Hitman - A holnap világa - Sapienza
Festőien szép táj terült el a lábaik előtt. Messze, egészen a horizontig hajókat hordott hátán a tenger. Vitorlások, jachtok, tengerjáró teherhajók. Az egészen messzi, apró pöttyöktől a közeli fedélzeten látható bikinis lányokig és félmeztelen fiúkig. A parton heverésző turisták koktélokat szürcsölgettek. Kölykeik homokvárat építettek vagy labdáztak. Derűsen sütött a nap.
Caruso és üzlettársa ebédhez készülődött. Miután kényelmesen helyet foglaltak, úgy érezték, méltó körülmények között vitathatják meg aggályos dolgaikat. Egy ilyen horderejű megbeszéléshez mi sem szolgálhat jobban terítékül, mint a tájhoz hasonló minőségű étel. És amíg nem hozzák ki, nincs értelme komoly dolgokról beszélni.
- Mindig elképedek, milyen gyönyörű – kezdte Caruso.
Egy balkonon berendezett asztalnál ültek. Lábaik alatt zajlott a tengerparti élet. Egy kisfiú összeveszett a testvérével, akik között az anyuka tett rendet. Az apuka kihasználta az alkalmat, és végre alaposan szemügyre vehette a szomszédos nyugágyon napozó fiatal lányt. Egy pár kézen fogva lépdelt a tenger által nyaldosott homokban. Lábnyomaik lassan elmosódtak mögöttük.
- Mindig a kis dolgokban rejlik az igazi nagyság. Az egyszerűségben pedig a bonyolultság.
Üzlettársa keresztbe vetette lábát és kapkodva egyengette zakónadrágja ráncait.
- Valóban, Mr. Caruso.
Lopva a férfira pillantott, de az le sem vette szemét a partról.
- Festői – suttogta Caruso. – Mondja, Mr. Lawrence, látott már ennél szebbet?
Mr. Lawrence is a part felé fordult. Egy jachtot pillantott meg. Ki tudja, hány csinos leányzó lehet a fedélzeten. A korlátnak támaszkodva szürcsölgették italukat. Szemérmes pillantások tüze égette a bőrüket, míg elsuhantak. Mr. Lawrence a bőség zavarától hajtva fészkelődött. Mire a hajó messze járt, csak a csinos formák maradtak kapaszkodóul.
- Soha, uram.
Mindketten csendben maradtak. Elmélyültek gondolataikban, melyek ugyan egy tőről fakadtak, ám hamar különváltak és szerteágaztak mind a négy égtáj felé. Azért találkoztak ma Mr. Caruso magánbirodalmában, hogy üzleteljenek. Caruso biomérnök volt. Tudását nem, szándékát azonban sokan megkérdőjelezték. Sokak szerint nem az emberiség javára fordítja azt a hasznos tudást, amit magáévá tett. Sokkal inkább vezérli tetteit önös érdek. Szerintük veszélyes játékot űz, aminek a végén ők isszák meg a levét. Megalomán, mondják. Carusoról eleinte leperegtek ezek a vádak. Ám amióta saját köreiből hallja vissza ezeket a hangokat, azóta átértékelte a hozzáállását. Tény, hogy vírussal kísérletezik és tény, hogy ez veszélyes. De honnan tudhatnák ezek az emberek, mit jelent a kísérletezés. Honnan érthetnék meg, hogy ez egy fantasztikus világ? Hogy a végeredmény előre nem kiszámítható? Hogy a lehetőségek tárháza végtelen? Eddig azzal nyugtatta magát, hogy korlátolt mind, aki ezt szajkózza. Veszélyes. Veszélyes… Hiszen minden veszélyes! Az élet maga egy nagy veszély! De ez még nem ok arra, hogy ne kísérletezzünk vele!
Újabban, mióta hozzá közelebb álló körök veszik át ezt a nézetet, elgondolkodott. Vajon ő hiszi rosszul? Túl messzire ment volna el? Mikor szembeállítja magát ezekkel a kérdésekkel, azzal nyugtatja meg magát, hogy a vírustest szolgálhatja is az emberek javát. Persze csak akkor, ha jó kezekbe kerül. Például a Mr. Lawrence által képviselt cég kezébe. Sok előnye van egy ilyen üzletnek. Egyrészt a válláról a teher a pénztárcájába kerül. Hogy utána mire használják, az már nem az ő felelőssége. Ő majd világgá kürtöli, hogy garanciát kapott arra, nem használják fegyverként mások ellen.
