fog, meghalt.
– Óóhh!
A műmeglepetés felbosszantotta a felügyelőt. Idegesen az asztalra dobta a kardot.
– Ehhez mit szól?
A pasas abbahagyta a színjátékot, és érdeklődve méregette a fegyvert.
– Toledói, 18. század. Szép darab, mennyit kér érte?
A tisztán üzleti kérdés váratlanul érte a felügyelőt. Dühösen felhorkant.
– Ne szórakozzon velem! Ez az övé volt! - intett a „fel nem ismert” képre.
Elégedett cápamosoly volt a reakció.
– Már értem. Nem maga akarja eladni! Ki az örökös...?”


2. / Fiktív nézőpont: „A gyilkos arca” - írta: V. G. Bartologe, részlet

„…a homlokráncolás, amely Krutgizer arcára gyűrődött a kérdés hallatán, egy fáradt mosónőé volt, akinek a napi robot után felteszik a kérdést: mit szól az atomhasításhoz? Az említett munkásnő zaftos káromkodások közepette vágta volna pofon a tudálékos kérdezőt. Sluvan felügyelőt ugyan nem fenyegette ez a veszély, de ő azért közel állt hozzá, hogy begorombuljon. Ez a pimasz fráter úgy tesz, mintha nem ismerné az áldozatot, pedig ismernie kell, mert üzletelt vele.

– Nézze, ha most bevallja, az enyhítő körülmény!
– Mi enyhít, a kötél szorítását a nyakamon? Szoktam találkozni a magam fajtával, de megölni nem szoktuk egymást… árt az üzletnek… Erre a fószerre nem emlékszem! - bökött a képre.
Sluvan ingerülten felhorkant.
– Akarja hallani az elméletemet?
Krutgizer nyájasan mosolyogva bólintott, ettől a vigyortól egy dögkeselyű jutott a felügyelő eszébe.
– Csak ha nem hosszú. A moziban is el szoktam aludni.
– Vicces egy fiú! Maga találkát beszélt meg ezzel a… hogy is hívjákkal?
Krutgizer megvonta a vállát.
– Még nem mondta a nevét.
– Rendben, van okos tojás! Szóval meg akarta venni tőle a kardot, de sokallta az árát. Ezen csúnyán összekaptak, és maga erősebb lévén megkaparintotta a régiséget! Ha már a kezében volt, szépen megspórolta magának az árát… csak egy suhintás: nyissz! Nincs tovább gond, egy vetélytárssal kevesebb, és megszerezte az áhított műtárgyat! Na persze megzavarták, így nem tudta elvenni tőle...!
Krutgizer halkan, baljósan kacarászni kezdett, belefojtva a felügyelőbe a szót.
– Akarja hallani az én elméletem is?
Sluvan meglepetésében önkéntelenül bólintott.
– A madár szerelmi bánatában a folyóparton sétált azon tanakodva, a vízbe ölje magát, vagy harakirit kövessen el… mivel nem tudott dönteni, egyszerűen lefejezte magát!

Sluvan eltátotta a száját. Annyira természetesen, és hihetően adta elő ez a Krutgizer a nyilvánvalóan blőd képtelenséget, hogy egy pillanatra még el is hitte. A beálló fagypont körüli csendben a felügyelő ádámcsutkája mozgott némán. Úgy ugrált, mint egy teniszlabda. Nem lehetett tudni, ordítani fog-e. A felügyelő elméje szavanként végigrágta a gyanúsított mondókáját, amin, mint egy sikamlós angolnán, nem lehetett fogást találni. Végül fennakadt egy számára ismeretlen szón…

– Mi a fene az a here… herekigi?” (A regények ezen a részén ezután a távol-keleti szokások és törvények felszínes ecsetelése következik… - a szerző megjegyzése)


Egy különös író

Amikor a rögtönzött helyszínelésből kilépett a viharba, és már másodszor visszaindult a bárba, eszébe jutott egy furcsa alak, akit Párizsban ismert meg a ‘20-as évek elején. Emigráns volt, a bolsevik forradalom elöl menekült Franciaországba. Legalábbis ezt állította. Mint minden orosz akkoriban, sőt a többség arisztokratának vallotta magát, ha nem volt az, akkor is. Párizsban hemzsegtek a zavarosban halászó „mű-arisztokraták és főleg a mű fehér-oroszok”, na meg más szélhámosok ezek farvizén. Az igazi nevét egyszerűen elfelejtette, ha ugyan volt neki, de az írói álnevét nem. A vízpára különös fénytörése okozta hangulatban, ez a másik história jutott az eszébe, ami összefüggött ’920 novemberével.

