Kígyóvonal XXVI.
– Igazgató elvtárs, a KISZ-irányító tanárával együtt délután jelentkezzenek a rajonnál! Meg kell beszélnünk valamit, amit elkövettek a rajoni alapszervezet ellen. Háromkor találkozunk, ellentmondás nincs!
- Megértettem, titkár elvtárs, ott leszünk – válaszolta röviden az igazgató.
A tanítás befejezése után indultak, hogy a kijelölt órakor ott legyenek a nagyhangú főnököknél, és számot adjanak elkövetett bűnükről. Odaértek pontosan, de a főnök megvárakoztatta őket. Háborogni azért nem volt szabad! Egyszer aztán csak megjelent az elegánsan öltözött, hatalmának tudatában lévő rajoni első titkár.
– Jó napot, elvtársak. Kezdhetjük. Mi történt azzal a pénzzel, amit a mezőgazdasági munkájukkal kerestek? Nem érkezett meg hozzánk az összeg, akármilyen kevés, annak be kellett volna érkeznie már hozzánk.
Kálmán vette a bátorságot, és pontosan elmondta a történteket.
– De hát azért még sem kellett volna a saját, nem létező szakállukra cselekedni. Meg kellett volna beszélni velünk, s csak a mi hozzájárulásunkkal valósíthatták volna meg tervüket. Ami különben jó elgondolás. Azt azonban jegyezzék meg, hogy minden csak a mi engedélyünkkel valósítható meg.
A főnök úgy engedte el őket, hogy még büntetést sem helyezett kilátásba. Hazamentek, és birkóztak tovább a feladatokkal. Az eset azt jelezte a felsőbb vezetésnek, hogy Kálmánnak szüksége van a továbbképzésre. A tanulókkal ugyanis azt kell elfogadtatni, amit a felsőbb vezetés diktál. Hogy valami abból Kálmánra is ragadjon, kisztáborba küldték. És akkor váratlanul, levelet kapott Margittól. Kérte, hogy a nyár folyamán találkozzanak. Már biztos volt, hogy Kálmán Kisztáborba megy. S az valahol ott volt Margit szülővárosa körül. Megígérte neki, hogy felkeresi. Eszter meg azt közölte vele, hogy szeretné bemutatni édesanyjának. És ő azt is elfogadta. Margit után hozzá is bemehet – gondolta Ő.
Kezdte a táborral. Hét-nyolc napot ott töltött. Kirándultak, szórakoztak, s az a néhány nap gyorsan elrepült. Hazafelé indult, s azon a vonalon várta Margit az állomáson. Nem látszott túl nagy öröm egyik oldalon sem. Későre járt az idő, mire hazaérkeztek. Otthon egy keveset beszélgettek. Éppen csak megvacsoráztak, mondott néhány szót magáról Kálmán, de a leánykérő elmaradt. Lefeküdtek. Másnap délelőtt városnézésre indultak. Csupa érdektelen dologról tárgyaltak. A lényeg talán annyi volt, hogy Margit kezdte magyarázni, miért utasította el az első közeledésekor.
- Tudod? Az vezetett félre, hogy gyakran láttalak abban a rossz hírű társaságban, amelynek neve a rossz hírű Nagy Zoliéhoz kapcsolódott. – Ő volt a vezére annak a társaságnak, amelynek az ügyében nyomoztak. – Te is tudod, milyen volt a viselkedése, hogy milyen volt a vélemény róla. Későn bizonyosodtam meg róla, hogy te egészen más ember vagy.
