Érzem simogatását
Elegem lett a zajos, füstös városból,
csendre és nyugalomra vágytam,
már láttam a kis házat a távolból,
hol drága jó anyámmal laktam.
Nagyon nehéz volt a tanyavilág,
a földeken sokat dolgoztunk,
ajkunkat nem hagyta el szomorúság,
esténként mindig egymáshoz bújtunk.
Anyám most nem várt rám a kapuban,
könnyek csorogtak le arcomon,
megtorpantam az emlékek viharában,
meddig álltam ott, nem tudom.
Arcomon éreztem simogatását,
meleg, megnyugtató kezét,
hallottam csodás, bársonyos hangját,
Istenem, mit is nem adnék ezért!
Az élet mindenhol rögös, nehéz,
miért nem lehet még most is velem?
Sokszor úgy érzem, életem elvész,
nekem mindig is ő volt a mindenem…