I.G. Pattkins egy habókos író volt hatalmas lelkesedéssel, kevés tudással. Noha állandóan kriminológiai témájú cikkeket olvasott, leginkább egy cirill betűs könyvet becsült, amely, mint elmondta, egy kriminalisztikai szakkönyv. Nem tudta megbecsülni, hogy a könyv mennyire volt komoly, vagy fércmű, nem tudott oroszul. Pattkinsnak olvasta néhány könyvét, és igazán jól szórakozott, noha a megoldások elég gyengécskék voltak, Pattkinsban volt írói véna és lendület. A lefejezős gyilkosság esete után ismerte meg, pimaszul ott szaglászott az előcsarnokban egy igazolványt mutogatva, amit kétségtelenül egy írókör adott ki, de nem volt sajtóigazolvány. A félig-meddig szélhámos írót az mentette meg a kidobástól, hogy ő megkérdezte a nevét, az pedig kihúzta magát, és I.G. Pattkinsként mutatkozott be.

Az éjszaka ügyeletben volt, miután a főnöke úgy gondolta, hogy ráfér a nyugi a zűrök után, és beosztotta egy halálosan unalmas szolgálatra. Az éjszakázást jól bírta, ebben évtizedes rutinja volt, de az unalmat nem. Így elolvasta egy kollégája által a papírkosárban dobott szamárfüles ponyvát, Pattkins művét, a „Rejtély a ködben” címűt. Remekül szórakozott. Önfeledten végigröhögte azt a három és fél órát, ami alatt kiolvasta a krimit. Miután könnyesre nevette magát, megivott egy kávét, és visszadobta a könyvet oda, ahol találta.

Most egyszerre találkozott az elkövetővel. Fura véletlen volt, bár nem hitt a véletlenekben. Érdeklődésére, hogy mit csinál itt, az író elmondta, hogy anyagot gyűjt, főleg a legutóbbi lefejezős ügyben. Beszélgetni kezdtek, és nem engedte, hogy kidobják Pattkinst. A kabátjáért menet kihalászta a kukából a könyvét, és lent megmutatta neki. Az író szeme felcsillant, és azon nyomban dedikálta neki a salátásra olvasott művet. Ez megalapozta a barátságukat. Meghívta egy kávéra a közeli bisztróban, közben Pattkins a lefejezős ügyről faggatta. Amikor megtudta, hogy ő vezette a nyomozást, lázba jött, hálát adott valami ismeretlen orosz szentnek, és lázas buzgólkodással jegyzetelni kezdett egy összefirkált noteszbe. Végül is nem sokat habozott, és amennyit csak lehetett, elmesélt Pattkinsnak, azt sem titkolva, hogy nem született megnyugtató megoldás. Az író az összes újságcikket betéve tudta, és idézte neki, így utólag értesült a sajtó légből kapott találgatásairól, és a nem egyszer személyeskedő kommentárjairól. A főnöke sem tagadta később, hogy több sajtóper van az ügy miatt folyamatban.

A következő napokban sokszor találkoztak, sokat beszélgettek, és Pattkins nagyon sokat jegyzetelt. A főnöke némi homlokráncolás után rábólintott a gyagyás íróval való együttműködésére, nem azért mintha még remélte volna, hogy megoldás születik. Mint kiderült, inkább terápiás céllal hagyta lógni az írót a nyakán, mivel a keserű kudarc után minél hamarabb vissza akarta kapni az egyik legjobb emberét. Az író két könyvet is írt abból, amit elmondott neki. A „Kard által homályosan” és a „Holttest a híd alatt”. Az egyik konkrétan erről az ügyről szólt, míg a másik egy ezen ügy hátterében zajló fiktív mellékszál volt. A két könyv zajos siker lett, elsősorban a letagadhatatlan „valóságszaga” miatt.

