Kalózok, jobbra fent!

A jövő útjai / Novellák (1112 katt) The Economist
  2016.06.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/6 számában.

Jim már vagy negyed órája várt. Úgy döntött, épp elég rég ahhoz, hogy végre kérjen magának egy italt. Magában pedig Jacket szidta.

– Nem hiszem el, mindig az ér oda legkésőbb a kocsmába, akinek a legközelebb van!

Kissé zaklatott volt. Csaknem félórát kellett BKVznia a Bolygóközi Közlekedési Vállalat egyik rozzant űrbuszán a Mars és a Hold között, egy csapat Théta2 Kvadránsból érkezett részeg, ordítozó ň’gol turista társaságában, hogy ideérjen.

Sosem tudta megérteni, az univerzum távoli galaxisaiból érkező idegen létformák miért érzik magukra nézve kötelezőnek, hogy kihasználják az itteni naprendszer kedvező árait, és ájulásig igyanak. Figyelmeztette is a sofőrt, hogy szemmel láthatóan a ň’gol társaság több tagja is súlyosan megszegte az utazási feltételeket, és azonnal le kellene szállítatnia őket a járműről. A pilóta azonban vállát rángatva közölte vele, hogy a gépen se űrkapszulák, se szkafanderek nincsenek, így a végállomásig nem tud mit csinálni velük. Jim ugyanakkor úgy gondolta, hogy a fenti eszközök hiánya az eltávolítás szempontjából egyáltalán nem jelent akadályt. Sőt! Ahogy az első néhány, védőruha nélkül kidobott ň’gol feje szétrobban az űrben, a többi egyből kijózanodik, és rájön, hogyan is kell a közösségi eszközökön viselkedni.

A sofőr azonban a kényszerintézkedés foganatosítása helyett inkább megkérte Jimet, hogy szépen nyugodjon le, miközben javaslatát határozottan antiszociálisnak minősítette. Jim viszont ragaszkodott hozzá, hogy nem a javaslat antiszociális, hanem a feleslegessé vált salakanyagok nyilvános járatokon történő ürítése, amit ő – akármennyire is próbálták meggyőzni – nem volt hajlandó a fajok közti apró kulturális különbségek megnyilvánulásaként elfogadni.

És ezek után még Jack is késett! Pedig csak egy köpésre lakott a csehótól, a szomszédos űrállomáson. Egyszerűen beugrik az antigravitációs liftbe és már meg is érkezett. De még erre sem volt képes. Szóval Jim úgy érezte, igencsak ráférne néhány akciós, agyrobbantó tetrakrinoxid koktél.

A kocsma maga egyébként eléggé régimódi volt. Ősrégi, holografikus kivetítőkön lehetett megnézni az itallapot. A kivetítők aljába épített szkenner érzékelte a szemmozgást, aztán a reakcióidőből, és a pupilla tágulás mértékéből megbecsülte a választott italt, valamint a vendég alkoholos befolyásoltságát. Végül a központi rendelésfeldolgozó modul az információkat kiértékelve utasította a pincérlányokat, hogy mit, és mennyire felhígítva vigyenek ki.

A módszer idejétmúlt, még özönvíz előtti volt. Akárcsak a lebuj bútorai. Szó szerint. Nagyrészüket kiborg búvárok hozták fel az elárasztott Hollandiából, hogy eladják a Holdudvaron, a Hold központi bolhapiacán. A hely nélkülözött mindenféle felesleges csiricsárét, de Jack és Jim pont ezért szerette. Olcsó krimó volt, meglepetések és modern kütyük nélkül. Pár hónappal korábban ugyan a tulaj elhatározta, hogy trendivé varázsolja a helyet, de ez a kisiklás szerencsére nem sokáig tartott.

Akkor a pincérlányokat új, metatranszbinominális elven működő gondolatletapogató érzékelőkkel szerelték fel, mely a kiszolgálás sebességének növelését, valamint a vendégek elvárásainak minél magasabb fokon történő kiszolgálását volt hivatott elősegíteni azáltal, hogy a felmerülő kívánságokat egyből a kiszolgáló személyzet hipotalamuszába továbbította, és ott vetítette ki az ideggyökök elektrostimulálása lévén. Az új módszer bevezetésekor azonban nem számoltak azzal a körülménnyel, hogy egy olyan helyen, ahol részeg férfiak, és nagy mellű pincérlányok egyszerre fordulnak elő, ott a gondolatok az aktuális rendeléseken messze túl is elkalandozhatnak. Ez végül rendkívül kellemetlen helyzetekhez vezetett. Miután a szégyenkező vendégek kezdtek elmaradozni, és a felzaklatott pultos lányok is sorra adták be a felmondásukat, a vezetőség úgy döntött, jobb lesz, ha visszatér minden a régi kerékvágásba.

Jim azért így is zavarban volt kicsit. Teherhajó pilótaként egy hosszabb küldetésről tért vissza, és amikor utoljára itt járt, még megvoltak a gondolatletapogatók, ahogy a pincérlány, Lucy is. És bár az akkor elfogyasztott három koktél, négy sör, na meg az azóta eltelt két hónap eléggé megfakították az emlékeket, Jimnek mégis úgy derengett, azon az estén olyan dolgokról álmodozott Lucyvel kapcsolatban, amik az univerzum egyes pontjain már egyértelműen bűncselekménynek számítanak. Többek között itt is. Nem is mert a lány szemébe nézni, így inkább a melleit vette szemügyre. Amit a maga részéről a bűnbánat jelének tekintett. Lucy meg annak, hogy jó sok borravalót fog kapni.

Végül csak egy italt hozatott. Jack majd rendel magának, ha akar. Ő aztán nem fog fizetni azért, hogy megvárakoztassák. Ez elvi kérdés volt. Na meg anyagi.

Másfél koktél múlva aztán végre befutott Jack is.

– Hello! Késtem?
– Igen.
– Nem baj, azért látom elfoglaltad magad.

