Az éjszaka vadászai V.

Fantasy / Novellák (1309 katt) Andrew Sinclair
  2014.11.23.

Csendben ölel körül a sötétség, amelyet a menedékem nyújt számomra. Már pirkad, amikor túlságosan is veszélyes kint mászkálni a magamfajtának. Nappal mind elvonulunk egy olyan helyre, ahol biztonságban lehetünk, ahol nem kell veszedelemtől tartanunk. Ilyenkor vagyunk a legsebezhetőbbek. Én a hullaházakat kedvelem. A holtak kellemes társaságot nyújtanak számomra. Szinte minden nap új és új arcokat látok, és ha jó napot fogok ki, akkor igen ízletes falatok várnak rám.

Az éjszaka folyamán még találkoztunk Ryannel, akit számon kértünk a történtekről, de nem jutottunk vele sem előrébb. Látszott rajta, többet tud, mint amit elárul nekünk, de valamiért nem akarja megosztani velünk az információkat. Annyit megtudtunk azért tőle, hogy néhány hónappal korábban valami baleset történt a Walton Kémiai Üzemben, ami a hivatalos források szerint hét halálos áldozatot követelt, de valójában huszonhárman haltak meg. Ezután az üzem bezárt és átalakították. Két nap múlva ünnepélyesen adják át az új részleget. Wolfgang azt javasolta, még előtte látogassunk el az üzembe. Ryan ezt a tervet nem támogatta, de úgy gondolom, nem csak nekem okoz örömöt, ha egy kicsit felbosszantjuk a brujah barátunkat. Ezért ma éjszaka elmegyünk az üzembe.

A nappal villámgyorsan eltelt. Olykor hallottam, hogy mozgás van kint, de nem zavartattam magam. Tisztában vagyok vele, ez a hullaház nem túl forgalmas. Hozzák-viszik a holttesteket, de a halandók nem időznek itt túl hosszú ideig.

Nyugtalan álom kísérte végig a pihenésem. Egy óriás szörnyet láttam, amely végzet mindannyiunkkal. Darabokra tépet minket. Ébredéskor olyan kínzó fájdalom keríti hatalmába a testem, amelyet még nem éreztem. Mintha az álom megelevenedne, és a láthatatlan fájdalom fája bontana ágat a testemben, hogy elnyomja elmém, és a torz gondolatok hatalmukba kerítsenek. Néhány percnyi koncentrálás után sikerül erőt vennem magamon. Értetlenül állok a dolgok előtt. A zsigereimben érzem a baljós jövő nyomasztó közelgését, mint valami gyorsvonat, amely megfékezhetetlen sebességgel közeledik felém, miközben én a síneken állok mozdulatlanul. Lépni akarnék, de nem tudok. Nem engedelmeskedik nekem a testem.

Tenyerembe borítom a fejem, miközben a gondolatok testetlen kavalkádja kavarodik a fejemben, mintha csak valami színtelen haláltáncot járnának az elmém sötét bugyraiban. Nem tudom, mi lenne a helyes megoldás. Egyre azon töprengek, nem fogjuk megélni a másnapot, de ha nem teszek eleget a herceg kérésének, akkor hasonló sors vár rám. Az élet maga nem érdekel engem. Sosem volt fontosabb számomra, mint a halál közelgése, de bármilyen jelentéktelen figura is vagyok a céljaim magasztosabbak.

Lassan erőt veszek magamon, kikászálódok a hullaházból, majd Brian és Lolita társaságában a Walton Kémiai Üzem felé vesszem az irányt. A város ezen felén csend honol. Az utcák szinte üresek, nyugalmasak. Az a néhány szerencsétlen pára, aki mégis erre jár, kiguvadó szemmel figyel minket. Tudom, ismét késve fogok érkezni, de ez valahogy természetes nekem. Az üzem a külvárosban van, pontosan ezért is választottam nappalra ezt a menedéket, mert elég közel van hozzá, mégis kényelmes tempóval eltart egy darabig az út.

– Mi folyik itt? – érdeklődök a többiektől, amikor megérkezünk a helyszínre.

A Walton Kémiai Üzem sokkal inkább egy hatalmas hangárnak tűnik, semmint egy laboratóriumnak, amelyet magas drótkerítés ölel körül.

– Köszönjük, hogy megtisztelsz a jelenléteddel, malkáv – szúrja felém megvető hangnemben a német.
– A pontosság nem tartozik az erényeim közé.
– Neked vannak erényeid is? Eddig nem sikerült észrevennem.
– Ha jobban megismersz, akkor biztosra veszem, megkedvelsz majd.
– A laboratórium kamerákkal vannak felszerelve – kezdi a Giovanni. – A kapunál két őr áll kevlárban és állig felfegyverkezve. Ameddig rád vártunk, addig észrevettük, hogy félóránként két másik őr jön ki az épületből, majd egyeztetnek valamit a kapuban állókkal, azután visszamennek. Röviden, nem vagyunk könnyű helyzetben.
– Vámpírok vagyunk! – feleltem az előbbi kijelentésre. – Csak elbírunk néhány őrrel.
– A kerítésbe áramot vezettek, amit azért mi is megérzünk – vágja rá Müller. – Arról nem is beszélve, hogy egyikünk sem képzett katona, ellenben az őrökkel, akikről nem is tudjuk pontosan, mennyien vannak.
– Ez veletek a baj. Túl sokat gondolkodtok ahelyett, hogy cselekednétek.
Nem vártam tovább. Dülöngélve, mint egy részeg, megindulok a kerítés felé.
– Állj meg, malkáv! – hallom Müller utasító szavait, de nem foglalkozom vele.

