Távol mindentől

Szépirodalom / Novellák (1529 katt) Kozma Norbert
  2014.12.31.

Az éjszaka sötétjében egy alak vonszolta magát előre. A fiú lábai minden lépésnél térdig elsüppedtek a hóban, ő azonban kitartóan menetelt előre. Orra kivöröslött a fagyos széltől, mégsem jutott eszébe, hogy visszaforduljon. Egy olyan cél hajtotta előre, amely számára mindennél szentebb volt, meg kellett keresnie élete szerelmét.

A nyomasztó csendtől, mely a vidéken honolt, a fiatalember gyomra görcsbe rándult. Időnként egy-egy hallani vélt neszre hátrakapta a fejét, de semmit sem látott. Rettegett. Aggasztotta, hogy nem látta párját, amikor felébredt ezen az idegen tájon, de bármennyire is ellenére volt, talált rá logikus magyarázatot. Majdnem biztos volt benne, hogy hol van. Megpróbált felülkerekedni érzésein, és remegő kezét ökölbe szorítva lépkedett tovább.

Megmagyarázhatatlan késztetés fogta el, hogy elinduljon egyenesen előre. Mintha valaki lágy furulyaszóval csalogatta volna, azzal a különbséggel, hogy a fiú nem hallott, és nem látott semmit, csupán egy érzés alakult ki benne, ami irányt mutatott a számára. Minden egyes lépéssel, amit maga mögött hagyott, szívére egyre nagyobb teher nehezedett. Bűntudat gyötörte, és tettének súlyosságán járt az agya, melynek – úgy gondolta – egyenes következménye az, hogy most itt van, ezen a kihaltnak tűnő helyen.

Hirtelen olyan mértékben uralkodott el rajta a forróság, hogy kénytelen volt azonnal levetni a ruháit, és hátrahagyni őket maga mögött a hóban. A levegő izzott, a fiú úgy érezte, menten meggyullad. Egy pillanatra kiábrándultan leszegte a fejét, kész volt elfogadni a sorsát.

– Mi lesz már? – ordította, miközben a kifejezéstelen, csillagok nélküli fekete eget fürkészte könnyeivel küszködve. – Itt vagyok! Vigyetek!

A fiú ezután várt. Perceket, de lehet, hogy órákat is, ám senki nem jött. Egyszer csak hangos kacagásra lett figyelmes. Megtörölte a szemét, és elindult a hang irányába.

Kisvártatva egy tisztásra ért, ahol sűrű köd honolt, ami kifejezetten akadályozta a látásban.

A köd lassan oszlani kezdett, és ekkor egy alak rajzolódott ki előtte. Ahogy teljesen kitisztult a levegő, egy mosolygós, jó kiállású férfi képe tárult elé.

– Gyere közelebb, barátom! – szólt az ismeretlen.

A fiú meghökkent, majd bátortalanul közelebb lépett. A férfi nyugodt hangja bizalmat keltett benne, és bár nem tudta, hogy ki ő, mégis úgy érezte, mintha egész életében ismerte volna. Még a forróság is alábbhagyott. Meglepte, hogy egy ilyen kedves ember az első, akivel itt összefut. Másra számított, de előtte csak ez a férfi állt, akinek a jelenléte eloszlatta kételyeit, és ezt tovább fokozta a háttérben egyre erősödő, ám kifejezetten kellemes nevetés.

– Gondolom, sok kérdésed van, barátom – törte meg a csendet a férfi, majd kezét rátette a fiú vállára, és enyhén megszorította azt.
– Én… én nem is tudom…
– Nem kell félned! Bátran mondd ki, ami a szívedet nyomja… Tudom, mi lesz az első kérdésed, de tőled szeretném hallani.
– Rendben! A pokolban vagyok?
A férfi jót kuncogott a kérdés hallatán, majd így felelt:
– Nem, nem a pokolban vagy… Ami azt illeti, pokol nem is létezik.
A fiú elcsodálkozott a szavak hallatán, de valamiért biztos volt benne, hogy azok igazak.
– Nincs pokol? Akkor… akkor én a…
– Nem – vágta rá a férfi határozottan. – Vagyis… hogyan magyarázhatnám el neked? Nézd! Az emberek szeretnek mindenre címkét aggatni, még olyan dolgokra is, amiknek nincs szükségük rá, hogy meg legyenek nevezve. Ez a hely is ilyen.

A fiú mélyen elgondolkodott, megpróbálta megemészteni az elhangzottakat, majd újabb kérdés fogalmazódott meg benne:
– A menyasszonyom is itt van?
– Igen, ő is.
– Hol? Látni akarom!
– Előbb meg kell, hogy érts valamit! Megpróbálom elmagyarázni… Látod azt? – A háta mögé mutatott, ahol kicsit messzebb egy hatalmas ajtó állt, melyet nem vettek körül falak.

