A tanítvány VII.

A jövő útjai / Novellák (1007 katt) Ebenezer
  2016.01.16.

A xenorgok halszerű fejük ellenére nem voltak kevésbé intelligens lények, mint az emberek, sőt bizonyos értelemben túl is haladtak minket. Erősen technofil civilizációjuk volt, hittek a technika és a tudományok erejében, a gépek hatalmában, valamint a logikus gondolkodásban. Minden támadásukat precízen, és majdhogynem kiszámíthatóan vitték végbe, ám gyors tanulási képességeiket mi sem bizonyította jobban, hogy hamar elsajátították az emberi ravaszság, improvizáció és megtévesztés egyes fortélyait. Ám a Földön töltött három esztendő közel sem volt elegendő arra, hogy kiismerjék az emberi faj túlélési ösztöneinek trükkjeit, illetve azt, amit úgy nevezhetnénk, hit. Hit abban, hogy mindig van remény, hit abban, hogy nincs lehetetlen, hit abban, hogy sosincs minden veszve. Ezt a megfoghatatlan, ám minden emberben ott rejtőző akarást semmilyen földönkívüli technika nem tudta sem pótolni, sem túlszárnyalni. És éppen ez dolgozott most abban a hét emberben, akik egy félhomályos, üres teremben, egy apró szikra révén lángra lobbantották a remény tüzét.


Az épületben olyan csend honolt, mintha az égvilágon senki sem tartózkodott volna benne. Hideg fényű lámpák égtek a kihalt folyosókon, fáradhatatlan LED lámpák villogtak az ajtók mellett, csövekben víz folydogált, és a levegő áporodottan állt a szobákban. Csizmák csikordultak valahol a távolban, majd egyre hangosabban kopogtak a műanyag padlózaton. Az öt idegen lényből három lazán vállra vetett gépfegyvert hordott, ketten pedig valamilyen henger alakú, fémesen csillogó tárgyat vittek a kezeikben. Megálltak egy bezárt duplaszárnyú ajtó előtt, a hengereket tartó egyedek közvetlenül az ajtóhoz álltak, míg két fegyveres előreszegezett puskával mögéjük sorakozott. Ötödik társuk egy kicsiny, kártyaszerű fémlapot tartott a vörösen pislákoló szenzor elé, mire egy éles csippanás jelezte, hogy az ajtó zárjai kiengedtek. A két xenorg határozott mozdulattal belökte az ajtószárnyakat, és be akarták hajítani a hengereket a szobába, amikor megtorpantak.

Úgy öt méterre az ajtótól, a hűvös neonlámpa alatt, egy felborult kerekesszék hevert, tőle pár lépésnyire egy vékony, szakadt ruhájú alak feküdt arca borulva. Valamivel a szék mögött pedig egy szellőzőnyílás lefeszített rácsozata csillant.

Pár másodperc döbbenet után a két fegyveres xenorg belépett a terembe, és egyenesen a földön fekvő alakhoz indultak. Csak érezték, semmint látták, ahogy két villámgyors árnyék húz el mögöttük, és a két, még mindig a hengerekkel ácsorgó lény egy szemvillanás alatt kőkemény, és roppant dühös öklöket érzett meglehetősen puha pofáján, amint Nilo és Ankh minden erejüket beleadva rájuk ugrottak. Ugyanebben a pillanatban másik két alak vált el az ajtófélfa mellől, és vetette rá magát a zavartan megforduló gépfegyveresekre. Keiko egy gyors rúgással elsodorta a lazán lógó puskát, majd ugyanazzal a lendülettel belekönyökölt ellenfele arcába. A lény hátratántorodott, mire a nő a levegőbe felugorva, teljes súlyának nyomatékát beleadva, iszonyú erővel ütötte halántékon. A xenorg úgy terült el a linóleumpadlón, mint egy zsák, de a hadnagy mellétérdelt, és egy halk roppanással kitekerte a nyakát. Mikor oldalra pillantott, a Főnök felé, a férfi éppen kiengedte a fojtófogásból az elernyedt tetemet, amely tompa puffanással hanyatlott a padlóra.

Az ajtónál álló gépfegyveres macskaügyességgel ugrott hátra, és próbálta felmérni a helyzetet. A meglepetéstől, illetve a hengerektől lefoglalt xenorgok pofozó zsákként viselkedtek, Ankh hatalmas erejű öklei már véresre csépelték az egyik társa fejét, míg Nilo azért nem állt annyira jól, lévén ő a precíziós puskákhoz szokott, nem a légkalapácsként rázkódó golyószórókhoz. Az idegen ezért egy alkalmas pillanatban a lövész felé sújtott puskája agyával, és alaposan megszédítette, amit kihasználva az eddig püfölt xenorg Nilo arcába vágott a fémhengerrel. Nem sokáig örülhettek azonban átmeneti előnyüknek, mert a folyosóról Tamara és Ruben érkezett halálos pontossággal, így a két földönkívüli hamarosan hat emberrel került szembe, akik hezitálás nélkül rájuk támadtak. Miután az élettelen testeket behúzták a szobába, és az ajtók visszacsukódtak, az épületre ismét csend borult, mintha semmi sem történt volna az iménti percekben.


Keiko szakasza azonban nem tétlenkedett, hanem a főmérnöktől kapott javaslatok alapján azonnal akcióba lendült. A doktor szerint három olyan helyiség volt, ahol az Elitek felszerelésit tárolhatták, ezért a három nő a szellőzőjáratokon keresztül nyomban el is indult, hogy ellenőrizzék ezeket.

