Talált, süllyedt
A mű részt vett a IX. Lidércfény Pályázaton.
(avagy IX. Lidércfény Pályázat - A nagy háború)
Tejfehér ködtakaró fedte a tengert, ameddig a szem ellátott, és úgy tűnt, egyhamar nem is fog feloszlani. Délután fél kettő körül mégis derengeni kezdett, és Kegan Roche felügyelő megpillantotta az ír hegyek sziluettjét. Szívesen támaszkodott volna a korlátra, hogy szemét a lassan közeledő part látványán pihentesse, ám éppen e part közelsége miatt nem engedhette meg magának, hogy lazítson.
Amint a parancsnoki hídra lépett William Thomas Turner, a RMS Lusitania kapitánya rögtön felé fordult.
– Jó napot, Roche felügyelő!
– Turner kapitány!
– Nem akarok udvariatlannak tűnni, de kérem, fogja rövidre!
– Szeretnék több embert kérni a kutatáshoz, uram.
– Még többet? Most, amikor nemsokára kikötünk? Az embereim egy része így is éjjel-nappal a maga gyilkosát keresi a fedélzeten, amióta csak kihajóztunk. Május elsején hagytuk el New Yorkot, ma hetedike van. Ha ennyi idő alatt nem került elő az a nőszemély, akkor már nem is fog. Nem gondolja?
Turner kapitány több száz tengeri mérfölddel a háta mögött, elég tapasztalattal rendelkezett, olykor viszont túlzott magabiztossággal irányította nemcsak a hajót, hanem kivétel nélkül mindenkit.
– Amy Archer-Gilligan egy sorozatgyilkos, és nem riad vissza attól, hogy bárkit megöljön, ha így elkerülheti a halálbüntetést!
– Az iratok szerint megmérgezte a tehetősebb áldozatait, akiket ápolt. Biztosíthatom, felügyelő, hogy Mrs. Gilligan nem járt az orvosi kabin közelében, mert azt külön figyeltetem.
– Annak a bestiának van esze, nem fog olyan helyre menni, ahol elkaphatják! Figyelmeztetni kellene az első osztályon utazókat…
– Megőrült? Kitörne a pánik, ha megtudnák, hogy ez a nő szabadon járkál közöttük! Már ha a maga gyilkosa tényleg a hajón utazik. Személyesen néztem át a nyilvántartást, egy Gilligan nevű sem szerepel benne, ellenben önt kétszer is felírta Cunard valamelyik túlbuzgó alkalmazottja.
Roche legszívesebben megmondta volna a magáét. A kapitány nem tűrte az udvariatlanságot, a felügyelőnek pedig több ember kellett, így alázatosabb hangnemre váltott.
– Turner kapitány, kérem, hadd végezzem a munkámat!
– Én is azt tenném, ha hagyná! Nemsokára kikötünk, és az Admiralitás üzenete szerint a német tengeralattjárók itt cirkálnak a közelben. Sajnálom, felügyelő, ennél többet nem segíthetek. Az őrséget megkettőztem, szükségem van a személyzetre.
– Ez azt jelenti…
– Menjen vissza a fedélzetre, Roche, és élvezze az út hátralevő részét!
– Ha elérjük a partot, Gilligan meglóg! Ön akadályozza az igazságszolgáltatást…
– Én akadályozom? – vált vörössé Turner arca. – Feleslegesen pánikot kelt, és egy fantomot üldöz! Eddig megkapta, amit kért, most pedig ne lábatlankodjék itt tovább! Szép napot, uram!
Roche-t is elöntötte a méreg, a kapitány azonban hajthatatlannak bizonyult. Dühében köszönés nélkül hagyta el a parancsnoki hidat. Nagy elánnal a félig üres hátsó fedélzet felé indult, amikor útközben fellökött egy elegáns hölgyet.
– Maga barom!
– Elnézést kérek, asszonyom! Jól van? – kérdezte Roche. Ahogy lehajolt, megérezte a rum szagát. Felsegítette a nőt, aki imbolyogva a felügyelőnek esett.
– Istentelen bárka! Folyton dülöngél. Rita Jolivet vagyok, a Broadway ünnepelt csillaga.