Pattkins vérszemet kapott a sikertől, és sokat írt. Befutott, sikeres lett. Ő is rendelkezett dedikált példányokkal a krimikből, sőt egyszer Pattkins elcipelte egy dedikálásra is, ahol barátjaként és híres nyomozóként mutatta be. Éppen akkoriban oldott meg egy botrányos, kettős gyilkosságot, a felsőbb körök is érintve voltak, így az olvasóknak ismerős volt a neve, szerencsére nem a lefejezős kudarcból, hanem a friss sikerből. Amilyen hirtelen találkoztak, olyan hirtelen ért véget az ismeretségük. Pattkins egyszerűen egy napon eltűnt, és soha többé nem jelentkezett. Értetlen volt, és ez fokozódott, amikor a külügyi hivatal egy munkatársa is felkereste, hogy beszéljen vele. Ekkor értesül arról a gyanúról, hogy I.G. Pattkins valójában szovjet kém lehetett. A gyanút nem tudták igazolni, sem elvetni, de számtalan gyanús momentum akadt. Így aztán Pattkins „esete” csatlakozott a lefejezős talányhoz, és megoldatlan maradt.



– Felügyelő, tényleg eltűnt a hulla? – kérdezte tőle Lord Stinger, amikor visszaért.
Bólintott.
– El, a gyilkos megszabadult tőle.
– Hogyan akar olyan bűnügyben kinyomozni, amiben nincs meg az áldozat? – kérdezett ismét a Lord.
Novaeu ránézett.
– Láttam a hullát, a vért és más nyomokat… de ezt bízza rám! – válaszolta magabiztosan, de különösebb megalapozottság nélkül. Ebben a pillanatban arra koncentrált, hogy álcázza a külvilág felé az egyre súlyosabb kudarcérzetét! Úgy érezte, vaksötétben tapogatózik, olyan erők munkálkodnak a háttérben, amikről halovány fogalma sincs.
– Mit tegyünk? - kérdezte a kapitány.

A felügyelő ránézett, és elővette az utaslistát, amit nemrég a zsebébe gyűrt. Hirtelen eszébe jutott a kép: Mr. Kruger szállt fel utolsónak! Ő vetett rá egy pillantást, mivel valahonnan ismerősnek hitte! Kruger elindul, ő pedig a part felé néz azon töprengve, hogy az angol kiadója meddig tűri majd az aprólékos munkamódszerét, amellyel a szövegét írogatta. Bizonyos volt benne, hogy a fordító türelmetlen lesz, amit meg is értett… és ekkor megszállta az ihlet, az a képesség, ami csak kevés nyomozóban van meg. Nagyon pontosan belévillant, hogy valaki más is nézte Krugert. Az egyik utas hosszan bámult utána. A szemében felismerés. A szemében gyűlölet... Hoppá! Megvan a gyilkos!

Keményen a kapitányra nézett.

– Hívja ide a másod-harmadosztályú utasokat most azonnal! - Az úri társasághoz fordult. – Mindenki menjen a kabinjába, kérem! Itt most gyanúsítottakat fogok kihallgatni...!


Kihallgatás: Wiltz históriája

Novaeu türelmesen kérdezgette az utasokat. Szép nyugodtan haladt, nem akarta, hogy a gyanúsított idő előtt feleszméljen. Amikor az embere a helyiségbe lépett, az addig érzett feszültség eltűnt. Ismét a régi önmaga lett, nyugodtan mérte fel a fickót. Átlagos termetű, de az átlagosnál keményebb kötésű, feszes tartású férfi volt. Széles járomcsontja, vastag a szája. Hideg, szinte áttetszően világoskék szemeiből öntudat és intelligencia sütött. Katonaviselt ember, a tartásán látszott.