Ami a fegyverkezést illeti, eddig remekül bevált a módszer. Caruso sakkban tartotta helyi riválisait, felvirágoztatta a térséget, ahol felnőtt. Azonban túlságosan nagy nyilvánosságot kapott a taktikája, ami szemmel látható módon ártott annak, amit felépített. Már olyat is hallott, hogy atombombát rejteget. Ez semmiképp sem tesz jót az idegenforgalomnak. Márpedig Sapienza szegletköve a turisták általi valuta. Ez a tőke azonban megcsappant az utóbbi időben, ezért Caruso azon munkálkodott, hogy megfelelő vevőt találjon biokísérletének.
- Apám terve volt valójában. Ez – mutatott a horizont felé. - Nem volt itt semmi, csak mocsok és fertő, míg kölyök voltam. Drogok meg kurvák. Bűnözés. Az étkezőasztalnál hallgattam az ötleteit. Nem volt olyan hülye, mint ami végül lett belőle. Ha olyan energiákat fektetett volna bele az elképzeléseibe, mint az alkoholfogyasztásba és az önsajnáltatásba, sokra vihette volna. De milyen szerencse, hogy ott voltam, amikor kifejtette az ötleteit.
- Tudja, az jutott eszembe – kezdte aggodalmas hangon Lawrence, aki nem tudott elvonatkoztatni aggodalmaitól -, vajon nem szeretnék mások is megszerezni azt a… bizonyos dolgot?
Lawrence észbe kapott. Akárki lehallgathatja. Nem lenne szerencsés kiejteni a „halálos” és „vírus” szavakat.
- Ó, dehogynem! Biztos vagyok benne, sokan szeretnék a birtokukban tudni.
- Nem fél, hogy megölik emiatt?
Caruso kiegyenesedett. Komoly hangra váltott. Olyan vizekre eveztek, ahol nincs helye viccelődésnek.
- Bízom az embereimben. Egyik sem árulna el. Legtöbbjük velem nőtt fel. A hűségükhöz nem férhet kétség. Ezt tudom. Ahogy azt is, hogy senkit nem engednek keresztül magukon, akivel nem szeretnék beszélni.
Caruso ezzel szerette volna megnyugtatni és biztosítani is egyszerre Mr. Lawrence-t: Semmi kétsége ne legyen afelől, az üzlet létrejön. Tudta azt is, sokkal inkább aggódik saját testi épségéért, mint az övéért. Nem kötötte Lawrence orrára, inkább csak mélyen a szemébe nézett. Lawrence azonban kötötte az ebet a karóhoz.
- Hallani történeteket hasonló mód biztonságos helyekről. - Hiába a talpig egyenruhás, fegyveres csoport, ami közt elhaladt idefele, gondolta, valóban impozáns, de nem életbiztosítás. – Az ilyen történetek végén kínosan nagy arányban harap fűbe az elbizakodott házigazda és vendége.
- Ennél biztonságosabb hely nincs – zárta le a témát Caruso.
Kis hallgatás után Lawrence szólalt meg. A tenger moraja szolgált aláfestőnek, amelybe kiáltozás vagy gyermeki kacaj vegyült. Visszatértek a könnyed témához.
- Mit eszünk?
- Tésztát kértem. Igazi olasz recept. Timur rendkívül jó szakács. Viszont kiállhatatlan a természete. Ezen a héten a harmadik séfsegédet fogyasztotta el. Ami nem is olyan nagy baj. Legalább a lányok-fiúk elmondhatják magukról, hogy dolgoztak Caruso konyháján. Jó referencia – mosolygott.
- Alig várom, hogy megkóstoljam – viszonozta a könnyed vigyort Lawrence. – Aztán ki tudja, lehet, a szakácsra is lecsapok!
- Várjunk az üzlettel, barátom! – vetette közbe a szürke zakós képviselő nevetésébe Caruso. – Egészen addig, amíg nem tálalnak. Persze, ami Timurt illeti – kacsintott Caruso -, ne is számítson könnyed licitre! A turisták nagyon dicsérik a főztjét.
- Mit ad isten, pont van érdekeltségem néhány válogatott étteremben – nyúlt nyakkendőkötéséhez –, szóval bármire nyitott vagyok. De – emelte fel tenyerét megértően –, természetesen mindent a maga idejében!
Jóízűen beszélgettek tovább. A lábaik alatt egy pár csókolózott. Mások fotózkodtak vagy fürdéshez készülődtek. A habok nagyon csalogatóak voltak. Pláne az év ezen időszakában. Lawrence hamar megszabadult zakójától, majd Caruso is gombolt egyet fekete ingén. Kellemes szellő hűsítette őket. Virágládák szolgáltattak menedéket a nap elől, zöld levelek szűrték a forró sugarakat.
- …és akkor nekiállt vetkőzni. Illegett, billegett addig, amíg a hajót meg nem dobta egy nagyobb hullám, vagy mi, és félig letolt bugyiban orra nem bukott. Mikor feltápászkodott csurom vér volt. Nem elég, hogy eltörte az orrát, de még a fogát is kiköpte! Tudja, mit sajnáltam az egészben? Az asztal sarkát! Semmiről se tehetett!
