A tanítvány I.

A jövő útjai / Novellák (1229 katt) Ebenezer
  2015.12.30.

Nilo a szeme sarkából látta, amint a tőle pár lépésnyire álló nehézpáncélos alak meglepő fürgeséggel hasra veti magát, és ő is gondolkodás nélkül követte a mozdulatot. Bár nem rég volt a szakasz tagja, nagyon jól tudta, hogy ha a Főnök tesz valamit, annak megvan az oka. Szinte még földet sem ért egy rommá lőtt házfal takarásában, amikor három xenorg pusztító emelkedett fel a poros utcát borító törmelék alól, és ugyanabban a pillanatban ionágyúikkal máris tüzet nyitottak. A töltött részecskék hangtalanul húztak el a fejük fölött, majd amikor beleütköztek a pár lépésre mögöttük emelkedő szürke betonfalba, tenyérnyi darabjait evaporálták félreismerhetetlen sistergésükkel.

- Most! – harsant fel a szakaszparancsnok hangja a súlyos sisakba épített rádióban.

Nilo tudta, hogy egy ilyen erejű sorozat után pár másodperc kell a pusztítóknak, míg újra feltöltik az ionágyút a belső energiaforrásaikról, és ez elegendő a számukra. Feltérdelt, egy szempillantás alatt célba vette a középső xenorgot, és lőtt. A Lassel-puska olyan lendülettel lökte őt hanyatt, hogy vagy fél métert csúszott a hátán nehéz harci vértjében, de legalább ennyivel dobta hátra a pusztító szikrázó holttestét is egy elektromos robbanást követően. Nem látta, de bízott benne, hogy a kissé távolabb lapuló társai szintén rálőnek az idegen támadókra, és remélte, hogy legalább Bex el is találja valamelyiket. Ők ketten voltak a szakasz mesterlövészei, akik elektropuskát használtak – ezt a nagy tűzerejű, ám kényes fegyvert. Nem csalódott, egy gránátvetős gépkarabély felugatása mellett nyugtázta Bex fegyverének rövid vakkantását is, és mintha a szakaszvezető gépfegyverét is hallotta volna egy rövid sorozat erejéig.

Amikor elült a zaj, Nilo felkönyökölt és végigtekintett az utcán, ahol por és fekete füstpamacsok kergetőztek a levegőben. Termo, majd álcadetektorra váltott, de így sem látta nyomát élőlénynek a közelben, ugyanakkor sejtette, hogy Nell és Tamara már bizonyára a kilőtt xenorgok mellett lehetnek. Sajnálta, hogy sosem láthatta őket akció közben a testre feszülő kevlár-ruhájukban, ám a földi álcamezők más technológiával működtek, mint az idegeneké.

- Mozgás, mozgás, nem bámészkodni jöttek – dörrent a rádióban Tylon szakaszvezető, véget vetve Nilo ábrándozásnak.

Elsőnek egy mélyvörös páncélzatot viselő alak lépett a pusztítók maradványai mellé.

- Hülye barmok, maradtatok volna a seggeteken a kibaszott bolygótokon!
- Te utaznál egymillió fényévet, Ropter, hogy Bex szétlője a búrád? – kérdezte valahonnan Nell.
- Azért nem kell, szétlőhetem most is – röhögött Bex, és Ropter felé célzott.
- Vidd innen azt a mordályt! Még elsül!
- Én nem vagyok ideeegbeteeeg, Ropter – szólt cinikusan Bex.
- Hehe, baromi vicces – replikázott Ropter, és a vörös páncél alatt megremegtek az arcizmai.
- Fejezzék be – reccsent Tylon hangja -, már nem a cirkuszban vannak, hogy bohóckodjanak.
- Beng – suttogta Bex Ropter felé, és elfordította a fegyver csövét.
- Jól játszották a csalétket, Főnök – szólt a szakaszvezető egy betonporos páncélos alak felé, és csizmájával belerúgott az egyik xenorg testébe.
- Na és persze Nilo – jegyezte meg a Főnök halkan.
- Reggel volt öt a medencénél, aztán kettő, és most ez a három – kalkulált Tamara félhangosan -, vagyis még kettő lapul valahol a közelben.