A férfiak barátkoztak a fegyverekkel, amelyek nem voltak teljesen ismeretlenek a számukra, zsákmányoltak már korábban is ilyen eszközöket a xenorgoktól, és tisztában voltak vele, hogyan kell használni. Mindazonáltal nem igazán szerettek volna lőni vele, legalábbis egyelőre, mert azzal csak leleplezték volna magukat. Eközben a csalétket eljátszó, de már a székébe visszasegített Karl magához vette a fémkártyát, amellyel az ajtókat lehetett nyitni és zárni az egész komplexumban, mivel ezen a beléptető-rendszeren az idegenek vagy nem akartak, vagy nem tudtak változtatni.

- Eddig jól ment – bólintott elégedetten a Főnök. – Most megvárjuk a lányokat, aztán haladunk tovább a terv szerint.

A másik három férfi hangtalanul bólintott, majd mindannyian a szoba sarkainak jótékony sötétségébe húzódtak.


Ruben egy plafonban elhelyezett szellőzőrács résein leste, ahogy az alatta lévő kivilágított szobában egy széles asztalra szép gondosan lerakva pihentek a kevlár-ruhák és a fegyverek, míg a páncélok a fal mellett hevertek. A nő úgy saccolta, kilencven másodperc elegendő lenne a rács kifeszítéséhez, és ahhoz, hogy beugorva a nyíláson, magára húzza az álcázást nyújtó öltözetet, hogy aztán láthatatlan gyilkosként folytathassa a tervet. Mindebben az akadályozta meg, hogy a teremben három xenorg is tartózkodott, akik ugyan nem a szellőző irányába néztek, de a mozgásra alighanem felfigyeltek volna. Nem volt mit tenni, meg kellett várni két társát, hogy azok csatlakozzanak hozzá, miután az őáltaluk ellenőrzött helyiségekben nyilvánvalóan nem találnak majd semmit.

- Szóval itt vannak – suttogta valaki a háta mögött, és Ruben megrezzent.
Észre sem vette Tamarát, aki nesztelenül megérkezett, és már a válla fölött kukucskált.
- Basszus – tátogott hangtalanul Ruben -, a frászt hoztad rám.
- Nyugi, kislány, egy halfejű itt úgysem fér el – kacsintott vissza Tamara.

Keiko valamivel nagyobb zajjal érkezett az ellenkező irányból, de elég csendesen ahhoz, hogy az alant „beszélgető” idegenek ne hallják meg a plafon mögött súrlódó hangokat. Ruben lefelé bökött fejével, majd hármat mutatott, aztán ajkai elé illesztette mutatóujját. Különös jelbeszéd vette kezdetét a fémjáratban, amit ha valaki látott volna, bizonyára elneveti magát, de legalábbis csendesen mosolyog a bizarr pantomim láttán. Keiko első javaslata a frontális támadás volt, három három ellen, a meglepetést kihasználva. Bár szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy a hadnagy simán bevállalta volna a közelharcot, Ruben nem értett egyet, inkább mutatta, hogy alsóneműben vannak, a xenorgok pedig páncélban és fegyverrel, ráadásul most a fiúk nem voltak itt. Iyengar erőt vett magán, és visszagondolt a Főnök szavaira: együtt. Belátta, hogy nem mindig célravezető, ha mások tulajdonságait a sajátjaihoz méri, figyelembe kell vennie a többiek képességeit is. Némán bólintott.

Tamara ezután hosszú mutogatásba kezdett, mire Keiko szeme felcsillant, míg Ruben az égre tekintett, pontosabban csak arrafelé, mert harminc centiméterrel a feje fölött egy acéllemez húzódott. Nem volt azonban jobb ötlete, és úgy érezte, ez valamivel jobb, mint a hadnagy által javasolt pusztakezes harc.

Keiko óvatosan kiemelte a helyéről a négy egyszerű, forgatható szegeccsel rögzített szellőzőrácsot, és lassan a háta mögé manőverezte a szűk járatban. Ruben előremászott, és fejjel lefelé belógott a szobába, kezeivel tartva magát a peremeken. Amikor érezte, hogy a hadnagy erősen megragadja a két bokáját, eleresztette a széleket, és teljes testével besüllyedt a helyiségbe. Ujjai mintegy fél méterrel az asztalra rendezett felszerelések fölött kalimpáltak, mire morcosan visszanézett a szellőzőjáratban hasaló két társára.

Tamara megmozdult, és ő is előrehajolva beengedte magát a szobába. Lábaival átkulcsolta Rubent, majd a lányt mintegy rúdként használva lejjebb ereszkedett rajta, egészen addig, hogy Ruben a hónaljával szilárdan megtarthatta a combjait. A szakaszparancsnok minden erejét összeszedve próbálta tartani a két lelógó akrobatalányt, akik ugyan nem voltak nehezek, de Keikónak mindössze csak az ujjai szorították Ruben bokáit.

- Igyekezzetek! – sziszegte a foga közt, és érezte, hogy izzadni kezd a tenyere.

Ha most odafordult volna valamelyik xenorg, rendkívüli látványban lehetett volna része, de a trió szerencséjére egyik sem nézett feléjük. Tamara megragadta két ismerős pisztolyát, ellenőrizte, hogy meg vannak töltve, majd fejjel lefelé csüngve kényelmesen célzott, és felválta meghúzva a hangtompítós fegyverek ravaszait, kiürítve a tárakat az idegenek védetlen fejébe.


Nilo volt az első, aki meghallotta a dobogó lábak zaját a folyosóról, mivel ő volt a legközelebb az ajtóhoz.

- Jönnek! – suttogta a többieknek, akik nyomban megmozdultak a sarkokban.
- Mindenki tudja a dolgát – szólt halkan a Főnök.

A lövészt felsegítették a szellőzőnyílásba, ahol remek pozíciót foglalhatott el, kicsavarták az egyetlen fényforrásként szolgáló neoncsövet, majd az ajtó két oldalára húzódva várták az idegeneket.