Kálmán nem fűzött hozzá egyetlen szót sem. Egyikük sem érintett olyasmit, hogy a jövőben számíthatnak-e egymásra. Bementek a Fekete templomba, meghallgattak egy orgonakoncertet. Mikor vége lett, már várták őket otthon az ebéddel. Lenyelték a falatjukat, és indultak az állomásra. A pénztárnál Margit észrevette, hogy Kálmán csak egy rövid szakaszra váltott jegyet. S ez kérdőjeleket fogalmazott meg benne. De nem kezdeményezett vitát. A vonat elindult. Kálmán a negyedik megállóban leszállt. Tudta, hogy Eszter nem fogja várni az állomáson. Körülnézett, latolgatta, merre induljon. A barátnője elmondta, hogy merre, milyen irányba menjen, hogy rövid gyaloglás után elérje a faluját. Megválasztotta az irányt, és elindult. Hamar észrevette, hogy nem jó irányba halad, s némi gondolkozás után visszatért. Az állomásban, szerencséjére, azonnal kapott vonatot. Jegyet váltott – és nem neheztelve magára, megkönnyebbülve szállt fel a vonatra. Eszterrel egyhamar nem találkozott, így a kellemetlen magyarázkodásra nem került sor. Margit azután még írt Kálmánnak, amire ő már nem válaszolt. Annyira fájdalmas lehetett akkor, hogy Margit kiadta az útját?
Fiatal, világos, fényes mosolyú lány kezdett sétálgatni Sarmadomb utcáin. Mónika volt, a szövetkezeti iroda munkatársa. Helybeli munkatársával, barátnőjével rótták a falu néptelen utcáit. Úgy irányították sétájukat, hogy összetalálkozzanak Kálmánnal. S éppen a kapuja előtt meg is történt. A lány rögtön előadást tartott arról, hogy ő mennyire szereti az irodalmat.
– Nincs egy Csokonai-kötete? - kérdezte.
– De van, hogyne volna, ha egy ilyen széplány akarja olvasni a költő csodálatos szerelmes verseit. Máris hozom.
A lányok meg összemosolyogtak, hogy milyen jól alakul a tervük. Valóságnak látszott, hogy Mónika szerelmes. Mikor a könyvet visszavitte, már látszott, s a napok teltével mindinkább megmutatkozott. Szerelmes mosollyal adta át a könyvet. Kálmán – semmire nem gondolva - vette el, s megegyeztek, hogy rövidesen ismét találkoznak.
– A könyvben nem találtál semmit? – kérdezte Mónika. - Majd nézz bele, ha az időd engedi.
Kálmán alig várta, hogy megismerje a titkot. A könyvben egy idézetekkel tele képeslapot talált, kiemelve Csokonainak A reményhez című versét. Mónika reményei megvalósulni látszottak. Néhány hónap múlva Kálmán jegygyűrűt húzott az ujjára, anélkül, hogy jól meggondolta volna. Az feltűnt neki, hogy Mónika nővérének férje többet játszik, szórakozik Mónikával, mint az édes feleségével. Úgy szórakoztak, mintha az lett volna a legtermészetesebb. Kálmán féltékenységtől gyötörve, többször is leitta magát. Egyelőre hagyta, hogy vigye a víz, ahogy és ahová akarja. Nem tudta, hogy a Mónika édesanyja őt szeretné-e jobban, vagy inkább kislánya első szerelmét. Nagyon bonyolult volt az a helyzet. Kálmán megpróbálta azt a maga számára kihasználni.
Mónika vasárnap délelőtt egyedül, illetve csak Kálmánnal maradt otthon. Színes, átlátszó lenge házi ruhában mutogatta kívánatos idomait. Bejátszották magukat az ágyba, s Kálmán úgy érezte, hogy most már az övé, és ki is akarta használni. Mónika határozott, erős védekezésébe ütközött. Nem erőszakoskodott. Mónikától úgy vált el, hogy az érintetlen maradt. Azt a nemes tettét Kálmán egy májusi éjjelizenével jutalmazta. A zenészek, úgy játszották el Petőfi Éj van, csend és nyugalomnak éje című dalát, hogy Kálmánnak is nagyon tetszett, pedig már jó néhányszor hallotta. Onnan átmentek a Mónika barátnőjéhez és ott folytatták. Miután végeztek, a zenészekkel együtt beültek a vendéglőbe egy sörre. Lemosták a karcokat a torkukról.
