A régi kocsma
Emlékszel-e még a régi kocsmákra?
Hol összeültünk néha egy-két pohárra,
vagy ha kedvünk támadt a jó társaságra,
sűrű cigarettafüst mellbevágó szagára,
áporodott bor, sör émelygős illatára,
fáradt olajjal átitatott hajópadló szagára,
ez volt a régmúlt kocsmák igazi varázsa.
Az asztaloknál néha vad kártyacsata dúlt,
vagy csak beszélgetés, milyen volt a múlt,
mit játszik hétvégén falusi futballcsapatunk,
pultnál a csapos tisztára poharakat mosott,
az üres poharakba friss, habos sört csapolt,
feleseket töltött, hűsítő fröccsöket kevert,
feje fölött egy táblán "a Hitel Almás Haver".
Egy kis asztalnál ült egy zenész cigány,
előtte egy fröccs, és hegedűje nótára várt,
valahol énekelni kezdtek, rögtön ott termett,
nagy alázattal a hegedűn játszani kezdett,
volt, mikor örömtől, sokszor bánattól daloltak,
közben az üres poharak csak szaporodtak,
a pincér egyre gyakrabban cserélte azokat.
Kint már sötét volt, bent is csak félhomály,
a füst marta a szemed, de mégis maradtál,
jólesett a sör, és remek volt a hangulatunk,
öreg zenészt odahívtuk, mi is nótába fogtunk,
amit az idősebbektől már sokszor hallottunk,
volt egy kedves nótánk, mit jól megtanultunk,
"a Vén Betyár" nótáját nagy búsan daloltuk.
Lassan bezárt a vén kocsma, véget ért a nóta,
elmúlt már a régi idők borgőzös varázsa,
a jó csapos, a pincér s az öreg zenész cigány
most már a temetőben alussza örök álmát,
barátaim, sajnos fölöttünk is eljárt már az idő,
ki tudja, meddig élünk, hol lesz nyugodalmunk,
de a régi kocsma hangulatát magunkba zártuk.