A majd három éve tartó háborúban az Akadémia elemzői még nem tudtak rájönni, hogy a xenorg támadók miért mindig tucatjával járnak, ami egy bizonyos szempontból meglehetősen kiszámíthatóvá tette őket. Az Elit Páncélosok, ahogy a Nilóéhoz hasonló szakaszokat nevezték, minden bevetés során változtattak a létszámukon.

- Rendben – szólt Tylon rövid szünet után -, Nell és Tamara, tietek az a baloldali épület, Bex, oda fel, Ropter és Nilo, jobbra az a parkoló, Főnök, te nézd meg azt a garázsszerű épületet ott elöl!

A páncélosok szétrebbentek, mint a megriadt madarak, ám óvatosan indultak a kijelölt célpontok felé. A két felderítőlány láthatatlanul és nesztelenül suhant egy toronyház maradványai felé, amely egykor nyilván egy elegáns irodaház lehetett, ám éppen stratégiai magassága miatt rombolták le az invázió elején a xenorg bombázók. Iszonyú pusztítást végeztek, szinte napok alatt gyalulták le a nagyvárosokat világszerte. Az összehangolt támadásokat képtelen volt visszaverni bármely ország légiereje, ahogy rakétákat lőttek ki, vagy felemelkedtek a vadászgépeik, olyan elektromos vihar támadt körülöttük, hogy menthetetlenül lezuhantak. Majdnem egy évbe és rengeteg pilóta életébe került, hogy kiderüljön, a bombázók mellett rombolók is repültek, csak álcamezőben. Hasonlóban, mint amit úgy egy hónapja végre az Akadémia mérnökeinek is sikerült kifejleszteniük, és most Nell és Tamara életét óvták, ahogy a két, minden szenzor elől eltakart, karcsú test macskaként osont előre a törmelékek között, és besurrant az épület előcsarnokába.

Bex a hátára vetette a Lasselt, és gyakorlott mozdulatokkal kezdett el felkapaszkodni egy torz mutatóujjként álló őrtoronyba. Még az invázió elején sokan úgy gondolták, hogy hagyományos hadviseléssel is meg lehet állítani az idegeneket, ám hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a reguláris hadsereg legfeljebb védelmezni tudja a túlélők elszórt kolóniáit, ha kellőképpen beássa magát, és a tűzerőre koncentrál. Ahhoz, hogy hatékony ellencsapást tudjanak a xenorgok ellen végrehajtani, többre volt szükség – így alakultak meg a Páncélosok szakaszai kiválogatott közkatonákból. Megkapták a jellegzetes acélkék páncélruhát, amely komoly védelmet nyújtott a támadók fegyverei ellen, de persze azért nem volt sebezhetetlen. A mesterlövész mindenesetre élvezte a páncélba épített mágneses mozgássegítőt, és úgy kúszott fel a rozsdásodó vasvázon, mint egy gyík.

Nilo, aki az újonc volt Tylon szakaszában, némán követte Roptert. Kicsit tartott a férfitól, mert azt sugdosták róla, hogy egy fejsérülés után nincs minden rendben vele, időnként bekattan és hallucinál. Mindenesetre ezt még nem látta soha, és Ropter vörös páncélja arról árulkodott, hogy vérbeli veterán. A veteránok az Elit megbecsült tagjai voltak, harci tapasztalataikról és túlélési képességeikről legendákat meséltek a kolóniákon. Valószínű Ropter is már régen az Akadémián taníthatná a tiszteket, ha nem lett volna az a rejtélyes sérülése, amelyről sosem beszélt.