Csak az volt ott, semmi más. A fiú elkerekedett szemekkel bámulta a jelenséget. Közelebb ment, és ekkor egyértelművé vált a számára, hogy a szűnni nem akaró hahotázás is onnan jön.

– Várj! – állította meg a férfi, amint a fiú rátette a kezét a kilincsre. – Mielőtt bemennél, tudnod kell még valamit. Tudom, hogy azt gondolod, a jegyesed az ajtó mögött van. Ezt jól hiszed. Ott van. De nem úgy, ahogy te emlékszel rá, és nincs is egyedül.
– Hallgatlak – szólt a fiú, de kíváncsiságát fokozatosan elnyomta a rátörő vágy, hogy belépjen.
– Barátom! Képzelj el egy olyan helyet, ahol nincsenek korlátok, nem öregszünk, nem halunk meg, csupán békesség és boldogság van. Nem peregnek a szemek az idő homokórájában, és mindenki, akinek földi élete befejeződött, megtalálható azon a helyen… és mégsem található meg. Úgy értem, ne szemmel látható, hús-vér emberekre gondolj, ne olyanokra, akiket megérinthetsz.
– Talán ez a hely van az ajtó mögött?
– Már ez a tisztás is az, barátom. Ezt a mostani képet csak az agyad jelenítette meg előtted, mert így képzelted el a poklot, de ez csak illúzió.

A fiú nem kérdőjelezett meg semmit, megrökönyödve figyelt tovább.

– Az lenne a lényeg, hogy felkészülj arra, ami rád vár. És higgy nekem, az nem a pokol!... Miért vágsz ilyen gondterhelt képet?... Már értem. Nem tudod felfogni, te hogy kerülhettél ide. A bűn itt nem számít. Ami történt, megtörtént, itt mindenki tiszta lappal indul.
– Akkor hát…
– Igen, ő is itt van.

A fiú összeszorította a fogait, és ismét elöntötte a már-már elfeledett feszültség, bánat és aggodalom, ám ezúttal jóval nagyobb mértékben, mint valaha. Folyamatosan nyelnie kellett, majd megszédült. A férfi odalépett hozzá, és elkapta. A testéből valamiféle energiát sugározhatott a fiúnak, mert az újból képes volt megállni a saját lábán.

– Hogyan lehet ő is itt? – kérdezte a fiú indulatosan.
– Hogy hogyan?... Te kioltottad annak a férfinak az életét, mielőtt magaddal is végeztél volna, mégis itt lehetsz… Épp erre akartam kilyukadni az imént, barátom. Nem számít, mit tettél, itt lehetsz. Ugyanúgy, ahogy ő is, annak ellenére, hogy előítéletekkel teli, bűnös utakra tévedt földi énje meggyilkolta a kedvesedet.

A fiút mélyen megdöbbentették a szavak, de úgy látszott, sikerül feldolgoznia a hallottakat. Az egyre erőteljesebb remegés miatt összekulcsolta a kezét. Fájó volt ismét emlékeznie a múltra, ezt felismerve a férfi újfent megszorította a vállát.

– Barátom! Meglásd, nem lesz olyan nehéz, amint mindennel szembesülsz. Most még legszívesebben újra és újra megtennéd vele, amit korábban, de ez természetes. Még nem léptél tovább. Még mindig azt hiszed, odatartozol, és továbbra is az emberi ösztönök irányítanak. De ennek most vége. Nyisd ki az ajtót!
– Most már beléphetek? Miért?
– Mert már készen állsz.

És a fiú megfordult, kinyitotta az ajtót, majd belépett rajta. Odabent különböző impulzusok csapódtak neki, melyek először nyugtalanítólag hatottak rá. Rendkívül kellemetlen volt a számára, mintha a belső világát kinyitották volna, és akárki szabadon közlekedhetne azon keresztül. De aztán lassan elcsendesedtek a hullámok, és minden kitisztult előtte. Sikerült elkülönítenie őket, mert bár azok egyszerre voltak jelen, mégis megszámlálhatatlan részből álltak, amik egy egészet alkottak. Vakító fehérség vette körül, semmi mást nem látott azon kívül, még a saját testrészeit sem. Furcsamód az egyik hullámot közelebbinek érezte, mint a többit. Ismerős volt neki. Hiába hegyezte a fülét, ahogy eredménytelenül pásztázta a végtelent is. Ekkor beléhasított a felfedezés. Tudta, hogy élete szerelme veszi őt körül. A lány aurája mágnesként vonzotta magába a fiúét, ami egyúttal megállíthatatlanul vált a nagy egész részévé is.

Előző oldal Kozma Norbert
Vélemények a műről (eddig 4 db)