Jól tudom, nem a józan eszem vezet, hanem a bennem tomboló kíváncsiság és a az ismeretlen utáni vágy. Felülkerekedett bennem a vadabb, meggondolatlanabb énem, amely sosem vezetett még jóra, de nem is bántam a végeredményt. Még ha olykor fájt is.

Amint észrevesznek az őrök, fegyvert szegeznek rám.

– Megállj! – hangzik el az utasítás. – Ez magánterület, megkérem, forduljon vissza!

Túlzásba viszem a színjátékot, aminek következtében megbotlom. Az őrök idegei pattanásig feszülnek. Érzem, hogy a szívverésük felgyorsul. A lüktető dobbanások lágy dallamként árasztják el megbomlott elmém. Szinte magával ragad ez az érzés, és a másodperceken bekövetkező vérontás csábító érzése.

A kapu kinyílik. Az egyik őr óvatos léptekkel átlép rajta, miközben mindketten készen állnak arra, hogy meghúzzák a ravaszt. Felemelem a kezem. Az idő hosszú, elmúlhatatlan másodperccé nyúlik, amely magába hordozza a halál üde illatát. Mély dörrenés hallatszik. Az őrnek, aki felém lépett, reagálnia sincs ideje. Esélye sincs arra, hogy felfogja, mi is történik vele. A golyó, amely áthatolt a koponyáján a földbe fúródott. Emberi szemmel nem látható vércsíkot húzott maga után. Látom, amint a társa megrendül egy pillanatra, de képzett harcos, akit nem rettent el a bajtársa halála. Abban a pillanatban legalább is nem. Talán később, ha lesz számára később, de én már tudom, amit talán már ő is sejt: neki eljött nyomorult kis élete utolsó fejezete, ami nem lesz több egy villanásnál.

A csuklómra erősített pisztolyom markolata már a tenyerembe tapad, az ujjam a ravaszon és tüzelek, ahogy a két ghoulom és a mögöttem álló Müller és Giovanni is. A bíbor szín a földre hull, ahol a porszemek mohón vetik rá magukat, hogy minden cseppjét elnyeljék. Az arcom mosolyra húzódik. Káosz és halál. Ez az, ami én vagyok. Ez az, amihez értek. Testemen végigfut a bizsergető érzés, ami olyan megnyugvást eszközöl ki magának, mintha csak örökre meg szeretnék pihenni. Hallom, amint Müller okádja magából az átkokat, de hangja a háttérbe szorul az érzés miatt, ami tombol bennem.

A valóságba egy rossz érzés ránt vissza, amikor megérzem azt az erőt, ami a falak mögött rejlik. Az erőt, amilyennel még nem találkoztam, ami a mi pusztulásunkat hordozza magában, mégis mágnesként vonz, hívogat, mintha csak erre vágynék.

A hangár ajtaja kinyílok, majd hasonló alakok özönlenek ki rajta, mint amilyenekkel az imént végeztünk.

– El kell tűnnünk innen! – hallom ismét Müller hangját, de most már azért tűnik távolinak, mert magamra hagytak.

Amint visszanyerem az uralmam a testem felett, én is menekülésbe kezdek. Giovanni már a motorján ül. Müller odatolat hozzám és a ghouljaimmal beszállunk az autójába, amin már pattognak a golyók.

– Te eszement barom! – vágja az arcomba megvető szavait a német. – Mindannyiunkat meg akarsz öletni? Ha a herceg megtudja, mi történt ma este, akkor végezni fog velünk.

Akaratlanul is széles vigyorra húzódik a szám, amely már-már tűnik egy őrült ember tébolyodott mosolygásának. Abban a pillanatban megvilágosodtam.

– A hercegnek szüksége van ránk. Bízz bennem, okkal választott minket és nem azért, hogy ő ölesen meg. Gondolom, már te is rájöttél, hogy mindannyiunkat követnek. Biztosra veszem, már értesült a történtekről, ami csakis annyit jelenthet, hogy Ryan hamarosan felveszi velünk a kapcsolatot. Valószínűleg keménynek akar majd látszani, ezért komoly fenyítést kapunk, de mind csak üres szavak lesznek. Mi diktálunk, mi döntünk. Ők csak abban bíznak, mi nem okozunk nekik nagyobb kárt.

Müller arcáról eltűnt a harag és megvetés. Látom, tudja, miről beszélek.

Előző oldal Andrew Sinclair
Vélemények a műről (eddig 10 db)