A fekete kutya

Horror / Novellák (1775 katt) fiszi
  2010.11.06.

Adél nem igazán emlékezett rá, mikor bukkant fel mellette a fekete kutya, de az biztos, hogy amikor végleg a fekete ruhák mellett döntött, akkor már vele volt. Előtte Adél mindenféle ruhát hordott, ami megtetszett neki és jól állt rajta, de végül a fekete mellett döntött. Fekete ruhák, semmi felesleges csipkével vagy fodorral, semmi bordó vagy sötétkék árnyalattal.

Volt az osztályukban egy fiú, aki nagyon tetszett neki, de bátortalan természet lévén, meg akarta várni, hogy a fiú szólítsa meg őt. Akkoriban minél színesebb ruhadarabokat viselt, és igyekezett minél gyakrabban a fiú látószögébe kerülni. Melléült a menzán, mögé manőverezett sorbaállásnál, de ha meg is szólította a fiú, csak semleges témákról beszélgettek.

Ő azonban már ezt is nagy előrelépésnek érezte, repesve várta az alkalmat, hogy újra beszélhessenek, és nagy terveket szőtt a jövőre nézve. Egyszer hazafelé menet meglátta a fiút a parkban, egy lánnyal ültek csókban összeforrva egy padon. Adél elfordult, és egy másik úton ment haza.

Aztán megjelent a végzős osztályban Gábor, akibe Adél első pillantásra beleszeretett, és aki gyakran hordott fekete ruhákat. Adél ekkortól kezdett feketébe öltözni. Nem sokszor, de egy héten kétszer-háromszor elővette a fekete, fodros szoknyákat. Egy szünetben aztán odament hozzá Gábor:

- Tök jó a ruhád - mondta Adélnek. - Nagyon gót.

Ettől kezdve Adél mind gyakrabban hordta a fekete ruháit, és melegséggel töltötte el, ha eszébe jutott Gábor elismerő pillantása. Ismét elkezdte magában szőni a csodás, romantikus mesét magáról és Gáborról, és odáig jutott, hogy milyen csodás és varázsos körülmények között fogja odaadni a fiúnak a szüzességét. Amikor Gábor elhívta a születésnapi bulijára, a lány magánkívül volt az örömtől. A legszebb fényes fodros szoknyáját vette föl, hozzá gyönyörű, lila fűzőt, és biztos volt benne, hogy Gábor kihasználja az alkalmat, hogy bevallja neki az érzelmeit.

A buli Gáborék lakásán volt. A fiú nyitott ajtót, a háta mögül Adél kedvenc együttesének egyik dala hullámzott ki a folyosóra. Gábor szélesen mosolygott rá.

- Gyere már! Csak rád vártunk! Nem akartuk nélküled felbontani a tequilát!

Karját lazán átvetette a lány vállán, és bekísérte. Adél szíve büszkén dobogott. Igen! Végre! Gábor hozzáért, megölelte őt! A fiú hátravezette a társasághoz, amely főleg végzősökből állt, de voltak páran Adél osztályából is, és néhány olyan, akiket Adél nem ismert.

- Asszem, őket ismered - fordult a lányhoz Gábor. - De a barátnőmet biztos nem ismered. Zaza!

Adél émelyegni kezdett. A mosolygó szőke lány úgy folyt szét a szeme előtt, mintha füstből lenne. Ájultan esett a padlóra.

Mikor magához tért, Gábor és még néhány fiú próbálta talpra segíteni, aggódva kérdezgették, de ő lerázta a kezüket, és szó nélkül elment.

Este hosszan sírt magában. Eldöntötte, hogy ezentúl soha többé nem akar tetszeni senkinek, csak a legegyszerűbb, fekete ruhákat fogja viselni, elkülönül mindenkitől, és nem áll szóba többet fiúkkal. Ám reggel alaposabban átgondolta, és arra jutott, hogy az igazi ellenségei nem a fiúk, hanem azok a lányok, akik elragadják előle a fiúkat. Eltökélte, hogy komor fekete kísértetként igyekszik majd megkeseríteni a jókedvüket.

És ekkor bukkant fel a fekete kutya. Az utcán szegődött mellé. Nagyjából a térdéig ért, borzas szőre és lefittyedő füle alól feketén csillant elő a szeme. Adél lenézett rá, és elmosolyodott. Napok óta először. Nem szólt a kutyához, de az követte őt, és Adél tudta, hogy így van ez jól. Ezután kettesben jártak mindenhova, Adél és a kutya. Soha senki nem vette észre, hogy a lány nincs egyedül, így a kutya vele járt az iskolába is. Adél végre nem érezte magányosnak magát. A kutya hűséges volt, csak hozzá.

Egyszer egy metrón utaztak. Adél a nagyrészt üres ülésen ült, a kutya a lábához kuporodott. A következő megállónál felszállt egy huszonéves pár, a fiú egész jóképű, de a lány csúnya volt. Ahogy a metró elindult, a párocska összehajolt, Adél pedig ökölbe szorította a kezét. A beszélgetés közben a fiú odahajolt a lányhoz, és puha csókkal érintette a száját. Közben beszélgettek tovább, de a jelenet jó párszor megismétlődött, pont Adél orra előtt.