Jimnek egy frappáns válasz jutott eszébe, de mivel Jack volt az egyetlen ember, aki még hajlandó volt vele szóba állni, ezért inkább lenyelte. Ahogy a koktél maradékát is. Rendelt még egyet, azzal a biztos tudattal, hogy ezzel az est hátralévő részét, meg az egész másnapot is elintézte. Aztán az agyára lassan leereszkedő tetrakrinoxid ködön keresztül beszélgetni kezdtek.

– Mi a helyzet?
– Semmi különös. És veled? Csajok?
– A szokásos.

A ”szokásos” Jimnél a csajok vonatkozásában azt jelentette, hogy semmi, abszolúte semmi. Hogy ez volt a szokásos, annak számtalan oka volt. Jim személyisége, fizimiskája, de legfőképpen – és ezt ő maga is tudta – a túlzott igényei. Nagyon magasra tette a lécet. Csak a kétfülű, kétszemű, kétkarú, kétlábú nők érdekelték. Márpedig 140 évvel az egész Földre kiterjedő nukleáris világháború után a kétfülű, kétszemű, kétkarú, kétlábú lányok olyan ritkák voltak, mint az egyfejű holló. És akkor még ott voltak a súly, meg kor paraméterek is! Persze akadtak kivételek. Hajnali kettő, és öt kiptokvadron sör után már nem voltak szabályok. A szervek számával, súllyal és korral kapcsolatos kritériumok hatályukat vesztették.

Mindössze egy dologhoz tartotta magát következetesen: gamma-humanoidokkal soha nem kezdett. Nem mintha humanosiszta lett volna. Egyszerűen csak úgy volt vele, hogy a gammáknak is megvannak a maguk helyei, meg a nem gammáknak is. A gammáknak is megvannak a tárcáik, meg a nem gammáknak is. És jobb, ha ez így is marad. Mert onnantól kezdve, hogy a gammák vegyülni kezdtek a nem gammákkal, ott hirtelen valamilyen, a tudomány számára amaddig ismeretlen, megmagyarázhatatlan mágikus eljárás révén hirtelen az összes tárca a gammákhoz került. Jim nem állította, hogy minden gamma rendelkezett ezzel a mágikus képességgel, azt sem, hogy a többségük birtokolta volna, sőt azt sem hitte, hogy a nem gammák között nincsenek efféle varázslók. Egyszerűen csak az empirikus adatokra, és mások tapasztalataira alapozva úgy döntött, jobb lesz a gammáktól távol tartania magát. És így volt ezzel Jack is. Egy nyelvet beszéltek.

Ahogy mindenki a Naprendszerben. Bár már évszázadokkal korábban felmerült, egy közös földi nyelv igénye, amely helyettesít minden másikat, örökre eltörölve a kommunikációs korlátokat, a nemzetállamoknak azonban soha nem sikerült dűlőre jutniuk, hogy melyik nyelv legyen az egyeduralkodó. Míg aztán a 22. század derekán kiemelkedett egy igazi szuperhatalom, mely a lakosságszám, az ipari teljesítmény és a puszta katonai erő alapján rákényszeríthette akaratát a Föld többi országára. Így lett a bolygó, majd később az űrflotta révén a Naprendszer teljes humanoid népességének közös nyelve az észt. Amit már 2158-ban megjósolt Abu Abn moszkvai kalifa, mikor az észt haderő egy különösen hideg, 22˚C-os téli napon bevette a várost.

Az észt teljes Naprendszerben történő kötelezővé tétele viszont csak a 2160-as Koppenhágai-csata után valósult meg, mikor is az észt flotta legyőzte legnagyobb riválisa, Nagy-Magyarország haditengerészetet. Ekkor ugyanis Magyarország már olyan hatalmas volt, hogy csak Nagy-Magyarországként emlegették. Partjait három tenger mosta. Az Északi-, az Ír- és a Japán. Az elvesztett ütközet után azonban megfosztották legfontosabb tengeri kikötőitől, Berlintől, Hanoitól, sőt még a Kárpát-szigetek egy részét is elcsatolták tőle.

Mivel a harcok lezárását jelentő békeszerződés aláírása óta alig három évtized telt el, így a hajdani Nagy-Magyarországgal és a háborúval kapcsolatos „mi lett volna ha?” elméletek ezekben az időkben igencsak népszerű témák voltak a kocsmákban. Nagynéha Jim és Jack is ki szokott ide lyukadni, ha a nőkön, a gammákon és az univerzum egyéb, mások által intelligensnek hazudott létformáinak pocskondiázásán már túljutottak. Most azonban bőven volt mit megbeszélniük. Jack kérte, hogy találkozzanak, mivel üzleti ajánlata volt cimborája számára.

– Figyelj, nem fogod kitalálni, kinek van nagyon sürgősen szüksége pilótára egy elképesztően jól fizető úthoz!
– Tényleg nem fogom. Kinek?
– Tudom, hogy nem kedveled a pasit, de …

És ez volt az a pillanat, amikor Jim agysejtjei végleg feladták a tetrakrinoxid ellen vívott harcot. Innentől kezdve már csak meredten bámult, artikulálatlanul morgott, és talán valami szerződést is jóváhagyott, amit a beépített kommunikációs chipjén keresztül küldtek meg neki. Az utolsó emléke pedig az volt, ahogy Jack egy merkúri diszkóban otthagyja egy túlkoros, túlsúlyos, túlfestett, talán nővel, aki elképesztően kihívóan kacsintgat rá a középső szemével.

***

Jim nem akarta elhinni, hogy elvállalta. Az űrdokkban volt, ahol már megrakodva ott várta a Nagyutazás, Joe Simms teherhajója. Joe Simmsé! Ki nem állhatta a palit, és élete párját, Bözsit.

Nem lehet igaz, hogy Jack így átvágta. Pedig ezerszer megfogadta már, hogy piálás előtt az összes beépített chipjét inaktiválja! Ha megtette volna, most nem lenne ebben a slamasztikában! Ráadásul, ahogy visszaemlékezett arra az éjszakára, felrémlett neki, hogy nem ez volt a legnagyobb hiba, amit akkor elkövetett.