A már megszokott csippanás után a duplaszárnyú ajtó iszonyú erővel vágódott be, és azonnal két vagy három fémes henger gurult a szoba közepére, ahol aztán halk sziszegéssel kiengedték a belsejükben őrzött kábító hatású, láthatatlan gázt. Erős fénysugár hatolt a sötétségbe, de a xenorgok csak az üresen tátongó termet láthatták, majd egy gépfegyver torkolattüzét a plafon irányából.

Nilo lövései szétzúzták az egyik elől álló pusztító sisakját, és a lény holtan tántorodott a mögötte várakozó társai lábaihoz. Mielőtt reagálhattak volna, a Főnök gurult át a nyitott ajtó előtt a padlón, és szintén tüzet nyitott a csak körvonalakban látszó idegenekre, mire a még mozdulni képes xenorgok gyorsan szétrebbentek az ajtó takarásába.

A férfiak tudták, hogy ezzel magukra vonták a figyelmet, de nem csak az ajtó előtt álló idegeneknél, hanem az egész állomáson, ám már nem volt visszaút. Csak reménykedtek benne, hogy a lányok megtalálták, amiért elindultak, és visszaérnek, mielőtt a helyzetük tarthatatlanná válik.

Az ajtóban három páncélos xenorg feküdt mozdulatlanul, és legalább ugyanennyi várakozott még, amikor Nilo előtt szétfolytak a kontúrok és a fények, és a fiatal lövész elvesztette az eszméletét a kiáramló gáz hatására. Szerencséjére a szellőzőjáratban hasalt, így nem került az idegenek látókörébe, ám így sem volt biztonságban, mivel korábban látható volt, honnan lőtt.

Ankh és a Főnök az arcuk elé kötött trikóval álltak, de tudták, ez sem fogja már sokáig visszatartani a lassan mindent betöltő, bénító gázt. A Főnök pár kézmozdulattal jelezte társának, hogy mit tervez, majd a két férfi egy utolsó támadásra lendült előre. Ankh jobbra, a Főnök balra ugrott ki az ajtón, és vadul lőni kezdtek arra, ahol az ellenséget sejtették.

A taktika részben bevált, mivel a közvetlenül az ajtó takarásában várakozó xenorgokat meglepte a vakmerő lépés, és idejük sem volt viszonozni a tüzet, vagy fedezéket keresni az amúgy is üres folyosón. A férfiak balszerencséjére azonban négy földönkívüli pusztító jóval arrébb foglalt el lőállást, feltehetőleg ők voltak a hátvédek, és így most rendkívül előnyös helyzetből lőhettek vissza a földön fekvő két emberre. Golyók pattogtak a két katona fülei mellett, éles kődarabok szakadtak fel a padlóból mellettük, és Ankh szitkozódni kezdett, amint valahogy próbáltak visszakúszni a szobába.

Ugyanekkor váratlan dolog történt, a folyosó egyik végéről két nagyon ismerős zakatolású géppisztoly szólalt meg, és az ott térdelő xenorgok előrebukó teteme mögül egy szakaszvezetői rangjelzést viselő, acélkék páncélos alak lépett előre. Sisakja felnyílt mandulavágású szeme előtt, és csak annyit kiáltott:

- Erre!

A Főnök visszapillantott a folyosó másik végébe, ahol szintén két idegen feküdt a távolban, de a testükből lassan kiinduló vérpatak jelezte, hogy már nem voltak életben. A férfi ugyan nem láthatta, de biztos volt benne, hogy a tetemek mellett két, kevlár-ruhában és füstölgő XM5-el álló lány várakozik, és a padlóról felkecmergő társaikat nézik, talán kaján vigyorral.

- Nilo a szellőzőben, a doktor a sarokban – mondta a Főnök, amikor elhaladt Keiko mellett.
- Intézem – feltelte a nő. – Ruben fedez, Tamara elvisz benneteket a páncélokhoz.

A Főnök érezte, ahogy egy puha kéz szorítja meg az övét, és húzni kezdi előre a folyosón. Biccentett Ankhnak, és sietősen szaladni kezdtek a linóleumpadlón a láthatatlan felderítő nyomában.


Ahogy az várható volt, a műholdállomás teljesen felbolydult a tűzpárbaj nyomán. Dübörgő léptek zaja verte fel a csendet, ajtók nyíltak és fények gyulladtak ki eddig sötét folyosókon, parancsszavak harsantak az idegenek érthetetlen nyelvén, és valahol egy sziréna jajdult fel a távolban. Kétségkívül láthatatlan rádióhullámok indultak a szélrózsa minden irányába, hogy elérjék és riadóztassák a közeli xenorg egységeket, illetve állomásokat, szűkre szabva ez által Iyengar hadnagy csapatának idejét kockázatos tervük végrehajtásához.

A Főnök, kezében Dr. Raischlung lassan ébredező testével és az erősen markolt gépkarabéllyal, egy széles folyosón haladt, előtte valahol a még mindig láthatatlan Tamara, kissé lemaradva pedig Nilo, aki roppant hálás volt, hogy ismét a vértjében lehetett, mert alig tudott volna járni a gáz utóhatásaként. Így azonban a mágneses rásegítő és a stabilizátor lehetővé tette számára, hogy kövesse a többieket, akik a főmérnök irányításával a központi vezérlőterem felé igyekeztek.

- Itt balra – szólt Karl, és egy erőtlen mozdulattal mutatni próbálta az irányt.
Mire a Főnök befordult a jelzett folyosóra, két xenorg feküdt frissen átlőtt sisakkal előtte.
- Valld be, hogy időnként roppantul élvezed ezt – szólt a mikrofonba.
- Nem tagadom - felelte Tamara -, hogy bizsergető érzés észrevehetetlenül kilőni ezeket a szemeteket, de azért nem élvezem.
- Akkor jó.
- Egyszer Te is kipróbálhatnád, Főnök.
- Lehet. Addig is maradok ebben a konzervdobozban inkább. Én nem vagyok egy akrobatikus alkat.
- Az a sárga ajtó – szólt közbe a főmérnök. – Használja a kártyámat, majd üsse be a kódot! 578841.