A lány összeszorította a száját, a szemei kiszáradtak a rátörő rosszulléttől. A kutya a lábánál vicsorogni kezdett, torkából távoli mennydörgésként tört fel a morgás. Talpra állt, fekete szőrét felborzolta, és mintha megnőtt volna. Közelebb lépett a csókolózó párhoz, és ténylegesen egyre nagyobb lett. Reszketett körülötte a levegő, már nem is kutya volt, hanem szörnyeteg. És most se látta senki, pedig kitöltötte a két üléssor közti helyet. Kitátotta iszonyú fogakkal teli óriási pofáját a sugdolózó pár felett, majd ráharapott az összehajló fejekre. A vér felfröccsent a metró homályos üvegére, a koszos ülésre, a közelben ülő utasokra és lecsorgott a földre. Adél mosolygott. Senki nem vett észre semmit.

Mikor hazament, egy üzenet várta attól barátnőjétől, akit nevezhetnénk „legjobb barátnőnek” is. Az utóbbi időben eléggé hanyagolták egymást. Csilla egy cukrászdába hívta, amely a Batthyány környékén nyílt. Adél gondolkozott.

- Te mit gondolsz? - fordult a kis fekete kutyához. Az kilógó nyelvvel, félrehajtott fejjel nézett fel rá. Ártalmatlannak tűnt. Adél bólintott. - Jó, akkor menjünk.

Csillával már kiskoruk óta jóban voltak. Mindig elárulták egymásnak apró kis titkaikat, és jól kibeszélték, hogy kinek melyik fiú vagy fiatal tanár jön be, és miért. Mindig együtt voltak, pedig az osztályban voltak, akik valamelyiküket utálták és emiatt nem álltak szóba a másikkal sem. Adélnak régi álma volt belépni az iskola röplabda csapatába, de mivel Csillát nem vették volna be, mert ügyetlenebb volt, inkább ő se lépett be. Csillát pedig egy ismerőse át akarta csábítani egy másik gimnáziumba, de némi hezitálás után inkább Adéllal maradt. Az utóbbi két-három hétben mindezek ellenére nem keresték egymással a kapcsolatot.

Csilla a cukrászda előtt várta. Arca örömteli izgatottságot tükrözött.

- Gyere, képzeld, mi történt velem az utóbbi három hétben! - szólt csillogó szemmel, és Adél kezét megragadva - a fekete kutyát, amely mögöttük poroszkált, nem vette észre, csakúgy, mint mások sem - egy asztal felé húzta, ahol egy helyes, velük egykorú fiú ült.
- Adél - szólt mosolyogva Csilla. - Ő a barátom, Zoli. Két hete ismerkedtünk meg.

A fiú kedvesen nézte, és megfogta Csilla kezét. Adélbe tűként döfött a fájdalom. Azért nem hívta őt Csilla már két hete, mert egy fiúval szórakozott, csókolóztak, ölelkeztek, és eszébe sem jutott magánytól szenvedő barátnője! Még arra se volt ideje, hogy felemelje a telefont, ha mégis, akkor is a kis barátját hívta! Felemelkedett benne és elborította a sötétség, mint egy hullám. A kutya morgásától nem csak az evőeszközök, de a székek is zörögni kezdtek. A vendégek nem vettek észre semmit, Csilla és Zoli se, ők mosolyogva várták Adél válaszát. A kutya lassú léptekkel közeledett feléjük, az orrán kitörő gőz Csilla haját lebegtette. A lány észrevette Adél arckifejezését, és elbizonytalanodva kérdezte:

- Va... valami baj van?

A kutya úgy zúdult rájuk, mint a vihar. Ordított, az ablaküvegek remegtek. Csilla és Zoli dermedten álltak, és a kutya kettéharapta őket. Vérük az asztalokra és vidáman beszélgető párokra freccsent. Adél kábultan körbenézett. Igen, szinte az összes asztalnál párok ültek, fiatalabbak vagy idősebbek.

- Pusztuljatok, pusztuljatok mind! - suttogta Adél, és a keze ökölbe szorult. A kutya körbefordult, vörös szeme őrjöngve forgott üregében. Egyik asztaltól a másikig ugrott, állkapcsa csattogva szaggatott, tépett. Adél mosolytalan arccal nézte a pusztítást, majd kirohant a teremből. Zihálva szaladt fel a lépcsőn, arcán könnyek folytak, és nem is tudta, kit vagy mit sirat igazából.

Kiállt az Alagút tetejére, nézte a húszméteres mélységben elsuhanó autókat, és töprengett, hogy mekkora az esélye, hogy túlél egy ilyen zuhanást. Érezné-e, ahogy a teste a betonnak csapódik?

- Nem érek semmit - mondta a kutyának. - Soha nem lesz senkim. Nem kellek senkinek, még a legjobb barátnőm is elhagyott. Minek éljek?

Felemelte a lábát, hogy átlépjen a semmibe, de ekkor erős karok ragadták meg hátulról.

- Mit csinálsz, te lány? - hallott egy rémült fiúhangot. Megfordult, félig lelépve a párkányról. Sötét hajú, magas fiú állt mögötte, barna szeme elkerekedve meredt rá.

- Nem ölheted meg magad! Nem engedem!

Adél habozott. De csak egy kis ideig. Lelépett a párkányról, és a fiú szemébe nézett.

- Igazad van, őrült vagyok. Szükségem van egy italra. Elkísérnél?
- Hát persze! Nem engedhetlek el egyedül, még eszedbe jut valami őrültség.

Azzal belekarolt a lányba. Adél lehajtott fejjel baktatott mellette, az arcán halvány mosoly jelent meg.

A kutya ott maradt az alagút tetején. Egy ideig figyelte az elvonuló párt, majd visszafordult a cukrászda felé. Szeme vörösen felizzott, majd kezdett elhalványulni, végül teljesen eltűnt.

A cukrászdából vidám pár lépett ki.

Előző oldal fiszi
Vélemények a műről (eddig 2 db)