A hajó ajtajában egyszer csak Jack tűnt fel.

– Hali! Végre megérkeztél.
– Hogy a fenébe tehetted ezt velem, ember?
– Mit?
– Hogy így kiszúrsz velem?
– Az útra gondolsz, vagy a nőre, akivel otthagytalak?
– Mindkettőre!
– Megkérdeztem, hogy „biztosan ezt akarod?”, „biztos tudod, mit csinálsz?”, „biztos nem vagy túl részeg?” Te meg azt mondtad, nem vagy hülye, nem kell téged pátyolgatni.

Ami igaz, az igaz. A kérdések tényleg elhangzottak. De hát pont ez volt tetrakrinoxid legfőbb hatása: a megnövekedett önbizalom. Ezért is fogyasztotta Jim olyan szívesen, és fogadta meg egyúttal, hogy két koktélnál többet egyszerre soha nem iszik. Mely fogadalmához szigorúan tartotta is magát, csak néha ideiglenesen felfüggesztette a végrehajtását. Ahogy tegnap is. Azért magában elhatározta, hogy Jack ezt még nagyon meg fogja bánni.

De most már nem volt mit tenni. Mély levegőt vett, és fellépett a hajóra. Új jármű volt, ezt a szakavatott szemek azonnal észrevették az új fejlesztésű titanohadrotektonikus borításból, és a legújabb, Hiperszup II./B típusú hajtóműből. A kevésbé szakavatottak pedig a szervizfolyosón virító feliratból, mely szerint a hajó egészen addig a Csillagközi Hitelbank tulajdonát képezi, míg Joe Simms le nem szurkolja a lízingdíj maradék 59 havi részletét a 60-ból. Még mielőtt elérték volna a központi irányító termet, Joe sietett eléjük.

– Sziasztok fiúk! Jim, nagyon örülök, hogy vállaltad az utat.
– Hát még én.
– Annyi kérésem lenne, hogy ezúttal, légyszi, ne tegyél megjegyzéseket Bözsi testsúlyára. Tudod, nagyon zavarják, és felzaklatják szegényt a vicceid!
– Dehogy zavarják!
– Dehogynem!
– Joe, ha tényleg annyira zavarnák, akkor lefogyna!
– Ööö …
– Na ugye!

Jim a maga részéről letudta a vitát, megkerülte Joe-t, és lazán betrappolt a központi irányítóba. A terem hatalmas volt, de Bözsi betöltötte. Akkora nőszemély volt, hogy apróbb bolygókra és holdakra történő leszállás esetén külön számításokat kellett végezni a landolási szöget illetően, nehogy Bözsi gravitációs mezeje letérítse őket a pályájukról.

– Jim!
– Szia Bözsi! Csak nem fogytál?

A kérdést kínos csönd és fagyos pillantások követték. Végül Bözsi – nem tudván eldönteni, hogy Jim érdeklődése vajon komoly, vagy megint csak bosszantani akarja – igencsak kimérten válaszolt.

– De igen. Tudod, egy régi, hatmilliárd éves tarkaloni fogyókúrás módszert követek. A Zéta Galaxis egy törpebolygóján őshonos növény, a terekulkuladicum magvait szedem, mely az univerzum egyik legjobb zsírégetője és fogyasztószere.

Jimet ez azokra a cikkekre emlékeztette, amiket azokban a múzeumokban olvasott, melyek a nukleáris világégés előtti kort mutatták be különféle ásatásokon előkerült női magazinokon keresztül. Azokban voltak mindenféle sarlatánok, akik több ezer éves kínai holisztikus tapasztalatokon nyugvó, brit dermatológusok által tesztelt, jamaikai woodu varázslók fekete mágiáját felhasználó fogyasztószereket ajánlottak primitív bloggjaikban hasonlóan primitív olvasóik részére.

Persze, ha tényleg működött a terekulkuladicum, akkor elég elkeserítő volt belegondolni, hogy évezredeken át férfiak milliárdjainak kellett elviselniük kigömbölyödött asszonykáikat, miközben mindvégig rendelkezésre állt egy megoldás, mely idősebb volt, mint maga a Naprendszer.

– Jól hangzik. Egyébként én is egy igen ősi eljárásra esküszöm. 99,9%-ban hatásos. Nálam is ez vált be.

Bözsi végigmérte Jimet. Lehet, hogy a feje kopasz volt, mint egy polírozott billiárdgolyó, és olyan ronda, hogy még az űrcsatákban megedződött veterán afgaronod harcosok is megijedtek tőle, de azt el kellett ismerni, hogy a kondijára nem lehetett panasz.
– Tényleg? Mi az?
– Eléggé bonyolult. De ha lejegyzed, szívesen elmondom.
– Persze, már aktiváltam is a memóriachipem. Ki vele!
– Kevesebb zaba, több mozgás. Neked is ajánlom.

Jim az elégedettség és öröm lelket melengető érzésével ült be a pilótaszékbe. Lehet, hogy a háta közepére sem kívánta ezt a munkát, de legalább a többiek életét is pokollá tehette. Ez pedig kárpótolta mindenért. Ráadásul alig tíz perc alatt sikerült elérnie, hogy az út hátralévő részében senki ne szóljon hozzá. Ha volt valami, amit igazán utált, az a semmitmondó, unalmas udvariaskodási társalgás. Hát ez miatt most nem kellett aggódnia.

***

Már harmadik napja hajóztak. Elhagyták az Alfa2gammát és az Omegaproxikentauri rendszert. Minden a tervek szerint alakult, a legénység hangulata határozottan vidám és derűs volt. Jókedvűen és optimistán tekintettek az út hátralévő része elé. Ez intő jel volt Jim számára, hogy legfőbb ideje tenni valamit.

