Gyilkos csend
Semmi jóra nem vezet, ha belemegyünk, ki mit okozott a másiknak.
Nem akartalak megalázni.
Nem akartalak bántani.
Egyszerűen csak magamban akartam lenni anélkül, hogy minden szart egymás fejéhez vágnánk.
Igen. Valóban azt mondtam, nem baj, ha mész. Nem baj, ha itt hagysz. Tudtam előre, hogy ez lesz.
Mondtam is neked.
Előtte ezerszer rá is kérdeztem.
Vártalak.
Akartalak.
Mert olyan rohadt sok jut belőled.
Aztán, mikor elmondtad, mi bánt, rám ült az egész... s azzal együtt az is, hogy elmentél. Hogy megint nem vagyunk. Hogy lehetett volna ezt másként is.
Nem vagy nyűg, ha bajod van. Csak ilyenkor szembesülök leginkább a kettőnk "semmilyen és minden" kapcsolatával.
A magam szarságjaival küzdök folyamat... a tieid nem bírom viselni... nem bírom, ha neked fáj.
Társaságot szeretnél? És mikor leszünk csak MI?
Így is alig vagyunk...
Mikor érhetek hozzád?
Mikor csókolhatlak meg?
Most is alig jut kettőnkből...
...aztán mi lesz?
...és ez hozza magával a többi gondolatsort...
...és azt, hogy nem jó ez így.
Rághatom jobbról... rághatom balról... mindig ugyanoda jutok.
Sem Te, se én nem ezt érdemeljük.
Nem akarok szenvedni és nem akarom, hogy szenvedj.
Azt akarom, hogy boldog légy!!!
S hogy ne legyen bennem gyomorgörcs, ha jössz hozzám attól, hogy vajh meddig maradsz.
Hogy ne úgy éljem meg a szerelemben az együttléteket, hogy belül rettegek az elválástól.
Hogy biztosra vehessem, ami van... ami jut... amit vártam... amire készültem remegve... s ne alázzanak meg azzal, hogy itt hagynak a picsába.
Mert igen... ez is megalázás ám...
S bármennyire is megérted a másikat... csak fáj, a kurva életbe...
Megért az ember mindent, de attól még fáj. Tudod? Mert én ilyen gyarló, mocsok állat vagyok... és nem tudom leszarni.
Max nem mondom neked... hanem magamat őrlöm.
Nem akarom az oda-vissza meccslabdákat...
Nem akarom, a ki szeret jobban kit anekdotát... meg a ki-mit áldoz be a kapcsolatért cuccot sem.
Nem mindegy?
Ha szeretsz... nem mindegy?
Ha szeretlek... nem mindegy?
SZERETLEK.
A rosseb tudja, még meddig.
Egyszer csak vége lesz.
De nem akarom folytatni.
Kinek jó ez így???
Te magad is kimondtad: "el kéne engedjelek".
És tudom, hogy így van.
Tudod, hogy így van.
Tedd meg!
Engedj el!
Nincs más megoldás.
Beledöglök.
Beledöglesz.
De megmarad ott bent valami különleges... valami csodaszép... valami értékes... valami megismételhetetlen...
Valami... amit nem adnék semmiért... hagyd ezt meg nekem így sértetlenül...
Ne tegyük tönkre!
Ne törjük szét!
Kell nekem!
Érted?
KELL!!!
Válasz nem érkezett… a hullák már csak ilyenek… csendesek és elfogadók…