– Neve? – kérdezte tőle.
– Herbert Wiltz – válaszolta szűkszavúan, és tovább bámult.
A felügyelő nézte. Kétségkívül ő volt az, aki a korlátnál állva, gyűlölködve nézte Krugert.
– Német?
Wiltz bólintott.
– Az voltam.
Novaeu hátradőlt a székén.
– Kifejtené ezt bővebben?
A férfi megrántotta a vállát.
– ‘918 márciusában francia fogságba estem. A háború után nem mentem haza... minek, családom nem volt, a menyasszonyomat elvitte a spanyolnátha. Azóta világpolgár vagyok.
– És szabad megtudnom, miből él?
A férfi elnézett a feje felett, a mennyezet intarziás mintáira.
– Régiségeket adok-veszek.
Noveau felügyelő kis híján felugrott a székéből, ám szerencsére sikerült türtőztetnie magát.
– Miféle régiségeket? – kérdezte közömbös arccal, amennyire csak tudta.
Ismét vállvonás, Wiltz ránézett.
– Mindenfélét, hagyatékokat veszek, adok, megbízásokat teljesítek, aukciókon veszek részt.
A felügyelő bólogatott.
– Kardokat is szokott venni?
A férfi meglepődött, aztán a fejét rázta.
– Nem... Egyszer szereztem egy dísztőrt Napóleon idejéből. Egy gazdag amerikai vette meg. A felügyelő érezte, hogy ez nem jó nyom, de túl nagy volt a csábítás, párhuzamot vonjon az évtizedes históriához.
– Középkori fegyverek sem érdeklik?
Wiltz idegesen felhorkant.
– Nem, a háború óta nem foglalkozok fegyverekkel!
A felügyelő felemelte a kezét.
– Kérem, ne idegeskedjék! Tudja, hogy ki az áldozat?
Fejrázás. A férfi lepillantott a padlóra.
Noveau abban a biztos tudatban, hogy a férfi ezúttal hazudott, új kérdést tett fel.
– Tudja-e, mivel foglalkozott az elhunyt?
Wiltz felnézett.
– Nem.
Novaeu csalódottan állapította meg, hogy most nem hazudik.
No, nem baj, mivel tudom, hogy te tetted, barátocskám, most egy kicsit megleplek – gondolta magában.
– Akkor hagy világosítsam fel: régiségkereskedő volt!
Wiltz döbbenten meredt rá, homlokát ellepte a veríték, valamit motyogott, kétségtelenül németül. A „mein gott”-ot tisztán hallotta.
– Engem gyanúsít, letartóztat?
A felügyelő megingatta a fejét.
– Ez nem pusztán gyanú! Ez a mostani eset összefügg egy tizenkét évvel korábbival! Abban az áldozat volt a gyanúsított. Okkal feltételeztem akkor, hogy megölt egy másik régiségkereskedőt... egy kardért! Egy nagyon értékes kardért!
Wiltz rémülten meredt a felügyelőre, most kell ütni a vasat - gondolta az.
– Az a véleményem, hogy ön most megbosszulta annak az embernek a halálát, így van?!
A férfi rémülten megrázta a fejét, hátrált egy lépést.
Novaeu felugrott, a bosszú szóra a férfi megrázkódott, ami szinte egy beismeréssel ért föl.
– Maga ismerte az akkori áldozatot, és tudta ki volt a gyilkosa! Most meglátta a fedélzetre lépni, és felszakadtak a régi sebek. A barát, vagy üzlettárs gyilkosa itt utazik ezen a hajón! Ez tűrhetetlen, és megölte!
A férfi tiltakozni akart, de a lendülete megtört, komoran meredt maga elé.
– Igen, én voltam – mondta halkan. – De nem azért tettem, amit maga mond! Fogalmam se volt róla, hogy Krugert érdeklik a relikviák!
Felnézett, Novaeu látta rajta, hogy ismét őszinte. Kissé megkönnyebbült a beismeréstől.
– Akkor miért tette, mondja el!
Wiltz felnézett, egy keserű, kiégett veterán nézése volt ez.