Roche alaposan szemügyre vette az útját keresztező nőt. Jolivet ártatlanul nézett rá, miközben kontyából kiszabadult, rakoncátlan tincsét szájába fújta a feltámadó szél. Rúzsos ajka és márványfehér bőre felkorbácsolta a férfi szenvedélyét. Rita átlapolós kabátja az eséstől szétnyílt, mélyen kivágott ruhájából előbukkant a mellbimbója.
– Tetszik, amit lát, Mr…
A felügyelőnek eszébe jutott a hiba az utas-nyilvántartásban.
– Aaron Lloyd – válaszolt félszegen Roche.
– Mi járatban van erre, Aaron?
– Nyomozok, hölgyem.
Jolivet megfogta a felügyelő kezét, és a keblére tette.
– Maga az én emberem!
– Mit tehetek önért? – habogta Roche.
– Ki vagyok tikkadva. Megöntözhetne.
– Úgy érti… hozzak egy pohár vizet?
– Nem, maga butus! – nevetett fel Rita. – Itt van ez a letakart mentőcsónak. Elbújhatnánk a ponyva alatt, összemelegedhetnénk…
Közben Jolivet belemarkolt Roche ágyékába. A férfi megrezzent, majd gyengéden lefejtette a nő ujjait a nadrágjáról.
– S… Sajnálom, kedves Rita, de sietek?
Jolivet összecsücsörítette ajkát.
– Nem hagyhat csak így itt!
– Sz… szolgálatban vagyok.
– Ígérem, nem árulom el senkinek – búgta Rita, és fürgén benyúlt Roche nadrágjába.
A felügyelő kiráncigálta Jolivet kezét, majd a hajófalnak támasztotta Ritát. Elöntötte a perzselő vágy, legszívesebben ott helyben magáévá tette volna a nőt, ám eszébe jutott Gilligan, és rögtön lelohadt a lelkesedése.
– Bocsásson meg! – lépett hátrébb a felügyelő.
– Maguk nyomozók faragatlan tuskók, mindketten!
A felügyelő meglepetten emelte fel bozontos szemöldökét.
– Hogy érti, hogy mindketten?
– Maga, meg az a Roche nevű! – mondta nyeglén Rita. – Nem engedte, hogy megérintsem! Biztosan a fiúkat szereti, de önnek, Aaron – váltott mézes szavakra a nő –, legalább férfias arca van, és cukimuki bajusza, amit édesen rángat, ha a közelébe érek. – Hirtelen mozdulattal magához vonta a felügyelőt, ujjaival pedig ismét a lényegre tapintott. – Tudom, hogy van vér a pucájában!
Roche szárazon nyelt egyet. Jolivet szinte az őrületbe kergette. Uralkodni próbált magán, mélyen lélegzett néhányat, és újra tisztességes távolságba lépett.
– Hol látta a másik nyomozót? – nyögte. – Sürgősen beszélnem kell vele.
Rita Jolivet durcásan lebiggyesztette az ajkát, majd kisvártatva felcsillant a szeme.
– Nézze, ott megy a korlátnál!
Roche megfordult, felismerte Gilligant férfiruhában. Amy Archer-Gilligan is éppen a felügyelőre nézett, aztán futásnak eredt. Roche sem volt rest, faképnél hagyta Ritát, és üldözőbe vette Amyt. Nem engedhette, hogy a gyilkos meglógjon, felelnie kell a tetteiért. Elszántan követte Gilligant, aki a korlát mellett félrelökött mindenkit, aki az útjába állt, közben fejéről leesett a kalap, barna haja kibomlott. A felügyelő csak a gyilkost látta benne, nem érzett iránta szánalmat, és majdnem utolérte, amikor megbotlott egy lábban. Nekiesett a korlátnak, majd elterült a fedélzeten. Egy ismeretlen férfi magasodott kárörvendően fölé, de lehervadt a vigyor az arcáról, amikor Roche előkapta a jelvényét. Felugrott, visszanyelte dühét, legszívesebben behúzott volna egyet a férfinak. Aztán újra megpillantotta Amyt, amint éppen a játékszalon felé futott. Ismét utánaeredt.
– Torpedó a vízben! – kiáltottak fel többen is a háta mögött.
Az utasok és a személyzet tagjai rögtön kitódultak a szalonból, ami megnehezítette Gilligan és Roche dolgát is.
– Utat, utat, engedjenek!
