Megtalált mesék
A hátsó udvar végében a kerítés öreg, de erős volt, és nem túlságosan magas. Lécei között itt-ott bekandikált a csalán, és más, haszontalanságában is hasznos növény. Fentről, számukra elérhetetlen magasságból szelíd napraforgók nézték őket, akik fiatal korukban még a Napot keresték, kutatták minduntalan, és, ha megtalálták, ránevettek. Éppen úgy, ahogyan fiatal szerelmeseknek illik.
Megültem a kerítés tetején, tenyerem alá simult egy vén akáckaró gömbölyűre koptatott teteje. Megsimogattam, éreztem, ahogy szívem dobbanásait lerezegteti a földbe, és cserébe lassú, nyugodt, mély dobbanásokat hoz valahonnan, nagyon-nagyon mélyről: menj… menj…
A port az Idő csiszolta, kapargatta a hegyek köveiről türelmes, végtelen szorgalommal. Aztán odaadta a Szélnek, hogy vigye, ahová akarja. És a Szél lerakta finom terhét a gyalogútra, amely végigfeküdt a mezőn, mint egy békés, hosszú kígyó, hogy puha hátán járjon, akinek kedve van. A hegyekig ért a gyalogút, de én tudtam, hogy nincs vége, ahogyan soha egyetlen Útnak sincs.
A hajnal simogatta hűvösen az ébredező világot, és benne a kicsiny falut, amikor elindultam. Talán az új nap tisztasága, talán az éjszaka titkainak borzongása okozza ezt a hajnali hűs levegőt, én nem tudom.
Egy pillanatra mélységesen mély csend lett, aztán vörösen égni kezdett a fenyők csúcsa, ott messze, a hegynek tetején. Ideje is volt már, hiszen a falu kakasai már nagyon hívogatták a Mát.
Kipirult arccal fel is mászott a Nap a fenyőfák hegyéig, és ott üddögélt keveset. Minden tetőn ülni kell néhány pillanatra, legyen az kerítésnek, hegynek, vagy éppen fának a teteje. Fenyőcsúcson ülni nem lehet túl kényelmes, el is indult hosszú, láthatatlan létráján mind magasabbra, hogy aztán ott is megpihenjen, mielőtt megnézi, hogy mit rejt a szemközti hegy túloldala.
Az éjszaka árnyai mintha bólintottak volna - ez van, hát ez van - és ballagni kezdtek előttem. Mentek, mentek, fel a fenyves szoknyája alá. Oda készültem én is. Titokzatos, ijesztően szép meséket rejtegető helynek gondoltam, mint ahogy az is volt. Azt sejtettem, ott lakik a Szél is. Így kellett legyen, mert reggelente először a lucok kezdenek suttogó beszédbe. Akkor ébredhetett Szél úrfi, gondoltam, ezt az ébredést én meglesem.
Olyan csend volt a mezőn, mint a templomban, ahova ugyan nem jártam, de sosem hallottam zajt előtte jártomban bentről, csak vasárnaponként valami ájtatos zsongást. Ebben a hétköznapi csendben ébredt a rét, de tudtam, hogy amikor az éj utolsó árnyalakja is elfekszik vastag, tűlevél-ágyán, olyan zsongás támad itt, mint Isten házában vasárnap. Itt pacsirtaszó csilingeli a zsoltárokat égi karzatról, méhek, legyek és ezernyi más bogár dongja majd utána áhítattal.
A hajnal bandukolt a sötétség után. Dolgát már elvégezte, ügyesen gyöngyöt fűzött minden fellelhető pókhálóra, a maradékot meg szétszórta az alvó kaszálón. A csillogó harmatgyöngyöket meztelen lábamra sírták a mezei járda fölé hajoló, ébredező füvek.
Tekergett, kanyargott a gyalogút, és én öntudatlan léptekkel mind közelebb hoztam magamhoz az árnyéklakta hegyet. És egyszer csak ott álltam a kökények, galagonyák sűrű fala előtt, amelybe az útkígyó úgy csúszott be, hogy valódi csúszómászó sem tette volna különbül. Hang nélkül, szinte észrevétlenül, de fölötte ritkább volt az áthatolhatatlannak látszó szövevény.
Szinte fejest ugrottam az alig emberszéles nyílásba, ami néhány lépés után fák közé tágult, és én magamba szívhattam az Erdő életigenlő enyészetszagát. Azt, amelyik minden erdő sajátja, legyen apró folt a pusztaságban, vagy hegyek rengetege.
Borzongatóan szép volt az erdő. Párát lehelt ébredése, és ezt a párát átszőtték a Nap aranyfonalai. Néhány ilyen vékony szál egészen a földig ereszkedett, hogy az égig vigye a vissza-visszanéző Hajnal itt hagyott gyöngyeit.
Mögöttem lágyan rezzentek a bokrok vékony ágai, hírül adták jöttömet a lángnyelvekkel rajzolt, szürke kérgű gyertyánoknak, és az öreg, sok-sok évet élt tölgyeknek.
Csak álltam ott, és hallgattam az induló Élet csendcsináló, ezernyi neszét.
