A halál csókja

Fantasy / Novellák (1013 katt) Norberto
  2016.07.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/8 számában.

Az egész életemnek mindeddig egyetlen egy célja volt, mi vad fáklyaként lebegett a mindent körülvevő céltalanság sötétjében. És végre elértem melengető lángját...

Gyermekkoromat egy kis faluban éltem le, hol sok szórakozása nem akadt az embereknek, mindössze a régi legendák. Az egyik legenda szólt Amonth-ról. Amonth, a világ, mely rejtve van minden halandó elől, senki nem tudhatja, mit is rejt. Bár még gyerek voltam (vagy tán épp ezért), elhatároztam, én leszek az első és egyetlen földi lélek, ki felfedezi ezt a világot. Nem is tudom, mire számítottam...

Minden napom ezek után az álmodozás jegyében telt, emberi kapcsolatokat sosem tudtam kialakítani, nem is volt rájuk szükségem. A saját álomvilágomban élek már egy jó ideje, innen pedig kiutat találni képtelenség.

A gazdagságot, az örök életet, a boldogságot, az egészséget és a szeretet reméltem meglelni, s mivel ezeket a Földön is megtalálhatónak véltem, így teóriáim szerint Amonth-ban minden sokkalta erősebb, mint silány kis életközösségünkben.

Harminchetedik éve, hogy édesanyám a világra hozott, és megközelítőleg harminckettedik éve keresem Amonth-ot... Az ábrándjaim teljes egészében pótolták azt, mi hiányzott az életemből.

És most... végre megleltem, hosszas keresés után Amonthot.

A község kapuja előtt egy csuklyás alak szobra állt. A szobor arca nem látszódott, talapzatán milliónyi gyertya fénye táncolt vad örömtáncot, a szobor kezében pedig egy magas, vékony sétapálca állt. Ahogy beléptem, a gyertyák fénye meglibbent. Először megriadtam, ám nem azért kutattam ennyit, nem azért szenteltem az életem is a keresésre, hogy pár meglibbenő gyertya fénye elriasszon engem sikereim kapujában.

A szobor mögött egy sötét út vezetett, magas, meredek kőlépcsővel. Lépteimre gyúltak ki a fáklyák fényei, árnyékomat rajzolva az éjszakába. A félelem lassan elpárolgott belőlem, helyét átadta a mindent elárasztó kíváncsiságnak.

Hirtelen megbotlottam. Lenéztem a földre, s amit láttam, attól a szívverésem is megállt talán egyetlen pillanat erejéig. A vér a fülemben dübörgött, a dobhártyám kifeszített disznóbőrdobként rezgett. Egy hosszú kígyó teteme hevert előttem. Egy perc erejéig megálltam, némán néztem a halott hüllőre, majd elindultam tovább. Hogy mi lelte a kígyót, nem tudtam.

Utamat folytatva egyre több ropogás követte lépteim. Eleinte faágaknak hittem őket, ám utána kiderült, ezek apró csontok. Egyre baljósabb helyen meneteltem végig... Ekkor pillantottam meg a nőt magam előtt.

- Ki vagy te? - kérdeztem, erre ő elnevette magát, de nem felelt egyből.

Éppen újra fel akartam tenni a kérdésem, mire ő megszólalt:

- Te tolakodsz be a birodalmamba, s még te vonsz kérdőre? - majd elmosolyodott. - Raia vagyok, Amonth úrnője, hosszú ideje vártam, hogy ide férfi tegye be a lábát.

A fény megvillant, és ekkor vettem észre, hogy Raia meztelen. Kerek mellein, formás combjain megcsillant a fény. Tekintetem a hasa alá esett... Megéreztem, hogy egyre merevebb a péniszem. Ekkor Raia odalépett hozzám, megcsókolt, és elkezdett lehúzni a földre.

- Tégy magadévá, szépfiú.

Megint csak elnevette magát... És megláttam az eget, a Hold teljes egészében virított fent. Raia elmosolyodott, de ez a mosoly sokkal inkább grimasz volt, aztán vicsorgás, s rám vetette magát.

Hogy Ő a végzet? Lehetséges... Lehet, hogy a halál nem a Kaszás képében szedi áldozatait, hanem egy dús fekete hajú, fiatal lány képében. Én már csak annyit érzek, hogy egyre párolog el belőlem az erő. Hamarosan elrohad húsom, a csontjaim pedig ezen a lépcsőn fognak heverni, újabb és újabb betolakodók porítják majd apróvá vastag bakancsaikkal, és elveszek, itt, Amonthban.

Ez a csók a végzetem... Ez volt a halál csókja.

Előző oldal Norberto
Vélemények a műről (eddig 1 db)