Elrabolt királylány

Fantasy / Novellák (1028 katt) Kétvirág
  2015.01.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/12 számában.

Ezen a nyári napon is a palota kertjében játszottam, mint mindig. A bokrok között bujkáltam, és azt képzeltem, hogy az Erdőben bolyongok... és nem is vagyok királylány. Inkább valami szegényember lánya. Vagy fia. Nem mindegy? Vár rám az "erdő" és a felderítés és a kaland!

Közben persze egészen pontosan tudtam, hogy a dadus azt mondta, tíz percem van a játékra, azután pedig... nos, ki tudja, melyik utálatos elfoglaltság következik majd azután megint. De ezen a napon nem következett semmi ilyesmi: a levelek között megláttam egy kis, zöldszemű tündért. Rögtön megismertem. Olyan volt pont, mint a könyvekben. Ott ült és figyelt. Ez az egyik legjobb és az egyik legrosszabb dolog a tündérekkel: figyelnek. Nagyon és igazán figyelnek. Rád. Annak, aki - mint én is - emberek között nőtt fel, ez maga a csoda. Hiszen az emberek mindig csak magukkal vannak elfoglalva. Akkor is, amikor éppen a te füledet mossák. Brr! Ezek után a tündér figyelme a világot jelenti. Persze ott a probléma, hogy ők pedig nem hagyják abba. Mindig figyelnek, és mindent látnak... brr! De nagyon előreszaladtam. Egyelőre még csak ott tartunk, hogy egy második tündér is feltűnt az előző mellett. Elmosódottan látszott, mint egy fénygolyó. Viszont megszólított.

- Észrevettél minket. Velünk jössz, ugye - jelentette ki. Majd választ sem várva elsuhantak mindketten aranyló-csapkodó szárnyaik ködében.

Olyan természetes volt, mint egy álomban, hogy követem a tündéreket. Nem sokra emlékszem ebből az útból. Csak zöld és aranyszínű fények jelennek meg, ha nagyon erőltetem... és egy zöld és arany levelekből álló kapu.

És azután a másik világ. A színek olyan elevenek, a dolgok olyan igaziak, amilyet a Földön sosem láthat az ember. Valahogy olyan érzés, hogy hazaékeztél végre, és minden rendben van. Abban a világban a tündérek is olyanok, mint mi. Nagyjából. Nagyságra biztos. Az engem idevezető páros is emberi méretet öltött a tündérek világában. Ekkor derült ki, hogy két fiút követtem, és nem két lányt.

Ezen jót nevettem. Aztán nevettem még minden máson is. Aztán jöttek még tündérek sokan. Aztán elmentek, és nem akartak magukkal vinni. Azt mondták, még kicsi vagyok. Hiába sírtam, otthagytak a két tündérrel, akikkel jöttem. Nyaggattam őket, hogy játszanak velem. Ezt egy darabig tűrték. Aztán hazaküldtek. Akit sohasem láttam jól, mert aranyszínű köd vette körül, egy zöld és árnyékos levelekből álló alagúthoz vezetett, és keresztüllökött rajta.

Visszazuhantam a Földre. Akkor volt éppen a koronázásom napja. A tündérek között máshogy telik az idő. Tudtam, mit kell tennem, egy részem itthon maradhatott, hogy megtanulja a sok szükséges adatot.

Koronázás után leereszkedtem a néphez. Kék villanást láttam a szemem sarkából. Az egyik "tündérem" volt az. A tündérek persze csak a maguké, de az enyém mégis, mint a barátaim.

- Bocsáss meg! - kértem suttogva. - És köszönöm, hogy itt vagy. Most megteszek mindent, hogy itt is maradj.

"Emberi" formát öltött. AZ emberi világban! Megijedtem és boldog is lettem. Tökéletes pillanat volt.

Előző oldal Kétvirág
Vélemények a műről (eddig 6 db)