Az ajtó kinyílt, és egy sötét folyosó húzódott mögötte, lefelé vezető lépcsőkkel. Amint bezárult mögöttük az ajtó, felgyulladtak a sisaklámpák, és a katonák előtt egy szűk, elhanyagolt, amolyan szervizfolyosóhoz hasonlító járat képe bontakozott ki.

- Ez közvetlenül az irányítóterem alá vezet – magyarázta Karl. – Keressék a csapóajtót felfelé!


Ankh egy gyors csókkal magához vette a golyószórót, ellenőriztette a töltényszámot a páncél elektronikájával, majd a türelmetlenül várakozó nők felé fordult, akik közül csak a fejét csóváló hadnagyot látta.

- Ezt nem is láttam – jegyezte meg Keiko a golyószóróra mutatva. – Na, indulás!

Ruben osont elöl, majd a hadnagy, és legvégül Ankh. Céljuk az állomás kommunikációs terme volt, majd egy szállítójárművet kellett szerezniük, amellyel elhagyhatják az állomást. A terv szerint ezalatt a Főnök csapata valahogyan kikapcsolja a xenorg műholdak vezérlését a főmérnök segítségével, és együtt lépnek le innen, mielőtt megérkezne az idegen erősítés.

A kapott utasításoknak megfelelően nem a legrövidebb úton, hanem kerülőkkel közeledtek a célpontjukhoz. A felderítő igyekezett megfelelően időzíteni a kis csapat áthaladását egy-egy folyosókereszteződésben, illetve hangtalanul likvidálni azokat a xenorgokat, akik az útjukban voltak. Úgy tűnt, az idegenek elsősorban a cellául szolgáló terem felé igyekeztek, illetve a szellőzőjáratokat kezdték el figyelni, ami nagy könnyebbséget jelentett, hiszen a két kicsiny csoport már egyiket sem használta.

- Itt van a kommcenter ajtaja – jelentett Ruben. – Ketten állnak előtte, és egy automata löveg.
- Ankh - szólt hátra Keiko -, te fedezz, mi elintézzük őket.

Ruben átlibbent a zsákutcát formázó folyosó bejárata előtt, de semmi jele nem mutatkozott, hogy akár az idegenek, akár az automatika észrevette volna.

- Egy, kettő, három… - számolt félhangosan a hadnagy, majd Rubennel együtt beléptek a megdöbbent idegenek elé, és azonnal lőni kezdtek. A xenorgok csak a harci páncélost látták, és őt célozták, lehetőséget adva ezzel a láthatatlan felderítőnek, hogy hason csúszva közelebb kerüljön hozzájuk, majd a hátára fordulva kényelmesen szétlője őket alulról.

Mire a kissé behorpadt vértezetű szakaszparancsnok egyetlen határozott rúgással betaszította az ajtót, már Ankh is ott sorakozott mellette, és habozás nélkül meghúzta a golyószóró ravaszát. Nem kellett különösebben tekintettel lennie semmire, élő vagy élettelen célpont egyaránt megfelelt, a kommunikációs berendezések szétlövése ugyanolyan hasznos volt, mint a földönkívülieké.


- Mire számítsunk odabent? – kérdezte Nilo, ahogy a szervizfolyosó mennyezetén lévő széles csapóajtót szemlélte.
- Ez az ajtó a terem sarkába nyílik, egy félreeső helyre. Ha elég csendesek és szerencsések vagyunk, észre sem veszik, hogy felmászunk.
- Kik vannak fent?
- A többség egyszerű technikus, de most biztos vannak fegyveresek is – válaszolt ismét Karl.
- Tamara – szólt rövid gondolkodás után a Főnök -, te mész fel elsőnek. Ha megvan a helyzetjelentés, megyek én is.
- Oké.
- Csak semmi hősködés, kislány!
- Talán jó is, hogy nem te vagy a szakaszparancsnok – piszkált vissza a felderítő.
- Na, nyomás, mielőtt meggondolom magam.

A lány óvatosan résnyire nyitotta a fedőlemezt, amelyet előzőleg a főmérnök utasításai szerint meglazítottak. Monitorok adta félhomály volt bent, Tamara sok csizmát látott, de mindegyik háttal állt a saroknak. Kicsit magasabbra emelte a fedelet, így láthatta a konzolpadok előtt ülő xenorgokat, akik páncél nélkül voltak, és szürkés árnyalatú ruhát viseltek. Egy hatalmas kijelzőt látott a szemközti falon, rajta valamilyen röppályák karistolták tele a Föld kiterített, elektronikus térképét.

A lány úgy csusszant be a kétarasznyi résen, mint egy kígyó, majd óvatosan visszaengedte a csapóajtó fémfedelét. Körbepillantott a mennyezet irányába, amely úgy négy méter magasban ívelt, és számtalan csővezeték futott végig rajta. Alig karnyújtásnyira két szürkeruhás idegentől felkapaszkodott egy konzolpult tetejére, majd kecsesen átugrott a falból kiálló monitorkeretre, ahonnan rövid egyensúlyozás után egy lámpatartó vasban megkapaszkodva felhúzta magát a legalacsonyabb csővezetékekhez. Pár másodpercet kényelmesen csüngött a kábeltartó acélcsövön, majd egy gyors, ám hangtalan mozdulattal átlibbent egy magasabban futó csőre, és ügyesen feltornászta magát annak tetejére. Innen vette alaposabban szemügyre a termet, ahol nem látszott különösebb izgatottságnak nyoma: tucatnyi technikus végezte a dolgát, a terem védelmére rendelt nagyjából nyolc xenorg pedig éberen figyelte az ajtót.

