Az erdő foglya

Horror / Novellák (2034 katt) Kozma Norbert
  2015.04.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/4 számában.

Akkor elmondom, hogy történt.

Rohadt nagy vihar volt, az esőcseppek egyre intenzívebben csapódtak a sátrunkhoz. Az öcsi már aludt, én meg csak forgolódtam, és a copfommal szórakoztam. Apa és anya a miénktől jó tizenöt méterre állították fel a sátrukat, valószínűleg ők is nyugovóra tértek.

Sosem ment a kötelező alvás, ahogy aznap az erdőben sem. Félpercenként igazgattam a kispárnámat, rugdostam le magamról a takarót, hogy aztán újra magamra terítsem.

Sárban tocsogó léptek hangja dermesztett meg. Tudtam, hogy anyáék nem lehetnek, hiszen a másik irányból jött, és egyre közelebbinek hallatszott. Árnyék borította be a sátor oldalát, amitől csaknem megállt a szívem. Valaki egyértelműen állt ott. Halk, de annál idegtépőbb morgást kibocsátva a bejáratot kereste. Elfelejtettem nyelni, pislogás nélkül meredtem az ajtóra, amit a látogató fokozatosan közelített meg.

Becsuktam a szemem, és imádkoztam. Könyörögtem Istenhez, hogy mindez csupán egy rossz álom legyen, és felébredjek. A morgás élesebb lett, szinte már bentről jött, de aztán hirtelen abbamaradt. Amikor kinyitottam a szemem, az árnyék nem volt sehol. Nagy nehezen rászántam magam, és négykézláb kimásztam, hogy kinézzek, de a bokrok ide-oda lobogó ágain, valamint menekülő békákon kívül semmit sem láttam. Próbáltam megnyugodni, de egyfajta görcsösség gyötört. A fejemre húztam a takarót, és eltereltem a gondolataimat. Olyan dolgok szaladtak át az agyamon, mint a következő meccs a kézilabdacsapatommal, vagy a közelgő érettségi bál. A csajokkal azt beszéltük, hatalmas bulit fogunk csapni. Ha minden jól megy, talán be is pasizok végre, igazán itt lenne már az ideje.

Van róla fogalmad, milyen, amikor sikerül meggyőznöd magad, hogy csak képzelődsz, de amikor az újra hallható, minden eddiginél hangosabb és közelibb nyöszörgésre kidugod a fejed a paplan alól, rájössz, hogy mégsem?

Körbenéztem a sötét sátorban, amit elszórt villámlások világítottak meg, és akkor megpillantottam azt a förmedvényt. Az öcsém mellett állt. A nyála a vállára csorgott, ahogy közelebb bújt hozzá, én pedig rezzenéstelenül követtem a tekintetemmel, mert lebénultam. Sikítani próbáltam, de nem bírtam, elrohantam volna, de még az agyamig sem tudtam eljuttatni a szándékom, hogy az egyáltalán kiadhassa a parancsot a lábamnak. Fogaimat összeszorítva lestem, hogy az arcuk szinte összeért.

Újabb ménkűnek köszönhetően sikerült kivennem az apró termetű lény vonalait. Elborzasztott hiányos fogsorának látványa, sárgásbarna írisze, ritka haja és rothadó bőre. El akartam fordulni, mintsem azt nézzem, ami ezután következett: aprókat szippantva megszagolta a testvérem nyakát, aztán hurutosan köhögve elfordult tőle, és rám szegezte tébolyult tekintetét. Lomhán bicegve mellettem termett, amitől úgy éreztem, legszívesebben letépném magamról a bőrömet, de még csak hátrálni sem voltam képes. Odahajolt hozzám, és engem is megszimatolt. A nadrágomra pillantottam, de a rajta éktelenkedő folt cseppet sem foglalkoztatott. Hosszú, hegyes, ápolatlan körmökben végződő ujjaival a lény megmarkolta mindkét vállamat, mélyen a szemembe nézett, amitől a szívem majd széthasadt. Végre kinyitottam a számat, hogy sikítsak, de amaz megelőzött. A másodperc töredéke alatt teste megnyúlt, és tehetetlenül tűrtem, ahogy ködszerű anyaggá változva arcomon keresztül belém áramlott. Azután minden sötétbe borult.

Várj! Hallod? Ne merészelj itt hagyni! Végig kell hallgatnod!

Nem tudom, meddig voltam kiütve, de amikor magamhoz tértem, kint álltam az esőben mezítláb, pizsamában. Mindenem véres volt, mint annak, aki puszta kézzel öl meg egy disznót. Az öcsém járt a fejemben, de csak egy percig, mert elindultam anyáék sátrához. Látni láttam, de beavatkozni nem tudtam. A fejemben olyan erős fájdalmat éreztem, mintha baltával csapkodnák.