– Hallom, nanorobotokból áll a rakomány?
– Aha, 14 láda.
– Azta. Az 16 800 cső. Minden rendben ment a berakodáskor?
– Ja, szerencsére nem volt semmi gond. Egy vagyonba kerülnek ezek a vackok.
– Gondolom a biztosítópeckeket is ellenőriztétek.
Jack és Joe egyszerre kapta fel a fejét.
– A biztosítópeckeket?
– A biztosítópeckeket. Mielőtt átvettétek az árut, csak elmagyarázták nektek az új HBN34Df csőtartályok működését?
Jim jelentőségteljes szünetet tartott.
– Ugye, fiúk, tudjátok, hogy működnek a tartályok?
Jack elvörösödve válaszolt.
– Hát, azt hiszem ez kimaradt. Fontos?
– Hogy tisztában legyetek az általatok szállított tároló tartályok működésével? Ti tudjátok.
Joe felpattant a székéből.
– Igaza van, Jack! Jim, te ugye tudod, hogy működnek?
– Persze, többször fuvaroztam már őket.
– És megmutatnád nekünk?
– Hogyne, örömmel.
– Akkor irány a fedélköz!

A raktérben Jim határozottan az egyik ládához lépet, deaktiválta a magnetohadron zárat, és a fedelet felhajtva kivett egy csőtartályt. Óvatosan Jack felé nyújtotta.

– Látod azt a világító zöld gombot?
– Aha.
– Ha az ember kattanásig benyomja …
– Igen... A fenébe! Mi ez?
– Mit csináltál, Jack?
– Benyomtam.
– Benyomtad?! Most kiengedted a nanorobotokat!
– De te mondtad!
– Én? Pont azt akartam mondani, hogy a gomb benyomásával kinyitod a szelepet! Miért nem tudod megvárni, amíg az ember befejezi?
Jack tanácstalanul Joera nézett, aki elhűlve bámulta a tartályt.
– Mennyi szabadult ki?
Jim kivette Jack kezéből a csövet.
– A számláló szerint 226 darab.
Joe dühösen Jackre ripakodott.
– Darabja 200 tritoni dollár. Remélem, tudod, ki fogja ezt kifizetni!
– Na de Joe! Az majdnem a fele fizetésem.
– Te szúrtad el, te is fizetsz! Hacsak valahogy rendbe nem hozod.
– De hogy?
Ekkor Jim sietett Jack segítségére.
– Semmi gond! Csak össze kell szedni őket, és egy nanofecskendővel visszajuttatni a tartályba. Szerencsére minden ládához adnak egyet ingyen.
– Na és hogy szedjük össze? – kérdezte Jack reménykedve.
– Mi sehogy. Majd te.
– De hogy?
– Hát fogsz egy nanoszkópot meg egy nanocsipeszt, aztán szépen felcsipegeted őket.
– Mi? Komolyan gondolod, hogy fésüljem át az egész 2000 m2-nyi rakteret egy kézinanoszkóppal, meg egy csipesszel?
– Hát sziszifuszi munka az biztos, de ha te inkább fizetnél …
– És nem lehetne valahogy összeporszívózni őket?
– Van a fedélzeti porszívóban nanoszűrő?
– Hát, gondolom, nincs.
– Nanoszkopikus méretű testeket felporszívózni nanoszűrő nélkül? Jack, hogy kérdezhetsz ekkora butaságot?
– Igen, Jack! Mikor nő be végre a fejed lágya? Példát vehetnél Jimről. Ő aztán használja az eszét. Miért nem tanulsz tőle? – kérdezte Joe a fejét ingatva. – Vérprofi a csávó. Nem hiába kértelek meg, hogy hozd el őt is. Tudtam, hogy veled semmire nem mennék. Na, fogd azt a csipeszt, aztán állj neki!
– És mégis hol a fenébe kellene szerintetek kezdenem?
– Hát talán ott, ahova először letérdelsz.
– Naná hogy ott! Jim, öregem, téged aztán tényleg nem lehet zavarba hozni! – mondta Joe elismerően.
– És még valami Jack!
– Igen?
– Tudod, ezek a nanorobotok elég kicsik … Szóval, remélem, nem remeg a kezed.

Miután Jacket magára hagyták a raktérben, Jim egyből az orvosi szobába sietett. Helyre kellett tennie a túlzott vigyorgástól kiugrott állkapcsát.

***

A Nagyutazás pilótafülkéjében Jim és Joe éberen figyelte az ötdimenziós központi kijelzőt. Jack már harmadik napja a raktárban volt, Bözsi meg valahol a konyhában, a nasireplikátor közelében, így hát ketten irányították a hajót.

Veszélyes területen jártak. Az Akifra Galaxis egyik kiszögelésében, a Szmáli Kvadránsban. A szomszédos csillagrendszer közelében egy féregjárat volt, melyen át jelentősen lerövidíthették a tervezett távot, és ezzel utazás idejét. A járatot rengeteg teherhajó használta, a környék azonban hemzsegett a szmáli kalózoktól. A Csillagközi Szövetség azonban az egyre inkább elszaporodó a kalóztámadások ellenére sem tett semmit a probléma felszámolásáért. A különböző űrjogvédő szervezetek ugyanis megfúrtak minden széleskörű, intergalaktikus együttműködést, arra való hivatkozással, hogy a szmálik valójában nem is pénzéhes, agresszív bűnözők, hanem a multigalaktikus vállalatcsoportok áldozatai voltak.

Való igaz, hogy a szmálik korábban jóval békésebb mesterséget űztek. Kis űrjárműveiken a környéken elhaladó üstökös rajokat halászták le. Egészen addig, míg a nagy űrkonglomerátumok el nem kezdték űrszemetüket az ő csillagrendszerükben kiszórni. Az űrhulladékok képezte pályaakadályok következtében aztán az aszteroidák letértek eredeti útvonalaikról. Az elmaradó üstökös rajok miatt pedig lassan felkopott a szmálik álla. A bolygójukon súlyos nyersanyaghiány alakult ki, így a hajdani halászok végül kalózkodásra adták a fejüket. A sok minden lében kanál, idealista űrjogi aktivista azonban még mindig azt hitte, hogy ezek ugyanazok a bátor űrutazók, akik a napszelet kihasználva, életüket kockáztatva szelik apró űrsiklóikon a végtelen világűrt. De mi sem állt távolabb a valóságtól!