A nagy gondolkodásban Nilo észre sem vette, hogy társa megáll, így éles koppanással ütközött a hátába.

- Zöldfülű – morogta Ropter. – Keress lőállást itt, én lemegyek oda – mutatott az előttük ásító feketeségbe, amely egy földalatti parkolóház bejárata volt. – Termo, és tizenöt lépés.

A lövész bólintott és behúzódott egy leomlott oszlop mellé, puskáját vállhoz emelve. Roptert elnyelte a sötét, de az összehangolt felismerő-rendszerek miatt az infraszenzor pont olyan vörösen jelezte, mint amilyen a vértezete is volt a napfényben.

A Főnök komótosan indult a valóban garázsszerű épület felé, amely azonban inkább egy szerelőműhely volt, ahová akár kamionok is beállhattak. Ablakai betörtek, lemezrolói kifordulva lógtak. A falakban lévő mélyedések jelezték, hogy folyt már itt tűzharc; az elpárolgott kő és robbanásnyomok szerint mindkét oldal használta búvóhelynek. A két éve tartó állóháború során nem voltak ritkák az összecsapások a xenorgok és az Elitek között, akárhol is voltak a Földön. Az elkeseredett helyzet egységbe kovácsolta a legtöbb nemzet haderejét, persze nem mindegyikét, de ezekről semmit sem lehetett tudni hosszú ideje. Aki nem valamelyik reguláris erő által védett kolónián élt, az feltehetőleg már halott volt, vagy valamilyen rejtekhelyen húzta meg magát – amíg kitartott az élelmiszer és a víz.

A Főnök azonban nem volt az a típus, aki elbújik, és mástól várja a segítséget. Világéletében katona volt, állítólag az Akadémia alapítóival harcolt együtt az idegenek érkezése előtt, amikor még az embernek a másik ember volt a legnagyobb ellensége. Páncélja mélykék volt, majdnem fekete, és legalább két prototípussal ezelőtti. Nem volt benne sem mágneses rásegítő, sem stabilizátor, és a sisakba integrált legújabb optikai eszközöket is csak azért engedte beépíteni, mert csak így látott át a xenorg álcamezőn.

Nell az irodaház tetején állt, már ami ebben a lerombolt állapotban a tetejének volt nevezhető, úgy öt emelet magasságban az utca felett. Tamara az épület hatalmas aulájának egyik acélgerendáján ült és majdnem az egész csarnokot belátta odalent.

- Szerintem ez üres – szólalt meg egy idő múlva Nell.
- Igen, túl kevés a fedezék egy xenorgnak, nagyon szétkapták – helyeselt társa.

Az idegenek legalább másfélszer voltak nagyobbak az embereknél, de láttak már majdnem négy méteres példányt is lelőtt rombolókban. Amúgy hasonlítottak hozzánk, humanoidok voltak az ismert végtagokkal, egyedül a fejük volt inkább halszerű. Valamivel ügyesebb mozgásuk volt, legalábbis a legújabb prototípusú páncélzat beállításáig, illetve ha valaki már a háború előtt akrobata volt, ahogy a két lány is. Őket csak gátolta a súlyos vértezet, sokkal nagyobb hasznát vették az álcázott kevlár-ruhának, amelyben kedvükre mozoghattak. Igaz, ennek nem volt olyan lövedékfogó ereje, ám nem is ebben bíztak, amikor az életükről volt szó, inkább az ügyességükben és rejtőzésükben. Már az álca előtt sem volt könnyű észrevenni őket, de így lehetetlen volt, ami nemcsak azzal az előnnyel járt, hogy hangtompítós kézifegyvereikkel igazi néma halálosztókká váltak, hanem azzal is, hogy nem kellett folyton a macsó megjegyzéseket hallgatniuk a férfiaktól.

- Irodaház tiszta – jelentett Nell.
- Vettem, maradjanak éberek!

