Linktár

Élet az emberek után

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/11 számában.

Zajhangyák milliárd parány árnya
ében lángokba vígan poroszkált,
zérusfüggöny bársonyzuhataga
oltotta a sok nyüzsgő kis parázst;
és motoszkált az utolsó vágy is,
serényen lombzott szeme előtt a Cél,
- oly serényen, ahogy a lábatlan
napról-napra, újra s újra útra kél -
és mozdult volna a Minden, utoljára,
erőt feszített benne még az elemi,
de tudta, a végső idegmoccanásban,
amit csak a Végsőben lehet sejteni.
Én láttam mindent. Utolsó voltam.
Mielőtt meteor szaggatta volna át
világ leplét, s a hamvakból bölcsőt
faragtam a visszatérő kezdet gyanánt.
Talán itt vége is lehetne, mint
ahogyan akkor nekem is végem lett,
de a Túlban örökké kavargó
megértette velem a szerepeket;
hogy álarc csupán élet a lényegen,
de nemes, áhításra méltó álca,
az, hogy ember lehettem, csak az Egész
egy esetleges megnyilvánulása;
az az igazán dicső, hogy lehetek bár
állat, növény, vagy akár földönkívüli,
egyetlen isten csak az a pillanat, mely
alatt minden mozgó önmagát megszüli,
s megalkotva saját énjét, kiterjeszti
a percre, melyet a legszebbnek kijelöl,
majd jön egy még szebb, és fokozásokon túl
öröme himnusza szökőkútként feltör,
hol már nincs szebb és rútabb, és semmilyen
végesség általi skatulyába zárt,
az értelem, bár a jéghegy csúcsa szép,
túlzott fogyasztója önmagának árt,
mert félresöpörve minden bölcselést,
utolsó köddé váló, megláthattam,
villanásnyi szépség a világ, ahol
a legszebb szó a kiszámíthatatlan:
és bár rengeteg súlyos seb szállingózik
mai napig a Föld légkörében,
mit hátrahagyott ember, nem a gyűlölet,
s nem a súlytalanon túli éden,
egy képesség, mely a nulláról
új életet épít, s világokat sző -
hogy érezni s küzdeni képes,
mikor a világ már régen múltidő.