Tamara jelentette a helyzetet társainak, és megállapította, hogy a csapóajtóból mindössze az idegen pusztítók felét lehet eltalálni, a többieket takarta valamilyen berendezés, amelyeknek pedig épen kellett maradnia, ha a főmérnök le akarta állítani a műholdakat.

- Egybe tudod csalni őket? – kérdezte a Főnök odalentről.
- Nem valószínű. Szerintem így Nilo is kelleni fog a rajtaütéshez.
- Hogy vagy, fiú? Készen állsz egy kis testmozgásra? – fordult a lövész felé.
- Menni fog, Főnök.
- Karl, maradjon itt, míg mi elintézzük a dolgot odafent.
- Szét ne lőjék a konzolokat, mert akkor fuccs az egésznek! – emlékeztette őket Dr. Raischlung.
- Tamara, te kezded a legtávolabbiakkal. Nilo, téged feldoblak a terembe, tiéd a bal oldal. Egy esélyünk van, ne csesszük el! Rajta!


A golyószóró pusztítása nyomán a műholdvezérlő kommunikációs terme húsz másodperc után egy füstölgő romhalmaz volt, amelyről még talán a főmérnök sem mondta volna meg, milyen berendezések voltak ott korábban. Szétrobbant monitorok, burkolatukból kifordult műszerek, szikrázó, csupasz kábelek és természetesen milliónyi apró fémszilánk borította a helyiséget. Az itt-ott megcsillanó vérfoltok jelezték, hogy az odabent tartózkodó idegenek sem maradtak harcképesek, de Ruben és Keiko villámgyorsan szétnézett köztük, hogy erről megbizonyosodjanak.

- Innen több adást nem küldenek – szögezte le a felderítő -, bár amit nagyon akartak, azt már biztos leadták.
- Ezen ne töprengjünk - szólt Keiko -, az majd egy másik probléma lesz. Ezt itt most sikerrel megoldottuk… pompás összjáték.

Ha Ankh láthatta volna Rubent, most biztos összenéznek, ez utóbbi megjegyzést még sosem hallották a hadnagytól. Mindazonáltal nagyon jól esett nekik az elismerő szó, még ha ilyen kurtára is sikeredett.

- A garázsokhoz! – zökkentette vissza Ankhot Keiko parancsszava, és a férfi már sarkon is fordult, hogy a főmérnök által felvázolt útvonalon elérjék a szállítójárműveket.

Végigcsattogtak egy keskeny folyosón, áttrappoltak néhány üres szobán, míg elérkeztek egy liftajtóhoz. Nem sokat vacakoltak a gombokkal, a hadnagy szétfeszítette az ajtókat, míg Ruben átugrott a felvonókábelekre, majd Ankh egyszerűen leugrott a mélybe, Keiko pedig utána. Alig nyolc-tíz méter zuhanás után értek földet olyan robajjal, mintha maga a liftfülke szakadt volna le. Ez a magasság meg sem kottyant a harci vért mágneses mechanikájának, ha az ember a megfelelő technikával ugrott, és nem esett hanyatt vagy fejre. Pár másodperc múlva a felderítő is melléjük csusszant a kifeszített acéldróton.

- Késtél – jegyezte meg Keiko, és vigyorgott a sisak alatt.
- Kipróbáljuk felfelé? – vágott vissza Ruben, és felnevettek.

Ezúttal Ankh nyitotta az ajtót, és a lányok léptek ki elsőnek a sötét helyiségbe. A termo szenzorok kirajzolták a falakat, konténereket és a távolban néhány jármű körvonalait. A garázsban voltak, egy lezárt teherlift előtt, a lehető legmesszebb a kijárattól. Dr. Raischlung emlékezete szerint, amely legalább három évvel azelőttről származott, a felvonót nem használták a xenorgok, mert egyszer egy csapat technikus beszorult, és majdnem megfulladtak benne.

A kis csapat megpihent, és fülelt. Ruben előreosont, hogy körbenézzen, ám úgy tűnt, senki nem figyelt fel zajos belépőjükre. A földalatti teremben nem voltak már az emberi civilizáció által használt járművek, csak földönkívüli szállítóautók. Ezek nagyban hasonlítottak a földi, páncélozott csapat- és teherszállítókra, csak sokkal tágasabbak voltak az idegenek nagyobb testalkata miatt. Vezetni viszonylag könnyű volt őket, Keiko sokat tanult és gyakorolt ilyen kocsikon az Akadémián. Ankh életében talán háromszor látott ilyeneket, de egyszer már vezetett egyet, amikor korábban a geotermikus transzformátorállomásról kellett elhozni három autót.

- Két pusztító közeledik felétek – suttogta Ruben váratlanul a mikrofonba.
- Meghallottak? – aggódott a férfi.
- Nem hiszem - szólt a felderítő -, szerintem csak járőröznek.
- Ha kiiktatjuk őket, vagy lövöldözni kezdünk, lebukunk – mondta tárgyilagosan Keiko. – Túl korai még, inkább kerüljük ki őket, hadd sétáljanak. Majd ha a Főnök bejelentkezik, akkor indulunk.
- Vettem – felelte Ruben, de a biztonság kedvéért előhúzta hangtompítós pisztolyát.


A vezérlőterem plafonja alatt húzódó csővezetéken ülve Tamara célba vette az egyik xenorg pusztító párost, akik épp a bejárati ajtó mellett strázsáltak. Nem beszélgettek, és szinte alig moccantak. Markolták gépfegyverüket, és felváltva hol egymásra, hol az ajtóra néztek. Tulajdonképpen ideális célpontok voltak egy gyorskezű fegyveresnek, mint amilyen a lány is volt.

- Rajta! – szólt halkan Tamara, és lőtt.