– 1917 őszén történt, az első vonalban álltunk. Hevesen ágyúztak minket, gázban álltunk. Volt nekem egy Franz Büllow nevű bajtársam, akivel nagyon jó cimborák voltunk. Többször megmentette az életem. Támadási parancsot kaptunk, először a rohamfelderítők mentek ki a senkiföldjére, utánuk mi. Sikerült elfoglalnunk egy ellenséges állást, de megrekedt a támadás. Csúnya tűzpárbaj alakult ki, a levegőben több volt az ólom, mint az oxigén. Ekkor egy alak ugrott be mellénk. Nem volt rajta gázálarc! Nem szabad lett volna életben lennie! Büllow felüvöltött, valamit mondott annak a másiknak. Nem értettem, hogy mit, de nagyon olyan volt, mint egy felsorolás a le- és felmenőkből az üknagyapáig. Közben gránátok robbantak, golyók sivítottak. Amaz is elmondott valami szöveget, és már egymásnak is estek. A fickó valami hosszú, fényessel... – A fejéhez kapott. – Most, hogy mondja, talán egy karddal, de nem biztos, túl nagynak tűnt. Büllow, meg egy speciális eszközzel, egy késsel, ami nem is volt az... ahhoz túl nagy volt. Szörnyen éles volt az a kés, vagy micsoda, mit a barátom magánál tartott. Szabályellenes volt, és nem a felszerelés része. Állandóan élezte, szinte már megszállottan. Mindenki tartott egy kicsit tőle, nem volt normális dolog, hogy valaki egy ilyen háborúban ekkora késsel szaladgál, ami inkább kard már! Tudom, még a parancsnok is többször lehordta, állandóan kérdezgette, hogy mi a fenét akar ezzel a... „karddal”. Annak nevezte, kardnak! Tényleg túl nagy volt egyszerű késnek. Időnként megkérdeztem tőle, ezt miért csinálja? Sose válaszolt. Aztán az ellenség betalált az állásunkba. A levegőbe emelkedtem, körülöttem letépett karok és fejek repültek...
Szünet.
A felügyelő dermedten hallgatott.
– Nem tudom, milyen robbanás volt az, de még sose láttam olyat... Villámok csapkodtak benne, kék villámok. Az állásban mindenki az életét mentette, ahogy tudta. Én félig betemetődtem, úgy kellett kiásnom magam. Az első, akit megtaláltam Büllow volt, fej nélkül... - Wiltz sóhajtott. – Ő ölte meg, ez a Kruger...! „Egyikünk maradhat!”, ezt üvöltötte oda az én barátomnak a gránátesőben... azt hiszem.
Novaeu felsóhajtott.
– Honnan veszi, hogy ő ölte meg? Azt mondta az előbb, hogy megcsonkított testek hevertek mindenütt!
Wiltz indulatosan kaszált egyet a levegőbe.
– Biztosan ő volt az! Ez egy tiszta vágás volt, nem robbanás okozta seb! Nekem elhiheti, láttam pár ember fejét elszállni, meg tudom különböztetni! Tiszta vágás volt... sutty... fura, de vért azt nem láttam. Az a rohadék gázálarc nélkül ugrott be közénk, ugyanez az arc, csak akkor hosszabb haja volt, mint egy vadembernek. Amikor fogságba estem, kérdezősködtem a rabtársaim közt, de senki sem tudott semmit. Csak én éltem túl. Ennek a rohadéknak, ott a pokolban Krutgerként értettem a nevét. Ezt említettem, amikor az egyik francia őrrel összebarátkoztam a háború végén. Ez a francia sok furcsa dolgot mondott nekem. Mintha be akart volna szervezni valamibe… Sose vonzott a kémkedés. Ő ismerte valahonnan. Le kellett neki festenem, hogy nézett ki. Nem volt nehéz, azt a szörnyű vigyort sose felejtem. Később részegen azt mondta nekem, hogy nem Krugernek, hanem valami Kurgánnak, vagy minek hívják, és neki az dolga, hogy figyelje. Na, mondtam neki, azt már nem kell figyelned! Akármi is volt az oka. Maszk nélkül volt, ha nem ölte meg az a robbanás, akkor a gáz! Erre a francia kijózanodott, és kicsit mintha meg is ijedt volna. Ez a Kruger biztosan meghalt, mondta, felejtsem el. Úgy is tettem, mostanáig...

Novaeu komoran nézte a gyilkost. Most mi a fenét kezdjen ezzel? Egy háborús história, még csak ez hiányzott!