A következő napok kellemetlen meglepetést hoztak. Kálmán román szakos kollégájával szokott felvételiztetni a város gimnáziumában. Mónika mamája figyelmükbe ajánlotta falusi rokonának felvételiző fiát. A vizsgája sikerült, s a szülők kifejezték hálájukat: pénzt küldtek rokonukhoz, hogy adja át a tanároknak. Mikor azok érdeklődtek, hogy eljutott-e a tanárokhoz a pénz, akkor derült ki, hogy a mama a fiának vásárolt belőle vőlegényi öltönyt. A tanárkolléga többször is érdeklődött, de soha nem tudta meg, hogy miért nem kapott hálapénzt.
Kálmán meg Mónika között egyre romlott a viszony. Kálmán iszogatott, és csak aludni ment be Mónikához, aki aztán megsokallta ezt. Kálmán délutánonként is bement az iskolába. Elengedhetetlenek voltak a vérre menő sakkmeccsek. Egy ilyen délutánon egyszer csak nyílott a tanári szoba ajtaja. Egy nyolcadikos leányka lépett be. Egyenesen Kálmánhoz ment, és a kezébe csúsztatott egy apró, fehér kis csomagot. Anélkül, hogy megnézte volna, mi van benne, Kálmán a zsebébe tette. A sok játszma után ő már tudta, hogy mi a kis csomag tartalma. Megköszönte a sorsnak, hogy egyelőre nem lett belőle házasember.
Az iskola tanári kara erősödött. Jól képzett, fiatal, törekvő végzősök érkeztek az iskolába, közöttük egy szép, csinos, piros kosztümös, matematika szakos tanárnő. Haját lófarokban hordta éppen úgy, ahogy azt Kálmán elképzelte magának. Megnyerő teremtés volt. A lófarok, a piros kosztüm azt üzente Kálmánnak, hogy a viselőjét az Úristen is neki teremtette.
Matematikus társai nem szívesen fogadták, különösen az a férfi, aki gyors talpalással szerzett tanári szakosítást. Azt, hogy kiváló szakember, jó tanár volt, természetesen el kellett fogadni. Mégsem volt hajlandó vállalni az akkor induló középiskolai nyolcadik osztályt. Az új tanárnő katedrájába számították be. Annak, szegénynek, azt sem engedték meg, hogy tiltakozzék. Elkeseredetten, lehangolt állapotban üldögélt az asztal mellett, közel Kálmánhoz. Ő csak úgy a sarokból figyelte szünetekben, hogyan zajlanak az események. Mikor látta, hogy a tanárnő egyedül szomorkodik, közelebb húzódott hozzá.
- Ne keseregjen! Az idő múlásával megnyugszik, megtart néhány jól sikerült órát, s meglátja, hogy még a lába előtt fognak heverni.
Erőtlen, halvány mosoly jelent meg a lány vékony ajkai körül. Jól esett neki, hogy kollégája nyugtatni akarta. A beszélgetések mind gyakoribbak, komolyabbak lettek közöttük. Kálmánnak azért is jól jött az a találkozás, mert azokban a napokban szállt le ujjáról a jegygyűrű. Mónikával azután már nem találkozott Kálmán, s mind gyakrabban kísérte ki a fiatal tanárnőt az állomáshoz, ő ugyanis ingázott. De nem sokáig. Ahogy közöttük a viszony mind bensőségesebb lett, a tanárnő Kálmán kérésére kiköltözött Sarmadombra. Az iskola mellett talált magának külön bejáratú szobát. Ott már gyakrabban meglátogathatta, s remélte, hogy sikerül meghódítania.
Ősz volt, s nem maradhatott el a mezőgazdasági gyakorlatnak nevezett kényszermunka. Kukoricát szedtek a szomszéd falu határában. A kis kolléganőt Kálmánhoz rendelték, hogy segédkezzék neki. Harmadik napjuk kezdődött. Kiértek a mezőre. Beállították a tanulókat a kukoricasorokra, és elkezdődött a munka. Egyre nyugtalanabbul forgolódott a főnök. Várta az alkalmat, hogy együtt maradhasson a beosztottjával. Eljött a pillanat, mikor elővehette kabátja belsejéből a harmatos, friss, piros rózsaszálat, s kissé remegő kézzel adta oda annak, akinek szánta. Attól a pillanattól Kálmán csak Rózsának szólította. Anyára emlékeztette. Ő is Rózsa volt, őt is Rózsának hívták.