Ezek már jól szervezett, a legmodernebb űrtechnológiával és veszélyes hadron, meg plazmafegyverekkel felszerelt bűnözők voltak, akik nem ismertek kegyelmet.

Nem ártott hát az óvatosság. A támadásokat ugyan általában sikerült visszaverni, de a hajókban a sikertelen rajtaütések is komoly károkat okozhattak. Rendbehozataluk pedig nem volt olcsó. A márkaszervizek képesek voltak a legapróbb javításokért is kész vagyonokat elkérni. Márpedig háromszoros fénysebesség felett a szikszalagnak megvoltak a maga korlátai. Még akkor is, ha az eszköz a Földről kiindulva hatalmas karriert futott be, és széles körben használták az egész univerzumban. Az űrtelepek szigetelésétől a protonerőművek karbantartásán át egészen a robotsebészetig.

A kalózokkal vívott csaták ráadásul sokszor szedtek halálos áldozatokat is. Ha a szmáli támadóknak mágnesnyalábvetőkkel sikerült megcsáklyázniuk egy teherhajót, akkor onnantól kezdve csillagcsavarhúzóikkal és fúziós baltáikkal könnyedén áthatoltak a külső borításon, hogy aztán véres közelharcot vívjanak a benti legénységgel. Az elkeseredett küzdelemben rendszerint mindkét fél bevetett mindent. A részecskekarabélyoktól elkezdve a hevített motorolajon át egészen a lézerkardokig. A banditák a legjobban mégis a bolygóközi telepesek kedvenc fegyverétől, a terraformáló ásótól tartottak, mely a bolygófelszín mellett a koponyaszerkezet átalakításában is igen hatékony eszköznek bizonyult.

Jim és Joe így aztán feszülten figyeltek, hogy a legapróbb gyanús jel esetén felkészüljenek a támadásra. Először Joe szúrta ki az egyik hulladéktemető szélén óvatosan mozgó apró pontot.

– Nézd! Jobbra fent!

Mivel már vagy száz éve sehol nem használtak analóg órákat, ráadásul az univerzum különböző tájain más és más mértékegységgel mérték a napok hosszát, így az objektumok helyzetét az űrben nem órákban adták meg – ahogyan azt még a plazmakor előtti földi vadászpilóták szokták –, hanem helyette a „fent”, „lent”, „balra”, „jobbra”, „elöl”, „hátul” kifejezéseket használták. Ha valaki még ebből sem értette, akkor az „ott”-ot. Ez utóbbit szinte kizárólag a n’diaiak kedvéért, akik túl ostobák voltak ahhoz, hogy akárcsak a legalapvetőbb dolgokat is felfogják. Ezt mindenki tudta, de senki nem merte kimondani. Előttük.

***

Jim is észrevette az óvatosan közelítő hajót. A roncsok takarásában volt, így a felderítő szonár zonid sugarai alig érzékeltek belőle valamit.

Összenéztek Joeval.

– Odapörköljünk neki?

Joe bólintott. Jim kibiztosította a fotonágyút, majd, miután pontosan bemérte a célpontot, elsütötte. A fotonágyú alkalmazása polgári járműveken szigorúan tilos volt. Csak hát akit egyszer telibe talált, az utána ritkán perelt. A kijelzőn felbukkanó lökéshullámok azt mutatták, hogy Jiméknek most sem kell ettől tartaniuk.

Mivel a célpontból nem túl sokat láttak, ezért csak remélni tudták, hogy tényleg egy szmáli kalózhajót szedtek le, és nem véletlenül egy az univerzum másik szögletéből ide tévedt muszka űrjachtot trafáltak telibe.

De nem kellett sokáig tűnődniük ezen. Pár pillanat múlva öt újabb pötty jelent meg mögöttük. Jim megint célzott, tüzelt, és… És semmi. Most már biztosak lehettek benne, hogy korábban nem békés űrturistákat lőttek szitává. Bár annak jelen helyzetben jobban örültek volna. Egyértelmű volt, hogy kalózokkal van dolguk. Csak a szmálik voltak képesek elhárítani a fotonágyúk lövedékeit. Egyes szmáli pilóták ugyanis feleségeiket ültették a gépük orrába. Mivel pedig a szmáli nők olyan rondák voltak, hogy meghajlították maguk körül a teret, így a fotonsugarak egyszerűen lepattantak a kalózhajókról.

Csupán a ň’gol fegyverek ellen volt hatástalan ez a módszer. Mivel a ň’golok egy elég elszigetelt galaxisban éltek, ezért izoláltságuk és sajátos törzsfejlődésük következtében bőven volt idejük hozzászokni ehhez a jelenséghez.

Immáron bizonyossá vált, hogy a Nagyutazás támadás alatt áll. Jim sokévnyi pilótatapasztalatát latba vetve veszélyes manőverezésbe kezdett. Megpróbált az űrtörmelékek és kisbolygók takarásában maradva, fedezéküket kihasználva minél közelebb jutni a féregjárathoz. Ha azt elérik, megmenekültek. A járat a hatalmas és jól felfegyverzett Mediterranodon Szövetség által ellenőrzött területekre vezetett. Velük még a szmálik sem mertek ujjat húzni.

Miközben Jim élesen cikázott a hajóval, folyamatosan tüzelt. Sose lehet tudni. Az esélyeik mindenesetre nem voltak túl jók. A Nagyutazást nem űrcsatákra tervezték, lassú és lomha volt a kalózok fürge gépeihez képest. Ők pedig már a nyomukban lihegtek.

A pilótafülke ajtajában egyszer csak Jack tűnt fel.