Nilo ebben a pillanatban felcsapta a fémfedelet, és a Főnök egyetlen erőteljes mozdulattal fellökte őt a padlószintre. Nilo egy kicsit elképedt a férfi erején, számításba véve, hogy neki nem volt mágneses rásegítője, szép teljesítmény volt egy páncélos lövészt két méter magasba feldobni. Nem sokat morfondírozott azonban, nyomban felpattant egy konzol tetejére, és balra nézve halálos precizitással útjára küldött két lövedéket. Nem a Lassel-puskát használta, mert annak lassú a tűzgyorsasága, és még a berendezésekben is kárt tenne, hanem az egyik xenorg gépfegyvert. Az ajtóban posztoló páros rongybabaként zuhant a földre, amikor Nilo lövései épp behatoltak az idegen pusztítók sisakjába. Mire ők ketten is a földre zuhantak, már a Főnök is fent állt a teremben, és meghúzta a ravaszt.

Mintha bomba robbant volna a vezérlőben, a xenorg technikusok felugráltak, és az ajtó felé rohantak. Ettől a pusztítók kissé megzavarodtak, és nem tudták, hova kapják a fejüket, merről lőnek a támadók. Az egyik észrevette Nilót a pult tetején, és azonnal tüzet nyitott rá, ám a lövedékek épp csak karcolták a vért burkolatát, és a falba, illetve a plafonba fúródtak. A lény eltalálhatott egy csövet is, mert sziszegve gőz tört elő az egyikből, még tovább fokozva a pánikhangulatot.

Az emberek sokkal jobb stratégiai helyzetben voltak, mivel számukra csak a gépek voltak sérthetetlenek, az idegenek nem, akkor sem, ha technikusok voltak. A Főnök rövid sorozatokat eresztett meg a pusztítók felé, ám rajtuk kívül egy szürkeruhás is holtan rogyott a földre, mert vesztére éppen beugrott a lövedékek elé.

Ahogy az első néhány technikus kirontott az ajtón, két fegyveres próbált bejutni, de őket majdnem fellökték az eszeveszetten menekülő társaik. Amikor végre beküzdötték magukat, Tamara már várta őket, egy-egy páncéltörő lövedékkel a pisztolyában.

- Hol van még? – zihálta a Főnök.
- Egy a második sorban lévő pult mögött, a másikat nem látom – válaszolt a lány.
- Nilo, menj a második sorhoz, én majd keresgélek.

A lövész leugrott a konzolok közé, lebukva végigfutott a soron, majd óvatosan kikukucskált a végénél. Nem látott semmi mozgást, ezért óvatosan elindult a jelzett helyre, aktiválva a termo érzékelőt.

Váratlanul egy pusztító egyenesedett fel valamelyik sorban, és ionfegyverével belelőtt a sötétkék vértbe, amelyen egy koromfekete folt jelent meg, de a páncél maga sértetlen maradt. A xenorg megpróbált szinte azonnal visszabukni a fedezék mögé, mintha sejtette volna, hogy akkor nem lőnek vissza rá, ám elkésett, mert nem kalkulált a Főnök villámgyors reflexeivel. A gépkarabély rövid sorozatának első lövedéke lerobbantotta a sisakot róla, a második feltépte a koponyáját, a harmadik pedig a túlsó falra fröccsentette az agyát.

Nilo éppen ekkor ért a második pultsor végéhez, és azon volt, hogy belessen, amikor valamilyen ösztöntől súgva visszafogta magát. Nem tudta megmondani miért, de rossz érzés fogta el, és ahelyett, hogy fejjel behajolva benézett volna, egyszerűen betolta a fegyverét, és eleresztett két lövést a pulttal párhuzamosan. Mivel mesterlövész volt, biztos volt benne, hogy nem fogja eltalálni az értékes berendezéseket, de remélte, hogy a rejtőzködő, és lövésre készülő xenorgot igen.

Nem így történt, a lövedékek a falba fúródtak, de a valóban lesben álló idegen annyira megijedt, hogy egy gyors mozdulattal pozíciót váltott, ezzel éppen felfedve magát a plafonnál figyelő Tamara előtt, aki kíméletlenül ki is használta az alkalmat.

- Tiszta – szólt a lány.
- Nilo, zárd le az ajtót! – utasította a lövészt a Főnök, és a csapóajtóhoz ment, hogy felsegítse az odalent gubbasztó főmérnököt.


- Hadnagy? – zörrent meg a nő sisakhangszórójában a Főnök.
- Igen? – reagált Keiko egy pillanattal később.
- Azt hiszem, van egy kis problémánk. Karl szerint tizenkét xenorg műhold van, és legalább hetet át kell programoznia ahhoz, hogy a többi is átvegye a módosított parancsokat.
- És? – kérdezte gyanakvóan Keiko.
- Pillanatnyilag csak négy műholdat tudunk elérni a röppályájuk miatt. Karl azt mondja, a másik három csak két, két és fél óra múlva lesz a megfelelő helyzetben.
- Ennyit nem tudunk várni! Még tizenöt perc, és nyakunkon a fél xenorg flotta! – kiáltotta a nő.
- Karl szerint volna egy megoldás… - folytatta a Főnök.
- Akármi is, csináljuk!
- Át kell pozícionálni az adóantennát, és akkor elérnénk a másik három műholdat már most is. Ehhez azonban ki kell menni oda, mivel távirányítással nem lehet átállítani az előre beprogramozott szekvenciáról.
- Akkor rajta! – türelmetlenkedett a hadnagy, de rögtön meg is bánta.
- Megoldható? Ki tudtok menni? – ismételte meg másképp.
- Az igazság az - kezdte a férfi -, hogy már úton vagyok, hadnagy.
- Valami baj van? – kérdezte Keiko. – Miért nem Tamara ment? Őt nem is látják…
Hosszú szünet volt a válasz.
- Főnök? Hallasz?
- Igen, hadnagy, hallom… én döntöttem így.
- Miért? – mondta a nő, és érezte, ahogy megborzong.
Mintha egy hűvös kéz indult volna el a tarkójától a feje búbjáig.
- Ugye…, ugye vissza is tudsz jönni, miután átállítottad az antennát?
- Persze, Karl szerint van egy összekötő szervizalagút.
- Akkor most azt használod?
- Nem, a felszínen gyorsabban odaérek. Az alagútban majd visszafelé jövök, mert addigra elég forró lesz a helyzet odafönt. Tudod, a fél flotta itt lesz.