Fesztelenné vált közöttük a légkör. Ez persze azután történt, hogy felszolgálták az aperitifet. Megosztották egymással legmulatságosabb történeteiket.
- Kurvás sztorival nálam is tele a padlás. Az utóbbi időben már nem is akarom őket megdugni, azt vettem észre. Mindig azon jár az agyam, hogyan lehetne őket jobb belátásra bírni. Felszabadítani – formált idézőjelet ujjaival Caruso.
- Ha mindenki, aki a testéből él, más szakma után nézne, ugyan ki szórakoztatná a hozzánk hasonlóakat? A felsőosztályt? Jó persze, az alsóbb osztály is kárát látná a dolognak, na de kik ők hozzánk képest? Szót sem érdemelnek – ivott Lawrence még egy kupicát.
- Én is abból az osztályból jövök – félreérthetetlenül célozva büszkeségére a megfelelő hangsúllyal –, minden alkalommal eszembe jut, mit álltam ki.
Lawrence feszengett kicsit. Nem akart morális ügybe bonyolódni prostituáltak kapcsán. Inkább csöndben várta a folytatást, ami meglepetésére nyugodt mederben folytatódott.
- De nem felejtem el, hogy aki akar, az tesz azért, hogy előrébb jusson. Én is utcakölyök voltam. Tudom, miről beszélek. Egy mára már megboldogult barátom kiemelt a szarból. Nem, nem pénzt rakott alám. Kiemelt a posványból, amiben az elmém dagonyázott. Megmutatta, hogy máshogy is lehet. Sikeres volt, gazdag. És a tudat, hogy kiérdemeltem a figyelmét elhivatottá tett.
Caruso szünetet tartott. Ivott egy korty sört, majd cuppogva visszahelyezte a poharat az asztalra.
- Végül biomérnök lettem. Voilá! És emberek millióinak sorsáról dönthetek. Ez egy kicsit nyugtalanít. Persze Juliát ez nem érdekli. Nálam jóval földhözragadtabb teremtés az én nővérkém. Szerinte nem kéne eladni a használati jogot, hanem tovább kéne folytatni a kísérleteket. Nem lát előrébb az orránál. Nem érti meg, hogy ezzel csak elmélyítené a problémát. Csak púp a hátunkon a történet. De ő két kézzel kapaszkodik bele és cibálja.
Lawrence lelki szemei előtt Julia egészen más kontextusban jelent meg. Elképzelte, amint Silvio testvére egészen mást fog két kézre és áll neki cibálni. A cseppet sem hízelgő víziót azonban egy félmosoly kíséretében megtartotta magának.
Csengettek. Meglengették azt a kis csengőt, ami az ebéd elkészültét és a tálalását volt hivatott jelezni.
- Még egy kérdés, mielőtt rátérünk az üzletre. Miért adja el? Ha a nővére tudta nélkül cselekszik, nem lesz belőle családi perpatvar?
- Az én tulajdonom. Azt csinálok vele, amit akarok. Neki nincs beleszólása.
Egy fehérkötényes séfsegéd tűnt fel. Két tál volt nála. Messziről látni lehetett a felszálló gőzt. Higgadt, magabiztos lépésekkel és ínycsiklandozó illattal közeledett a páros felé. Caruso elnézte egy darabig, aztán felhúzta szemöldökét.
- Lám, Timur újabb áldozata. Milyen jókötésű fickó. Eszembe juttatja, mennyit hadakoztam az edzőtermekkel, hogy úgy nézzek ki, mint ő. Aztán végül – intett lemondóan – inkább az agyamat kezdtem karban tartani. Meg is látszik az eredmény mindkét oldalon – nevetett hasát paskolva Silvio.
A szótlan férfi az asztalhoz lépett. A tárgyaló felek elé helyezte a tányérokat, majd hátralépett.
- Mamma mia! Timur igazán kitett magáért!
Caruso mohón kést és villát ragadott. Felmérte a tészta állagát gyors mozdulatokkal. Elismerően nézett fel az ételből.
- Alig várom, hogy befaljam!
- Csatlakozom – nyalogatta szája szélét Lawrence.
A séfsegéd némán sarkon fordult és elindult vissza a teraszon. Caruso egy hirtelen ötlettől vezérelve utána nézett. A nap megcsillant kopasz tarkóján, melyet csak részben takart a séfsapka. Valamit látott is kikandikálni alóla.
- Ez ám az ízléstelen tetkó! Ilyenkor örülök, hogy nem vettem rá magam sohasem ilyenekre.