– Mi történt?
– Megtámadtak.
– Kalózok?
– Aha.
– Hányan vannak?
– Öt hajó.
– Átveszem az ágyút, te csak a manőverezéssel foglalkozz.

Gyorsan bevetette magát a másik vezérlőülésbe, átkapcsolta a fedélzeti fegyverkezelőt, és egyből sorozni kezdte a banditákat.

– Hogy hogy itt vagy? – kérdezte meglepetten Joe. – Már össze is szedted a nanorobotokat?
– Nem egészen.
– Mennyi lett meg?
– Hát, először azt hittem, hogy negyvenhat. De aztán, amikor alaposabban megnéztem az utolsót, rájöttem, hogy előző negyvenöt csak poratka volt. Szóval úgy döntöttem, tüzérként több hasznomat veszitek.

A hirtelen felvillanó találat nyomán a többiek elismerően bólintottak. Jack tényleg hasznossá tette magát. Ugyan a legtöbb szmáli hajón volt telepített térhajlító berendezés, néhány pilóta azonban inkább megkockáztatta a halált, mintsem hogy beszerezzen egyet. Azóta a tetrakrinoxidos merkúri éjszaka óta Jim meg is tudta őket érteni.

Hiába végeztek azonban még egy géppel, így is négy volt a nyomukban. És veszettül közeledtek. Jim tudta, hogy ki kell találniuk valamit. A féregjárat még legalább 5 percre volt, a rosszfiúk pedig már ott lihegtek a nyakukon. Minden piszkos trükköt be kellett vetni. A legalattomosabb húzásokat is meg kellett próbálni. Nem voltak íratlan, vagy írott szabályok. Ez most csak a túlélősről szólt. Ezzel Jim is tisztában volt, és nem habozott. Kitette az indexet jobbra, majd hirtelen balra vágott. Ettől a nyomukban száguldó szmáli pilóta úgy összezavarodott, hogy mire felocsúdott volna első meglepetéséből, gépével már fel is kenődött a Bedlâck bolygó egyik masszív gránit holdjára.

Jim elégedetten nézett vissza.

– Na, cicám, látszik, hogy te se vezettél még nő mögött Pesten.

Jack és Joe nagyokat kurjantgatva a levegőbe bokszolt örömében. De nem volt idő az ünneplésre. A manőver miatt letértek eredeti pályájukról, és pechükre egy űrtörmelék mező kellős közepén találták magukat. Vigyázniuk kellett. Ha ennél a sebességnél egy nagyobb darabbal ütköznek, végük. A folyamatos fordulók, kanyarok azonban még jobban lelassították őket. Némi szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a törmelékek a banditák mágnesnyalábvetőit is zavarták. A sugarak beleütköztek a kőzetdarabokba, így a kalózok képtelenek voltak megcsáklyázni őket. A hajót azonban most már jobbról, balról és hátulról is támadták. Egyszer csak hatalmas lökés rázta meg az egész hajótestet.

– Hadronágyúval lőnek ránk! – kiáltotta rémülten Jack.
– Nyugi, Jack, ne izgulj! Csak kóstolgatnak minket. El akarnak terelni a járat közeléből. Ha felrobbantják a hajót, semmit nem kapnak érte, ezt ők is tudják. Elfogni akarnak, nem szétlőni. Ellenőrizd a pajzsot!
– Igazad van, Jim, pajzs 98%-on. Csak gyengített hadront használnak.
– Megmondtam. A mágnesnyalábvetőiket kell elkerülnünk. Ha azokkal befognak, végünk.
– Óh, ne! – sikoltott fel Joe. – Bözsi! Van fogalmatok róla, hogy mit tennének ezek a vademberek egy olyan úri nővel, mint az én Bözsim?
– Joe, hidd el, ez miatt felesleges most aggódnod! – nyugtatta Jim.
– Már hogyne aggódnék az én kis virágszálam miatt?
– Joe, Jimnek igaza van. Kicsi az esélye, hogy bármit is tennének vele.
– Hát ezt meg te honnan tudhatnád?
– Onnan, hogy van szemem.

Ekkor újabb hatalmas rázkódás remegtette meg a hajót. Jack hangosat füttyentett.

– Hú, ez nem semmi löket volt. Azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a hadrontúrterhelés miatt valamelyik csőtartály elektromagnetikus biztonsági szelepe zárlatot kapott, és kiszabadult belőle 225 nanorobot. Még szerencse, hogy a gondatlansággal ellentétben kalóztámadásnál fizet a biztosító.
– Ja. Marha nagy mák, hogy nem mi eresztettük ki őket – vigyorodott el Jim.

Bár nem igazán volt okuk a vigyorgásra. Jack nanoméretű problémái ugyan megoldódtak, de immár akkora slamasztikában voltak, ami mellett egy jól megtermett vörös óriás is csak aprócska szubtörpének tűnt volna. Még három percre voltak a járattól, de a kalózok beérték őket. Jim már azon kezdett agyalni, hogyan verhetnék vissza a banditák támadását, ha mégis sikerülne megcsáklyázniuk a gépet. Mindössze négyen voltak. Bözsivel ugyan eltorlaszolhatnák az egyik folyosót, mert egy ilyen méretű akadályon senki nem jutna át, csakhogy a szmáliknak összesen három gépük volt, így még két további irányból támadhattak volna egyszerre. Egy átfogó rohamot pedig Jackkel és Joe-val aligha vertek volna vissza. Mindössze két plazmapisztollyal és három fedélzeti térfegyverrel rendelkeztek. Ez akár tekintélyes tűzerőnek is tűnhetett volna, de Jim gyanította, hogy a rosszfiúk is alaposan fel vannak szerelkezve. Nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy ionpuskáik, neutronszóróik és antianyag gránátjaik is vannak. Egy ilyen arzenál ellen pedig nem vehették volna fel a harcot.