Véglegesítő vizsgára készültek. Jó alkalom volt arra, hogy rövid ideig újra érezzék a tudás, a kultúra, a művelődés levegőjét. Mózes barátja felajánlotta neki, hogy az előkészítő ideje alatt náluk lakhat. Természetesen elfogadta. Csak hát végül az történt, hogy többet ultiztak, mint amennyit tanultak. Mózes papájának nyugdíjas barátai minden délután megjelentek, és verték a lapot. Ennek az ismeretségnek Kálmán számára az volt a jelentősége, hogy akkor találkozott, és beszélgetett igazi proletár emberekkel. De messze voltak attól, amit a párt hirdetett, és tanított róluk. Mózes szerette azokat az embereket, és példaképének tartotta őket édesapjával együtt. Kálmánnak mindabból csak az nem tetszett, hogy a falusi dolgozókat, a parasztokat lenézte. Tudatlanoknak tartotta őket. Ennek ellenére Kálmánhoz ragaszkodott és soha nem beszéltek arról, hogy Kálmán is közülük emelkedett ki.
Azt az előkészítőt a tavaszi vakációban tartották a vizsgázóknak, és a nyári vakációban bonyolították le az elméleti részt. Az ultizástól függetlenül jól vizsgáztak mind a ketten. A gyakorlati tanítás megrázta egy kicsit.
A szakfelügyeletet a tanfelügyelő végezte mindkettőjüknél. Zoltán már házasember volt, háztartást vezettek. Magánál szállásolta el a tanfelügyelőt. Kálmán arra figyelt fel, hogy Zoltánnak minden szünetben voltak kiegészítő magyarázatai, de akkor ott nem mondott senkinek semmit. Másnap, mikor a kiértékelést tartották, akkor esett rosszul neki, hogy egy fél ponttal nagyobb osztályzatot kapott Zoltán. Rövidesen az is kiderült, hogy nemcsak akkor kivételezett vele, hanem jó alkalom volt arra is, hogy Váradi elvtárs – így hívták a szakfelügyelőt – megígérje Zoltánnak további támogatását. És nem is kellett sokáig várakoznia. Állást szerzett neki a bihari művelődési osztályon. Elköszöntek Sarmadombtól, és a Pece-parti Párizs polgárai lettek. Kálmánnak meg azt ígérte Váradi tanfelügyelő, hogy aligazgatót csinál belőle. De arra már nem kerülhetett sor.
Az új területrendezés következtében életre kelt a régi megye, Krasznavár és Sarmadomb annak a megyének a része lett. A helyi főnökség meg soha hallani sem akart arról, hogy Kálmán valamikor is igazgató legyen. Annak elnyeréséért szolgálni kellett, elfogadni szó nélkül, amit tőle várnak. Kálmán pedig nem volt arra hajlandó. Saját lábán szeretett állni. Csak azt fogadta el, amit a saját gondolkodása, ítélőképessége megengedett. És az nagyon sok konfliktushelyzetre adott alkalmat. Arra még nem gondolt, hogy a konfliktusok csak szaporodni, erősödni fognak. Jó is, hogy nem sejtette akkor, mert idejekorán elmenekült volna. Így ez soha nem merült fel benne. Érezte, hogy felelősség nyugszik a vállán, hogy népének, a jelennek és a jövőnek is szüksége van rá. A küzdelmet, amit magára vállal, nem adhatja fel. Folytatta azt a munkát, amelyről tudta, hogy eredményes lehet, és szolgálja azt a célt, amelyet megjelölt magának. Úgy oktatta, nevelte a fiatalokat, - akiknek sorsát az ő kezébe adták -, hogy soha ne felejtsék el a legfontosabbat: magyarnak születtek.
A pártfőnökök kezdeményezték Magurai igazgató leváltását. Már nem volt szükség magyar igazgatóra. Talán meg sem köszönték addigi munkáját. Az új román igazgatónak minél hamarabb el kellett foglalnia a helyét. Attól kezdve megindult a hajsza a magyar tagozat ellen. Minden lehetséges eszközt felhasználtak, hogy lehetetlenné tegyék a működését.