– Mesélje el, hogyan ölte meg, az igazat, és tömören! - szólította fel.
Wiltz bólintott, de Novaeu felemelte a kezét.
– Egy pillanat! Miért dobta ki a testet?
Wiltz megütközve nézett rá.
– Tessék?
A felügyelő ismét érezte, hogy kicsúszik a kezéből minden. Annál szorosabban markolta tovább.
– Mr. Kruger holtteste eltűnt, maga tüntette el!
A német a fejét rázta.
– Nem! Nem én voltam! Megöltem azt a mosolygó szörnyeteget, ha már a gáz akkor nem, aztán otthagytam... Azt akarja mondani, hogy nincs meg?
Novaeu kényelmetlenül nyelt egyet. A fickó nem hazudik, ezt érezte, és azt is, hogy nem ő volt az eltüntető.
– Nem tud erről?
Amaz a fejét rázta, értetlenül, és gyanakodva... és némiképp ijedten.
– Nem... ha ez valami beugratós, nyugodtan abbahagyhatja. Elintéztem, mert tartoztam ennyivel a barátomnak, de nem dugtam el, és nem dobtam a tengerbe!
Novaeu megdörgölte a halántékát. Nyomott, furcsa érzete volt, mintha valaki a közelben kárörvendően figyelné. Egy nagyon ismerős, kárörvendő mosoly...
– Kezdje már! – sziszegte.
Wiltz maga elé meredt.
– Amikor megláttam a fedélzeten, úgy éreztem ordítani fogok. A korlátba kapaszkodtam, mintha süllyedne a hajó. Ez nem lehet... ez nem lehet ő, dadogtam magam elé. De bizony ő volt az! Megállt, lehajtott fejjel, mint aki gondolkodik. Aztán elmosolyodott... ezért a mosolyért öltem meg! Ugyanaz volt, mint ott a lövészárokban! Fogtam a korlátot, és kétségbeesetten próbáltam nyugodt maradni... csak amikor elment, tudtam megnyugodni valamelyest. Megölöm... tervezgetni próbáltam, de lázas betegnek éreztem magam. A barátom egykori fegyverét mindig magamnál hordom. A francia ismerősöm szerezte vissza nekem, mert elvették, amikor fogságba estem. Belemarattam az évszámot... háborús emlék. Tudja, régiségkereskedőként nem kellene szentimentálisnak lennem... talán nem is vagyok az. Talán nem az emlékezés volt az oka, hogy azt a böhöm nagy kést mindig magamnál hordtam... nem, nem az volt az oka. Valahol megéreztem, hogy él, kibírta a gázt, meg a többit... Hogy hogyan? Sose töprengtem el rajta. Csak tudtam: igaz lehet. Aztán hirtelen ott volt a bizonyosság! Nem emlékszem, hogy vettem magamhoz az ereklyét, sok mindenre nem emlékszek. Arra sem, hogy találtam oda Kruger kabinjához. Mint egy álomban, léptem be az ajtón, ami nyitva volt. Mosolygott... tudja most, hogy belegondolok, akár egy hatalmas karddal a kezében is várhatott volna. De fegyvertelen volt. Nem szólt, és én sem...
Wiltz elbizonytalanodott.
– Mit csinált Kruger?
A német a fejét rázta.
– Semmit. A padlón ült törökülésben, lehunyt szemmel. Nem aludt, de nem is volt ébren... mintha... meditált volna... azt hallottam, a keletiek szokták ezt, de még nem láttam sose... ez az izé... a transz, vagy mi... Felügyelő úr, csak egészen rövid ideig haboztam. Aztán attól félve, hogy magához tér abból a révületből, vagy miből, fogtam a barátom kését, és a szívébe döftem... Azt hiszem, az utolsó pillanatban még feltámadt bennem a düh is... - Wiltz töprengve elhallgatott. – Olyan... - folytatta vontatottam… – Olyan érzés kerített hatalmába, mint a háborúban... ott az ellenség! Döfd le a szuronnyal! Úgy dőlt el, mint egy báb. Mint a gyakorló téren, a szalmával kitömött bábu. Mintha álmodtam volna az egészet. Ott feküdt a padlón, és mosolygott... akár egy bábu. Azt hiszem, megrémültem, hogy mégsem öltem meg! Mindjárt felkel, és kidob a kajütablakon! Pánikba estem, és elfutottam, még az ajtót se csuktam be...

A felügyelő fáradtan hallgatott. Mit kezdjen ezzel a históriával? Hogy adja be ezt a nyomozóknak… ki fogják röhögni…

Folytatása következik…

Előző oldal Homoergaster