Keiko elmosolyodott, de összeszorult a gyomra. Ott bent érezte, hogy valami nincs rendben, ám tudta, a Főnökből most nem fog tudni többet kiszedni.

- Tamara, Nilo! Minden rendben?
- Igen, hadnagy – válaszolt a lövész némi csend után.
- Igen… - szólalt meg a lány is, de a hangjában volt valami különös szomorúság.

Hallgatásba burkolózott a szökevény csapat, mindenki végezte a feladatát, vagy várta a következő parancsot. Nem tudni, kinek mi járt a fejében, de a hadnagy ösztönei veszélyt súgtak.


- Antenna átállítva – törte meg az éveknek tűnő csendet a Főnök -, indulok vissza. Rendelnék egy kocsit mihamarabbi indulással!
- Máris! – szólt Keiko, és a hangjában nem lehetett nem észrevenni a megkönnyebbülést.

Dr. Raischlung éppen az utolsó parancsokat töltötte fel a xenorg műholdakra, amikor a Főnök felbukkant a szervizalagút rácsánál.

- Nilo! Kellene egy kis segítség!

A lövész odasietett, majd egy mozdulattal letépte az alagutat fedő rácsozatot, hogy a Főnök kimászhasson. A férfi fölállt, és leporolta kevlár-ruhájáról a szűk járatban összeszedett pókhálókat és port.

- Készen van, Karl? – kérdezte a főmérnököt.
- Igen, elküldtem a röppálya módosításokat mind a hét műholdnak. Még úgy fél óra, és a maradék öt is felülírja a programját.
- Remek munka, doktor – mosolygott a Főnök. – Igazán kiváló ötlet volt hagyni egy hátsó ajtót a rendszerükben, hogy be tudjon lépni a mi eszközeinkkel is.
- Danke schön. De ahogy már mondtam, ha a xenorgok bejutnak ide, könnyen visszaállíthatják az egészet. Ha viszont idő előtt felrobbantjuk, akkor nem fut végig a program.
- Ne aggódjon, Karl! Ez már az én dolgom.
Tamarára nézett, és mosolyogva bólintott:
- Induljatok!
A lány levette a sisakját, és könnyes szemmel nézett a férfira.
- Ennek nem kellene így befejeződnie, apa…
- Nem is így lesz vége, Tam. Menjetek, ahogy megbeszéltük. Mire visszaértek a kolóniára, már egy másik világ lesz.
- Itt maradok én is – erősködött a lány.
- Jó is lenne, de a többieknek szüksége van rád a meneküléshez, és a cirkáló roncsainak felrobbantásához. Én páncél nélkül úgysem úsznám meg, ami odakint vár rátok. Akkor már számítson valamit a halálom.

Tamara közellépett a férfihez és átölelte. Így vértezet nélkül éppen körbeérte a széles mellkasát, és már nem is emlékezett rá, mikor tehette meg ezt utoljára. A kolónián mindössze három ember tudta, hogy a Főnök az apja, és most az egyik arra készült, hogy a sírba vigye magával ezt a titkot.
- Vigyázz magadra, kislány! – szólt a Főnök, és homlokon csókolta.
- Te is, apa…

Tamara visszacsatolta a sisakját, és az aktiválódó álcamező eltűntette őt a férfi szeme elől. Még pár másodpercig nézte az apját, amint az biztatóan mosolyog rá, majd a könnyektől összefolyt előtte minden.

- Mennünk kell – hallotta Nilo hangját, mire megindult a padlón lévő csapóajtó felé, és már nem nézett vissza többet.


- Hol van a Főnök? – kiáltotta Keiko, amikor Tamara és Nilo a főmérnököt cipelve beugrott a pörgő motorú szállítójármú ajtaján, miközben gépfegyvergolyók és ionlövedékek csapódtak a kocsi oldalába.

Vagy kéttucatnyi pusztító volt a nyomukban, és két cirkáló közeledett feléjük eszeveszett tempóban, ionágyúikat rájuk irányítva. Nilo vértezete tele volt horpadásokkal, a lány kevlár-ruhája pedig több helyen felszakadt, megszüntetve ezzel álcázó képességét. Az egyik tépés mögül vér szivárgott, és egy sötétpiros pötty az autó padlójára is csöppent.

- Nyomás! – sikoltotta Tamara.
- Hol van a Főnök? – ismételte a hadnagy.
- Majd később jön! – válaszolt Nilo.
- Micsoda?! Mi az, hogy később jön?
- Taposs a gázba, vagy mit tudom én, hogy megy ez a szar! – ordított Tamara keserűen.

Ankh tétovázott, de a cirkálók evaporáló iontüze egy másodperc alatt kijózanította. Elfordított egy tárcsát, mire a jármű akkorát ugrott előre, hogy mindenki felborult a raktérben.

- Állj meg! Ez parancs! – üvöltötte Keiko.
- Menjenek! – szólalt meg a Főnök hanga a rádión. – Ez a parancs!

Ankhnak egyetlen kép ugrott be, a majdnem fekete páncélban lépegető Főnök, vállán a visszautasított előléptetéseket jelző rovásokkal, amelyek már ezredesi rangba emelték volna. Ütközésig tolta előre az előtte lévő konzolon azt a kart, amellyel a xenorg járművek sebességét lehetett növelni.