Lawrence zavartan vakargatta alkarját ingujján keresztül. Ki tudja, talán ő is hasonlóan gondolkodott a ronda tetoválásokról, mint Caruso.
- Mindenesetre legalább olyan ízléstelen, mint a modora – fordult vissza az asztalhoz Silvio. – Még jó étvágyat sem kívánt. Azt hiszem, ilyen mentalitással hamar a konyhán kívül találja magát. Sőt, szerintem Timur még ma kiteszi a szűrét. Na, jó étvágyat!
- Kedves egészségünkre!
Két órával korábban
Sapienza impozáns főteréről sok további másik, kisebb, nagyobb tér nyílt. Utcáit bolthálózatok, vendéglátóegységek, azok díszes kirakatai és külső ülőterei szegélyezték. Szobrok, látványos szökőkutak gondoskodtak a sétálók kikapcsolódásáról.
Az egyik ilyen téren egy hatalmas fa magasodott a bámészkodók fölé. Árnyékában padokat helyeztek el. Az egyik padról gyönyörű kép tárult az érdeklődő szem elé. Egy hatalmas birtokra vezető kovácsoltvas kapu, ami Silvio Caruso birtokára vezetett. Nagy hírnévnek örvend ám a fiatalember a helyiek körében. Nem találkozni itt lakóval, aki ne foglalná imába a nevét, vagy ne köpne egyet savanyú ábrázattal, ha róla esik szó. Ennek tudatában már érti az ember, miért is állnak fegyveres biztonsági őrök a portán. Hiszen mindkét típustól meg kell óvni az illető testi épségét.
Ezen fa árnyékában ücsörgött egy magányos turista. Gondolkodott, miközben maga elé tartotta a helyi sajtótermékek közül az egyiket. Jó kiállású, erős testalkatú férfi volt, de nem a szó eredeti értelmében vett turista. Igaz, ami igaz, csak nemrég érkezett és szándéka szerint hamarosan távozni fog, de mégse a helyi látnivalók csalogatták ide. A füléhez nyúlt, hogy megigazítsa az apró kommunikátort.
- Üdv, negyvenhetes. Remélem, szép helyre sodorta ez a megbízatás.
- Csodálatos – mondta negyvenhetes hasonlóan fakó hangszínnel.
- Igazán örülök. Ez persze nem mondható el két célpontjáról, Silvio és Julia Carusoról. Mindketten biomérnökök. Rendkívül veszélyes vírussal kísérleteznek. Ez nem igazán tetszik a megrendelőnknek. Szeretné, ha gondoskodna róluk, valamint a vírusról is.
- Mi sem természetesebb. Udvariatlanság lenne a megrendelő kérését figyelmen kívül hagyni.
- Nagyszerű. A vírust egy földalatti laboratóriumban tesztelik. Legalábbis a kapott információ szerint. Ez a feladat magára vár, hogy igazolja. A férfi és testvére pedig otthon tartózkodik. Ez megbízható infó.
- Az. Idefelé a parton sétáltam. Láttam Silviot és az üzlettársát.
- Jó. Julia is ott lesz valahol. A részletek kitervelését magára bízom.
- Megtisztel. Már kezdtem aggódni, hogy nem bízik a módszereimben.
- Vannak dolgok, amiket én tudok jobban, negyvenhetes, és vannak dolgok, amiket maga. Ezért vagyok én itt, maga meg ott. Ne felejtse el, hogy hol a helye!
Negyvenhetes megérezte az informátor hangjába költözött sértődöttséget. A személyeskedés elárulta.
- Például ahhoz is én értek jobban, hogyan hozzam ki a sodrából.
- Majd jobban odafigyelek. Ezt ajánlom magának is. Jó munkát, negyvenhetes!
Az informátor bontotta a vonalat. A fehér inget viselő bérgyilkos összecsukta az újságot és a padra helyezte. Úgy vette észre, itt az a szokás, hogy nem kidobják az emberek azt a lapot, amit már végigolvastak, hanem másnak is megadják erre a lehetőséget. Szép szokás. Pont olyan szép, mint maga a hely. Egyszer visszajön ide, ha lesz szabadideje. Mindenkinek jár a szabadság. Mint más egyebet, ezt a munkát sem szabad túlzásba vinni. Nagyban növeli a korai halálozás kockázatát.
Körbenézett és látta, amint egy oldalsó helyiségbe árut cipelnek. A konyha lehet. Az pedig a célépületbe vezet. Érdemes lenne arra felé próbálkozni. Felállt a padról és elindult. Legfeljebb menet közben stratégiát vált, ha elvétené, gondolta, miközben keze észrevétlenül végigsiklott a zsebében lapuló zongorahúron. De ha jobban belegondol, nem is szokta elvéteni.