Nem. Nem hagyhatták, hogy elfogják a gépet, valahogy ki kellett törniük. Az alagút mindössze egymilliárd mérföldre volt, azonban a járat és közöttük ott ragyogott még az Ajjajjaj, az Akifra Galaxis legnagyobb csillaga. Súlyos döntés előtt álltak. Valahogy ki kellett kerülniük ezt a több millió fokos, óriási, izzó tűzgömböt. De ezt tudták az üldözőik is. Ha túl közel próbálnak meg elhaladni mellette, akkor a csillag gravitációs mezeje menthetetlenül beszippantja a hajót, és a milliszekundum tört része alatt hamuvá égnek. Ha viszont túl nagy ívet választanak, akkor az oldalukon támadó kalózhajók mágnesnyalábjainak útjába kerülnek, és sorsuk megpecsételődik.

– Hol van egy plotitikius, amikor szükség lenne rá? – kiáltott fel elkeseredetten Joe.

A plotitikiusok a Csillagközi Tanács legmagasabb kasztját alkotó rendkívül befolyásos teremtmények voltak. Kiváltságos helyzetüket az univerzumban egyedülálló mágikus képességüknek köszönhették. Képesek voltak ugyanis lehazudni a csillagokat az égről.

A Nagyutazás legénysége azonban, akárhogy is szerette volna, most nem számíthatott a segítségükre. Maguknak kellett hát valahogy kikecmeregniük a csávából, amibe kerültek. Jim pilótakarrierje legnehezebb döntése előtt állt. Mély levegőt vett, majd Jackre nézett.

– Aktiváld a tartalék vészpótmentő hajtóműveket, és ha jelt adok, maximális nyomaték és szuperkriptokvadró adalék befecskendezés.
– Vettem.
– Jim, öregem, mit akarsz csinálni? – kérdezte Joe tágra nyílt szemekkel.
– Megpróbálok felmenni hipermegagigaüberszupersztratofikus sebességre. 125%-ig.
– De ez egy teherhajó!
– Tudom, de nincs más választásunk.
– Elment az eszed. Van fogalmad róla mi fog történni, amint befecskendezed a szuperkriptokvadrót?
– Tisztában vagyok a következményekkel.
– A fenét! Ha ezt megteszed, akkor …
Jim azonban közbevágott. Teli torokból Jackre ordított.
– Most!

Joe megpróbálta elkapni Jack karját, de már késő volt. Amint Jack felpattintotta a végszükség modul aktiváló kapcsolóját, a vészpótmentő hajtóművek felizzottak a beléjük pumpált szuperkriptokvadró hihetetlen energiájától. Az egész hajótest beleremegett a hirtelen felszabaduló brutális erőbe. Jim a gázra taposott.

Joe rémülten felsikoltott.

– Nee! Úristen! Oda aaa …
– Tuudooom! A gyáárii garancia! – üvöltötte túl Jim az alattuk dübörgő hajtóműveket. – Sajnálom, Joe!

És a Nagyutazás kilőtt. A pilótafülke ablakai szinte szétfolytak a hipermegagigaüberszupersztratofikus sebességnél fellépő tér- és időrezonancia hullámok intenzív ostromának kitéve. A hajótest megnyúlt, ahogy az Ajjajjaj gravitációs mezeje és a jármű hajtóműveinek tolóereje egymással harcoltak. A csillag több millió fokos hője által felhevített titanohadrotektonikus páncélzat cseppfolyóssá olvadva levált a karosszériáról.

Mindez alig milliszekundumok alatt. A legénységnek felfogni sem volt ideje, hogy mi történik, mikor a hajó kiszabadulva a gravitációs tér vonzásából berobbant a féregjáratba. Itt az egész jármű, a legénység, a rakomány, a legutolsó elemi részecske is feloldódott a járat kvarkszubsztantikus sugaraiban, és egy több kvartilmilliárd hullámból álló energiacsomagként száguldott galaxisokon, reflexiós ködökön és szuperhalmazokon át, hogy aztán sok millió fényév távolságra, az alagút szájánál a Mediterranodon rendszer entroprozatikus mezeje mindössze egyetlen pikoszekundum alatt szubatomtról szubatomra rematerizálja őket.

***
A Nagyutazás egyetlen tagja sem érzékelte, ami velük történt, mindössze a kijelzők mutatták, hogy már egy másik csillagrendszerben járnak. Bátortalanul néztek egymásra.

– Sikerült? – kérdezte Joe félénken.
– A műszerek szerint megcsináltuk – válaszolta Jim, mint aki maga sem hiszi el.
Ekkor hirtelen az egész hajó megbillent. Joe riadtan felkiáltott.
– A szmálik! Utánunk jöttek! Még mindig lőnek ránk.
– Nem. Ez nem ágyú volt. Valahonnan bentről jött.
– Te jó ég, már a fedélzeten vannak?
– A műszerek szerint a hátsó traktusban, a konyhánál történt valami.
– Akkor csak Bözsi lesz. Biztos felkelt a nasireplikátor mellől –yugtázta megkönnyebbülten Jack.

Jim nagyot fújtatott. Még soha nem örült ennyire Bözsinek. Meg is fogadta, hogy az út hátralévő részében – ami számításai szerint még két óra – már nem fogja szekálni. Hacsak be nem teszi a lábát a pilótafülkébe, mert akkor ezt valószínűleg a legjobb szándékai ellenére sem fogja tudni megállni.

Hogy kihasználják a megérkezésig hátralévő időt, és minél kevesebbet kelljen az űrdokkban vacakolniuk, még menetközben elkezdték felmérni a károkat. A támadásban odalett a titanohadrotektonikus páncélzat, a rakományból odaveszett 225 nanorobot, és a vezérlőrendszerben is kiégett néhány panel, de szerencsére a hajó nem szenvedett helyrehozhatatlan károkat. Semmi olyat, amit a biztosító ne fizetne.

Végre biztonságban voltak. Joe még elintézte az űrpályamatricákat, mielőtt rátértek volna az Androméda pályára. Aztán már csak lassan csordogáltak a központi főbolygót elkerülő külső spirálgyűrűn a tritoni lehajtó felé a csúcsforgalomban.