Bex is már a torony hiányos padlózatán hasalt, és fegyverének távcsövével pásztázta a környéket. Kiemelt figyelmet fordított az irodaépület tetejének, de akármilyen szenzort is aktivált a célzóberendezésen, nem látta egyik lányt sem.

- Irodaház tiszta… neked is, Bex – hallotta újra Nell hangját a rádión.

A férfi örült, hogy sisak volt rajta, mert ebbe a megjegyzésbe kissé elpirult. Persze tudta, hogy a lányok sisakoptikája nagy erejű távcsövet is magába foglal, de mindig meglepte, hogy mi mindent képesek észrevenni. Mesélik, hogy az álcázott rombolókat is egy hozzájuk hasonló felderítő vette észre még elektronika nélkül, de ezt senki sem hitte el.

- Csak ellenőriztem innen is – mentette a helyzetet a lövész.
- Persze, én meg most végeztem az Akadémián – szólt közbe Ropter a csevegésbe.
- Nil, légy olyan jó fiú, és lődd seggbe helyettem – vágott vissza a sértett.
- Célpont tiszta… pfff… találat megerősítve – viccelődött Nilo.
- Látod, milyen jól elvannak egymás fenekével, mióta a mienket nem látják? – kuncogott Nell.
- Hopp, ez telitalálat, fiúk – nevetett a Főnök.
- Ha befejezték a showműsort, esetleg foglalkoznának a xenorgokkal is? – hűtötte le a kedélyeket Tylon mogorván.
- Egy xenorg fenék… - kezdte Bex, amikor robbanás rázta meg a mélygarázst.
- Mi a…?! Ropter! Nilo! – kiáltott Tylon. – Jelentést!

Nilo termo-érzékelőjét elvakította a detonáció okozta tűztenger, és bár az automatika azonnal normál képre váltott, a lövész egyebet sem látott, mint szédítő fehérséget. Csak hallotta, hogy egy súlyos test robog el mellette, és ezzel egy időben a Főnök hangját hallotta:

- Koncentrálj, Nilo, és lőj mindenre, ami mozog és nem vörös!

Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, ismét termo-látásra kapcsolt és próbált figyelni. Az idegenek vékonyabb páncélzatuk miatt valamennyi hőt kisugároztak, nem úgy, mint a földi katonák, ezért láthatóak voltak élénksárga színnel. Nilo felemelte a fegyvert, és görcsösen célpontokat keresett a hosszan elnyúló parkolóban. Talán tizenöt-húsz métert tettek meg a bejárattól, amikor valami felrobbant odabent, kétségtelenül a tizenöt lépéssel előtte haladó Ropter nyomán. Akárcsak az előtt, Nilo most sem látott semmi mozgást, pedig mostanra már alig káprázott a szeme.

A Főnök eközben Ropter mellé ért, aki elterülve hevert a földön, egy szétroncsolódott autó alatt.

- Bassza meg! – káromkodott a veterán. - Ez közel volt.

Együttes erővel lelökték a kocsit Ropterről, és a vöröspáncélos a fegyverére támaszkodva felült.

- Ne velem foglalkozz, Főnök, ez csak egy szeizmikus villanóbomba volt.
- A francba – szakadt ki Tylonból -, akkor ez elterelés!

Éles sistergéssel ionlövedékek csapódtak a toronyba, ahol Bex feküdt, és az elpárolgott acéldarabok miatt az amúgy is rozoga szerkezet vészesen megdőlt. A mesterlövész teste meglódult, és sajnos nem volt elég gyors, hogy elkapjon egy korlát rudat, amellyel esetleg elkerülhette volna a zuhanást. A meredeken elbillenő toronyról tehetetlenül lecsúszó Bexnek azonban nem ez volt a legnagyobb gondja. Nyilvánvaló volt, hogy a xenorgok őt szemelték ki, és most mindketten rá vadásznak.