Lenéztem, sáros lábfejemen kukacok vonaglottak, amitől öklendeztem, ám azonnal jött a következő kép: felkaptam a szalonnasütéshez gyújtott tűz parazsa melletti nyársat. Beléptem a szüleim alvóhelyére. Békésen, összeölelkezve feküdtek, mégis nyugtalanított a látvány. Rászorítottam a nyélre, melléjük pattantam, és ahelyett, hogy kívánalmam szerint figyelmeztettem volna őket, beleszúrtam apám nyakába a kétélű véget. Megismételtem a mozdulatot néhányszor, aztán a mellette fekvő édesanyámra néztem, aki ekkor már kitágult pupillákkal próbálta felfogni a történteket. Ijedten rám meresztette könnyes szemét, amiből kiolvastam, hogy választ vár.

Akaratomon kívül fülig érő mosolyra húztam a számat, és éreztem, az a valami bennem kifejezetten élvezi a halálra rémült nő összes rezdülését. Ledobtam a nyársat, amitől az anyám elég bátorságot merített, hogy feltérdeljen mellém. Megragadott éjszakai ruházatomnál fogva, és teljes erejéből elkezdett pofozni, mivel nem feleltem, mikor azt kérdezte, mi a fene bajom van. Egymást követték a nagyobbnál nagyobb sallerek, és én mit csináltam? Na, mit? Vigyorogtam, mint a tejbetök, és köpködtem ki letört fogaim véres darabkáit.

A lény valószínűleg megelégelte a dolgot, mert kicsivel később azt vettem észre, hogy felemelkedtem, majd elsikítottam magam, amitől az anyámnak be kell fognia a fülét. Mindhiába, a belőlem kitörő elviselhetetlen hangtól szülőm orrából, füléből és szeméből vörös folyadék folyt ki, a feje pedig lüktetett. Ekkor ismét rövidzárlatot kaptam.

Kérlek, ne! Ne távolodj! Koncentrálnod kell! Te vagy az egyetlen esélyem! Mindig ez van, idő előtt hagysz itt, és aztán nem emlékszel semmire. Most nem engedem!

Amikor újra magamhoz tértem, nem a valóságban találtam magam. Többnyire rózsaszín és lila színek váltakoztak körülöttem, olyan volt, mint egy álomvilág. Az undormány ott állt velem szemben. Lesajnálóan végigmért, majd hisztérikus nevetésben tört ki. Az egész teste rángatózott, akárcsak egy epilepsziás, akinek rohama van, de aztán befejezte, és nekem ugrott. Dulakodni kezdtünk, próbáltam visszaütni, de sokkal fürgébbnek bizonyult nálam, és folyton lecsapta a kezemet, mielőtt eltalálhattam volna. Borzasztó büdös szag csapta meg az orromat, amikor egy mocsárszerű állóvízhez sodródtunk, amiben fekete lé bugyborékolt. Nem kellett túlságosan megerőltetnie magát, hogy belelökjön.

Van sejtésed afelől, milyen az, ha reménykedsz abban, hogy nem egy tónyi ürülékbe borítanak bele, de amint megmártózol benne, rájössz, bizony pontosan ez történt?!

Öklendeztem, de valamiért nem tudtam elhányni magam. Úgy éreztem, folyamatosan fuldoklom, és szorult a mellkasom. Tudatosult bennem, hogy ez azt jelenti, végérvényesen a helyemre pályázik. Mit pályázik?! Már rég átvette, csak túl hülye voltam, hogy felfogjam!

Segítened kell, hallod?! Könyörgöm! Bárki is légy, te vagy az egyetlen, akivel valamiféle kapcsolatba tudok kerülni. Fogalmam sincs, miért. Meg kell mondanod nekik, hogy ne egy őrölt, gyilkos, az egész családját kiirtó lányt keressenek, hanem magát a kibaszott ördögöt, vagy tudom is én, mi a fene ez! El kell hoznod ide őket, hogy megszabadítsanak ettől a szörnyetegtől! Teljesen felemészt. Kiszívja minden erőmet. Láttam az engem kereső csapatokat, de nem állt módomban jelezni nekik. Ha nem sikerül senkit sem meggyőznöd, neked kell jönnöd! Kérlek, gyere el! Nem sokat érzékelek már a külvilágból, de abban – a néha még mindig beugró képfoszlányokból ítélve – biztos vagyok, hogy továbbra is a Twai erdőben bolyong, és az északi részén lévő sziklák között szokott aludni. Legutóbb az villant be, hogy rávetette magát egy őzre, és szétmarcangolta... Most ébredj fel, és gyere! Segíts, kérlek! SEGÍTS!

***

A fiú verejtékezve ébred fel, a szíve a torkában dobog. Ahogy felemeli a fejét, a monitor üvegén át megpillantja a billentyűk nyomait a homlokán. Két tenyerébe temeti az arcát, és erősen megdörzsöli. Megmozgatja az egeret, hogy visszajöjjön a kép, majd gyorsan leteszi a tálcára a korábban megnyitott oldalakat, melyek az eltűnt tinédzserről szóló hírekkel vannak tele, akit a saját szülei és az öccse meggyilkolásával vádolnak. A fiú nagyot nyel, és beírja a keresőbe: Twai erdő.

Előző oldal Kozma Norbert
Vélemények a műről (eddig 3 db)