Életük legkeményebb útján voltak túl, mikor végre megérkeztek Tritóniába. Amint a szállítmányt kirakodták, egyből beugrottak a legközelebbi teleportfülkébe, hogy személyesen intézzék el a megrendelővel az átvételi formaságokat. Az eljárások galaxisról galaxisra változtak, ezért észnél kellett lenniük. A tritoniak különösen híresek voltak arról, hogy hajlamosak pofátlanul belekötni minden apróságba, csak azért, hogy némi kedvezményt alkudjanak ki. Joe tudta, most se nagyon számíthatnak másra. Ezért is hozta el magával Jacket, az egyik legjobb ügyfélkapcsolati menedzsert, akivel valaha dolgozott.

Jack adottságai kiválóak voltak ehhez a munkakörhöz. Több mint két méter magas volt, olyan karokkal megáldva, amik rendkívül tekintélyes meggyőző erőt biztosítottak számára. Nem véletlenül ragaszkodott hozzá, hogy az állásinterjúkon felmerülő anyagi kérdéseket mindig személyesen tárgyalják meg vele. Ellentétben Jimmel, aki inkább a modern technológia eszközeit vette ehhez igénybe, mivel szerencséjére a legújabb, 17 ezer terrapixeles, 3D-s holografikus kivetítők se tudták visszaadni azt az undort, ami ilyenkor ki szokott ülni az arcára.

Amint megérkeztek az importőr irodájába, Joe egyből kezet rázott vele (tritoni szokás szerint mind az öt karját végiglapogatta), aztán tiptopján – ami a legújabb sikk volt az üzleti kommunikáció világában, a teptop és tiptap keveréke – prezentálta a szükséges iratokat.

A tritoni végignézte őket, majd lekezelő mosollyal Joehoz fordult.

– Meggondoltam magam, mégsem veszem meg.
– Na, de hát megrendelte őket, itt van a bizonylat is.
– Persze. Persze, hogy meg. De online rendelés volt, úgyhogy kilenc földi napig elállhatok.
– De mi végighajóztuk a fél univerzumot. Ezt nem teheti velem!
– Sajnálom, de a szabály az szabály.
Joe összetörve adta át a tiptopot Jacknek.
– Igen, a szabály az szabály. Az asszisztensem elintézi Önnel a szükséges formaságokat. Addig azt hiszem, Jim, mi el is indulhatunk.

Elhagyták az irodát és vártak. Nemsokára Jack is feltűnt az ajtóban, kezében egy jókora fémcsővel, ami valamikor feltehetően egy asztalláb lehetett. A csövön lévő zöld trutyi meg egy tritoni szaporítószerv.

– Na, mi újság? – Kérdezte Joe.
– Meggondolta magát. Átveszi.
– Ennyi?
– Mivel a vállalt határidő előtt negyed órával teljesítettünk, úgy döntött, 40% bónuszt is fizet.
– Csak 40-et?
– Egyrészt úgy éreztem, hogy ennél többet már bunkóság lenne kérni. Másrészt meg nem is volt neki.
– Virtuális széfet, bankszámlát ellenőrizted?
– Persze.
– Szép munka.
– Azért kicsit kemény voltál vele. Nem gondolod? – bökött Jim a csövön lévő zöld massza felé.
– Ugyan, haver! Két héten belül újranő neki.
– Azok a tretoniak, Jack. Treeetoniak.
– Oh… Hát akkor talán csipkedhetnénk magunkat egy kicsit.

***

Húsz perccel később már a Grafoméda Galaxisban, a tritoni rendőrség illetékességi körén jóval túl egy plazmatöltő állomáson pihenték ki a mögöttük lévő út fáradalmait. Bözsi a kút boltjának édességrészlegét fosztogatta, míg Jim, Jack és Joe a presszóban iszogatva próbálták meg kitalálni, melyik útvonalat is válasszák hazafelé.

Jim épp a Junorita csillagköd felé való kerülő előnyeit ecsetelte, mikor Joe közbevágott.

– Tényleg jó ötlet, de míg ti feltöltöttétek a hajót, addig én szereztem egy fuvart.
– Mi a meló?
– Nagy erejű, bolygómegsemmisítő kvatombombákat kellene leszállítanunk egy most zajló űrpályaépítő projekthez. Igen jó lóvé van benne. Az egyetlen aprócska gond, hogy a munkálatok miatt szűkös a határidő, így nem kerülhetünk. Muszáj az Akifra féregjáratot használnunk.
– Mi?! Azt akarod, hogy robbanóanyagot szállítsak egy pajzs nélküli hajóval, egyenesen a szmáli kalózok fészkén keresztül? Neked elment az eszed! Nincs az a pénz! – ordította Jim magából kikelve.
– Nyugi, Jim! Ha nem akarod, nem kell vállalnod. Felszállsz egy távolsági űrbuszra, Joe kifizeti a jegyet, aztán otthon is vagy – nyugtatgatta Jack!
– Arra mérget vehetsz. Ekkora hülyeségbe nem fogtok belerángatni!
– Oké, haver! Ha nem, hát nem. Azért ne váljunk már el haragban. Had hívjalak meg egy sörre!
– Jó, csak várj, míg deaktiválom a chipjeimet.
– Ugyan már, öregem, egy sör miatt? Meg se kottyan.
– Oké, igazad van. De csak egyet iszom! Aztán már itt se vagyok. Keressetek egy másik idiótát ehhez az úthoz!

Másnap, ahogy Jim zúgó fejjel, véreres szemekkel bámult ki a Nagyutazás pilótafülkéjének ablakán, útban az Akifra Galaxis felé, magában csak egy dologra tudott gondolni.

– Jack nagyon meg fogja még ezt bánni! Jack nagyon, nagyon meg fogja még ezt bánni…

Előző oldal The Economist
Vélemények a műről (eddig 2 db)