Tamara villámgyors mozdulattal lecsúszott az ívelt acélgerendán, és másodpercekkel a robbanás után már az irodaépület padlózatán állt.

- Nell?
- Keresem…

Nem vesztegette az időt, láthatatlan nyílként lőtt ki az utcára, és a torony felé iramodott, miközben játszi könnyedséggel ugrott át a romokon, autókon és kidőlt lámpaoszlopokon.

- Tizennyolc méterre előre, két óránál – hallotta Nell hangját -, a konténer bal oldalán.

A rohanó lány egy nyaktörő manőverrel azonnal irányt változtatott, és kézifegyverét előrántva a megadott irányba vetette magát.

- A másik? – kérdezte türelmetlenül Tylon.
- Még nem látom.

Nilo viszont látta, amint valami megmoccan a sötétben, és reflexszerűen odalőtt. Egy kisteherautó robbant elemeire a becsapódó elektromos lövedék energiájától, de egyéb sérülés nem történt.

- Ez a kismajom mindjárt agyonlő minket – mérgelődött Ropter újra, habár a szikrázó roncs vagy tíz méterre sercegett tőlük.
- Megleszel? – kérdezte a Főnök.
- Persze, a csak le nem puffant a kölyök.
- Te sem vörösben kezdted, Ropt – biccentett a sötét páncélos, és sietve elindult kifelé a parkolóház torkából.

Tamara jobbról kerülte a hatalmas acélkonténert, megkapaszkodott a sarkán kiálló fogantyúban, és a levegőben ellenfele mögé bepördülve lőtt. A xenorg pusztító ott térdelt a Nell által jelzett helyen, és épp újra a toronyra készült tüzelni, amikor valamilyen ösztöntől vezérelve hátrakapta a fejét, így még láthatta a bivalyerős XM5-ös pisztoly csövéből hangtalanul kiröppenő páncéltörő lövedéket, ahogy vajként átszúrva sisakpáncélját kiloccsantja az agyát.

- A másik? – ismételte meg Tylon kissé ingerültebben, szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy Bex páncélos teste fájdalmas nyögéssel a talajnak csapódott.

Az esés azonnal nyakát szegte volna bárkinek, aki nem az Elitek páncélját viseli, ám a lövész valószínűleg zúzódásokkal megússza majd a kellemetlen kalandot.

- Garázstető, jobb sarok! – kiáltotta Nell épp akkor, amikor a Főnök kilépett az utcára.

Az épület tetejéről halálos ionsorozat röppent a kitoppanó páncélos felé, aki azonban a felderítő hangjára reagálva nyomban elrugaszkodott a talajtól, és hosszan előre ugrott. Még a levegőben volt, amikor oldalra fordult, és csípőjénél tartott gépkarabélyából egy gránátot lőtt a támadó irányába. Az ionrészecskék az útburkolatba fúródtak, és labdányi lyukakat vájtak, a gránát viszont súlyosabb pusztítást vitt végbe az épület homlokzatán.

- A tető távolabbi végébe menekül – közvetített Nell.
- Odaérek – lihegett Tamara.

A Főnök is felpattant, és döngő léptekkel rohant a csarnok háta mögé. Végigdübörgött egy szűk sikátoron az épület oldala mellett, majd a sarokhoz érve hátradőlt, és a hátán csúszva bukkant ki a fal mögül. A xenorg már a földön volt, és a túloldalon álló ház kiszakadt kapuja felé szaladt, amikor a páncélos fegyvere tüzet nyitott rá, és felszaggatta az oldalát. Az idegen célzás nélkül viszonozta a lövéseket saját gépfegyveréből, de a lövedékek karnyújtásnyira a Főnök fölött zúgtak el. A xenorg megállt, és gyorsan felmérte a helyzetet – vesztére. Tamara mindkét kezében pisztolyt szorítva jelent meg mögötte, és tétovázás nélkül többször meghúzta mindkét ravaszt.

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 2 db)