Elindultam végül az ismeretlenül is ismerős, végtelenbe futó ösvényen. Vigyázó, céltudatos lépéseimet az elő-előbukkanó kövek figyelték, mint megannyi, mohaszakállú, bölcs manó. Patakhoz vitt az ösvény, csengő hangú, kacagó, vidám patakhoz. Ugrált kőről kőre, olyan tisztán, mint amilyen tiszta a levegő ott, ahonnan érkezett. Kidőlt fa feküdt ágya fölött, és a rohanó víz nagyokat ugró, játékos hullámgyerekei megcsiklandozták néha az Isten rakta híd alját.
Száraz tölgylevél-hajó bukdácsolt a patak hátán, majd megakadt egy csillogó mederkövön. Billegett egy darabig a síkos hátú apró szigeten, aztán egy láthatatlan kéz a meredek partra dobta. Éppen oda, ahol egy tölgycsemete szerencsétlenkedett a kapaszkodással.
„Hazaviszem – gondoltam –, hazaviszem, és elültetem”
Mintha gondolataim hullámai tették volna, megrázta leveleit a kicsi, nyeszlett fácska. És mintha fejem fölött összesúgtak volna a ráncos, sokat látott faóriások.
Felnéztem az égszínkékkel foltozott zöld sátorra. A lombok között álmos szellő bujkált. Talán szomorúságot is éreztem egy pillanatig, hogy lám, elkéstem, de amint az integető csemetére néztem, tudtam, hogy nincs semmi, ami ok nélkül lenne.
Felkerekedtem hát újra, és mentem, mentem, akár téli esték meséinek szegénylegénye.
A nap már láthatatlan létrájának legfölső fokán egyensúlyozott, amikor rám lehelte hűvös karácsonyillatát a szélbújtató, éjringató, titokőrző fenyves. Vonzott, vonzott sötétlő mélye, délidő volt azonban, és erre gyomrom is figyelmeztetett már. Hátamat egy zúzmórongyos, kidőlt fának vetve kenyeret, szalonnát, hozzájuk dukáló fiatal hagymát vettem elő, és embertempóban falatoztam. Soha még ilyen jól szalonna és kenyér nem esett, és soha még nem ittam ilyen jóízű vizet, mint akkor.
És bent voltam eztán a fenyőfák között, amelyek - én így éreztem - hol rám hajoltak, hol irdatlan magasságba törtek, de tudtam, hogy szeretnek, és én szeretem őket.
Hirtelen megálltam, mert meg kellett álljak. Lapos szikla feküdt egy öreg, messzenéző fenyő tövében.
Ágy volt, kőágy, egyik vége magasabb, rajta puha mohapárna. Mellette tűlevél-halom, ahogy valaki takarót dob le magáról, amikor megébred. És sietni kell, mert dolog várja. Hát dolog várta, aki itt aludt, semmi kétség. Azóta már bizonyosan a füvek nászában segédkezik ott lent, a hegynek lábánál.
Elhevertem, kényelmesen, ahogyan jóízű, jóleső ebéd után kell, és kellene mindig.
Feküdtem, kezem a fejem alatt, orromban az avar kesernyés szagával. Az öreg fák zárt lombkoronáján néhol átnyilazott a Nap, de az aranyhegyű vesszők erőtlenül hullottak a talajra. A homályos csendben harkály gyógyított beteg fát valahol, és egy megfáradt szellő mellém ejtette egy távoli harang halk kondulásait.
Egyedül voltam, annyira egyedül, amennyire csak egy erdőben lehet az ember. Talán el is aludtam, talán álmodtam is, de az is lehet, hogy túlontúl éber képzeletem vetítette a képeket elém.
A képeket, amelyekben
...a Nyár lánglovagjai küzdöttek a Tél jégpáncélos vitézeivel, és a Szél nevetett hiábavaló, végtelen harcukon, hiszen - valamikor régen - neki köszönt a szegény ember...
...büszke várak fényes termeiben vigadtak, akik vigadhattak, és a völgyekbe szorult falvak apró házaiban igazat álmodtak egyszerű, őszinte emberek...
…könyvek időette, megsárgult lapjain csaták dúltak, sárkányfejek hulltak…
…miközben szőlő szólt, barack csengett, alma mosolygott a szegény ember legkisebb fiának…
…vándorok ballagtak jelöletlen utakon, csizmájukra csillagport szitált az Élet…
…és az emlékezés pásztortüzeihez odaültek az elveszett mesék…
Nincsenek képeim arról, hogyan hagytam el a hegyet, és úgy gondolom, nem is kell legyenek.
Egyszer csak újra ott álltam a gyalogúton, melynek pora őrizte a Nap melegét, és talán emlékét annak, hogy reggel egy fiú sétált rajta, neki a hegynek.
Álltam, tarisznyámban, nedves kenyérruha-fészekben kicsike tölgycsemete, szívemben puha, meleg érzések, fejemben szépséges képek, orromban soha el nem múló szagok.
Arcomat megsimogatta a szerelmes füvek illatát hozó Szél. Bólintottunk egymásnak cinkosan, sokat tudón, aztán elindultunk. Ő fel, fel a hegyre, szálas erdő alá, én a kertünk felé.
A Nap legurulni készült éppen a nyugati hegyek túloldalán, amikor megültem a kerítés tetején, tenyerem alá simult egy vén akáckaró gömbölyűre koptatott teteje…