- Állj! Nem hagyjuk itt! – sikoltotta a hadnagy, és megpróbált előre kúszni a vezetőfülkéhez. A becsapódó ionlövések okozta lökések, és Ankh összevissza manőverezése miatt azonban inkább csak ide-oda gurult a széles padlózaton, semmint egy arasszal is közelebb jutott volna a férfihoz.
- Nem hagyjuk itt! Főnök…! Szóljon már valamit, az istenért! – ismételgette még akkor is, amikor a szállítóautó már kirobogott a műholdállomás kerítésén, és maga mögött hagyta a pusztítókat. A cirkálók továbbra is követték, de inkább csak olyan eredménnyel, mintha két izgága légy próbálna megállítani egy száguldó vadlovat.


A Főnök kényelmesen körbesétált a kiüresedett vezérlőteremben, és a gépkarabélyából kivett gránátokat komótosan elhelyezte az egyes konzolpultokon, tápegységeken és monitorokon. Sejtette, hogy pár perce maradt, míg a xenorgok rátörik az ajtót, és bár a sisakja megmaradt, a beépített gázálarc csak átmenetileg fogja megvédeni őt a bénító gáztól. Még egy utolsó pillantást vetett a helyiségre, ellenőrizte a fegyverét, majd szétlőtte a világítótesteket, és keresett magának egy félreeső sarkot, ahonnan rálátott a bejáratra.

Hallotta, amint odakint összegyűlnek az idegenek, és elkeseredett igyekezettel próbálnak bejutni a vezérlőterembe. A központi helyiség ajtaja azonban nem egy egyszerű ajtó volt, már annak idején is tartottak egy terrortámadástól, hanem igazi páncélajtó. Persze ez sem állhatott ellen az idők végezetéig az erőszaknak, de adott valamennyi időt. Az adóantenna felőli járat túl szűk volt egy xenorgnak, a padló alatti alagútból egyesével felmászva pedig épp a Főnök fegyverének csöve elé érkeztek volna.

- Még nyolc perc – mondta magában a férfi.

Tamarára gondolt, és arra, hogy amikor az invázió elején épp szolgálatban volt, nem tudott hazamenni, hogy a családját biztonságba helyezze egy támaszponton, amelyekből később a kolóniák is megalakultak. Amikor végre elmehetett, és belépett a félig lerombolt házba, csak szétégett holttesteket talált, összesen ötöt. Ebből tudta, hogy egyvalaki túlélhette, ezért nem adta fel a reményt, hogy egyszer összetalálkozzon vele.

- Hat perc – suttogta félhangosan.

Amikor egy menekültcsapatban megpillantotta a lányát, majdnem sírva fakadt. Nem tudta, mit tegyen – fusson oda, vagy várjon a megfelelő pillanatra. Az utóbbi mellett döntött, és ahogy Tamara felderítő lett, meggyőzte Tylon szakaszvezetőt, hogy vegye be a csapatába. Az első pár bevetésen csak páncélban mutatkozott előtte, de igazából nem tudta leplezni érzéseit, és a lány hamar gyanút fogott. Mosolygott, ahogy felidézte azt a folyosói jelenetet, amikor Tamara dühösen kifakadt, hogy miért koslat állandóan utána, és bókol neki annyit, ha nem is hajlandó levenni a sisakját előtte. Micsoda meglepetés volt, amikor erre felfedte az arcát!

- Négy perc – állapította meg, amikor az acélajtó átszakadt egy ökölnyi résen, és nyomban három fémhenger repült be a nyíláson.

Nem fogadta el az előléptetéseket, mert akkor idővel elhelyezték volna a kolóniáról, márpedig a lánya mellett akart maradni, és megvédeni őt, talán mintegy ellentételezéseként annak, hogy a többieket nem volt képes. Az ezredessel szemben kénytelen volt őszinte lenni, hogy igazolja magát, az Akadémiának pedig elegendő volt, hogy a Főnök így döntött. Az alapítók sosem kérdeztek vissza, ahogy akkor sem, amikor elutasította az új prototípusú páncélokat.

- Két perc.

A gáz kezdett szétterjedni a szobában, és a xenorgok egyre nagyobb lyukat vágtak az ajtón. Ők sem mertek belőni, nyilván tudták, hogy ha vissza akarják szerezni a műholdjaik felett az irányítást, szükségük lesz a berendezésekre.

- Egy perc.

Először csak két földönkívüli bújt be a szétolvasztott ajtórésen, majd a nyomukban egyre újabb és újabb lények. A Főnök nem hallotta, mit beszélnek, mert ők is rádiót használtak a sisakjukban, de sejtette, hogy kit és mit keresnek. Nyilván észrevették a gránátokat, és talán úgy gondolták, hogy még időben érkeztek ahhoz, hogy megelőzzék a robbanást. Ám tévedtek, mert a Főnök karórájának csipogása jelezte, hogy letelt az idő, a műholdak megkapták, feldolgozták és visszaigazolták az új röppálya parancsokat. Nem volt szükség többé a vezérlőterem széles monitorjaira, xenorg feliratú billentyűzeteire, megannyi apró lámpájára, ezernyi kis kapcsolójára, halkan zümmögő áramellátóira és a többi megnevezhetetlen kütyüre.

Amikor az első sisaklámpa fénye beborította a sarokban üldögélő kevlár-ruhás férfit, az idegen lény csak egy csillogó tekintetű, mosolygó alakot látott, amint kilövi az utolsó megmaradt gránátot a szoba közepe felé, hogy annak detonációja berobbantsa az összes többi gondosan elhelyezett lövedéket – mindörökre elhallgattatva a darmstadti műholdvezérlő állomás valamennyi, akár földi, akár földönkívüli szatellit irányítására alkalmas berendezését.

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 4 db)