Nélküle
Jóravaló feleség. Mindig így gondoltam Rá. Egyszer azt suttogta szeretkezés közben a fülembe, hogy szeretne majd tőlem gyermeket. Akkor és ott abban a pillanatban könnybe lábadt a szemem, hisz Ő mondta nekem, Ő, akit sosem fogok elfeledni.
Az élet gyakran kényszerít bennünket választás elé. Azt mondják, a szerelem mindent legyőz. Bár a szerelem, a tűz kevés, ha önzően vagyunk szerelmesek, ha képtelenek vagyunk arra, hogy toleranciával, önzetlen szeretettel és megértéssel viseltessünk a párunk iránt. Hisz az élet egyetlen röpke pillanat, észre sem vesszük, s elperegnek felettünk az évek. Minden cseppjét élvezni kellene, hisz egy van belőle. Önző szeretet miatt nem szabad kicsinyes bosszút forralni, más nők ölelésébe menekülni. Ma már ezt tudom. Oda volt értem, de mindig többet akart belőlem, s ez néha megijesztett. Fanatikusnak neveztem, holott Ő igazából csak velem akart lenni. Tudom, hogy a távolság megöli olykor a kapcsolatokat, és Ő annyira ragaszkodott. Az együtt töltött hétvégék végén, amikor felszálltam a vonatra és elbúcsúztunk olyan forrón csókolt, hogy ajka érintését, testének illatát ma is érzem.
Éveken át tűnődtem azon, hogy vajon lehet-e egy embert ennyire szeretni? Tudtam-e én ezt valaha is viszonozni? Valószínűleg nem. Ma tudnám viszonozni, mert ma értékelem igazán azt, ami volt, de ma már nem tehetem. A Buddhizmus azt mondja, hogy „ami jön, fogadd, ami megy, engedd”. Hogyan lehet elengedni valakit, aki a szíved falára egyszer már felkarcolta a nevét? Hogyan lehetne feledni azokat az ajándékokat, amiket a saját kezével készített? A sálat, a pulóvert, a szebbnél szebb kincseket… Azt is mondják, ha igazán szeretsz valakit, akkor el tudod engedni, és akkor örökre a tied marad…
Évek teltek el és újra beszéltem vele. Felkeresett, jött és már ment is, mint a futó zápor. Sosem fogok rájönni, hogy valóban a kabaláját akarta-e visszakérni tőlem, vagy talán más célja is volt ennek. Amikor rám írt, szívem kalapálni kezdett, gyomrom görcsbe rándult, pedig 10 év telt el azóta, hogy mi szakítottunk. Olyan Ő, mint az a kávé, amely sosem hűl ki, sosem fogy el, és mindig édes, még akkor is, ha elsőre keserűnek is tűnik. Sőt olykor keserédes, de ettől olyan finom, ettől olyan gyönyörű. Egyszer egy filmben azt mondta az egyik szereplő, hogy „a múltra elég csupán emlékezni, de újraélni nem szabad.” Én is így teszek, nem akarom újraélni, de emlékezni akarok mindig és mindenkor!
Nem tudom, hogy az első nagy csalódás képes-e teljes kiégésre, de én már évek óta nem voltam szerelmes. Némi kalandra, közös programokra vágyom, s kaptam is nőktől azóta sok szépet és jót, de azóta senkiért nem voltam oda. Csak sodródom az árral, mint a fadarab, tehetetlenül…
Szentes, 2015 tavasz