Senki sem törődött a felügyelővel, mindenki a torpedót akarta látni, mintha csak valami cirkuszi mutatványról lenne szó.
Robbanás rengette meg a Lusitaniát. Kint a tömeg rémülten felsikoltott, bent a szalonban a mennyezetről leszakadt kristálycsillár a vendégek közé zuhant, zsetonok, kártyalapok hullottak a padlóra. A felügyelő ekkor fogta fel igazán, mit hallott odakint a fedélzeten, ám Amy éppen átverekedte magát a sikoltozó utasok közt, és a szalon másik, szemközti kijárata felé tartott. Roche az életét tette fel a bűnözők üldözésére, az igazságérzete nem engedte, hogy egyszerűen futni hagyja.
– Legalább most az egyszer dönts jól! – visszhangoztak a fejében felesége utolsó szavai. – Válassz, mi vagy a bűnözők!
A válás nagyon megviselte, még jobban a munkájának élt, olyanná vált, mint egy buldog, ha egyszer ráharapott egy ügyre, többé nem engedte el. A gengszterek maguk között így is hívták: „a buldog”.
Amint Roche kilépett a szalon túlsó ajtaján, Gilligan mellbe vágta egy krikett-ütővel. A férfi megtántorodott, de sikerült megragadnia az ütőt, kirántotta Amy kezéből, aztán szvetterénél fogva elkapta a nőt, és a földre nyomta. Gilligan nem adta meg magát, belekarmolt a felügyelő arcába, kis híján a szemét érte el. Roche ereiben szétáramlott az adrenalin, teljes erőből lefogta Amyt, aki ugyan megfeszítette testét, a felügyelő súlyával azonban nem bírt el.
– Amy Archer-Gilligan, letartóztatom öt rendbeli gyilkosság vádjával… – A felügyelő nem tudta mondandóját befejezni, újabb, ezúttal jóval nagyobb robbanás rengette meg a hajót.
A Lusitania perceken belül az oldalára dőlt, és a fedélzeten a székektől az egyensúlyukat vesztett emberekig mind a szalon felé gurult. Roche a csikorgásra lett figyelmes, elszabadult egy mentőcsónak, ami éppen feléjük vette az irányt. A felügyelő félrerántotta Gilligant a sebesen közeledő, majd a szalon oldalában eltűnő csónak elől, a következő pillanatban észrevett egy kislányt, aki a korlátba csimpaszkodott, de nem tudta megtartani magát, és sikoltva csúszott el mellettük követve a csónakot, hiába nyúlt Roche a gyerek után, csupán néhány hajszál maradt kezében, ezért inkább Amyt fogta meg szorosabban, aki máris szökni próbált. Megtántorodott utasok zuhantak rájuk olyan erővel, hogy néhány percre elsötétült a világ a felügyelő előtt. Mire magához tért, Gilligan kicsavarta magát a kemény fogásból, és igyekezett kimászni az emberhalom alól.
A férfi a nő lába felé kapott, helyette azonban valaki másét markolta meg. Amy Archer-Gilligan ismét szabad volt, és menekült.
– Amy, maga ápolónő, nem hagyhatja csak úgy itt ezeket az embereket! Legalább rajtuk segítsen! – kiáltott utána a felügyelő.
Gilligan kaján vigyorral az arcán megfordult, aztán a ferde padlón kúszva távolodott. A hajó megrázkódott, belsejéből baljós morajlás tört fel, és Kegan Roche felügyelőbe belecsapott a felismerés, hogy döntenie kell: vagy üldöz tovább egy veszélyes gyilkost, vagy a sajátjával együtt mások életét menti. Legfeljebb csak harminc perc lehet hátra, aztán elnyel minket a tenger, futott át az agyán.
Lám, a sors súlyos árat fizettet vele, először elveszi a családját, aztán Gilligannal együtt a karrierjét, talán még az életét is. Megérte?
Elszántan feltérdelt, viharkabátjából kiszabadította a karját, majd a megdőlt fedélzet padlóján a közelben lévő mentőcsónakhoz mászott.
– A férfiak alkossanak láncot, segítsék a nőket, meg a gyerekeket! Igyekezzenek!
Kisvártatva feltűnt egy matróz, akivel leeresztették a megtelt mentőcsónakot, aztán a következőhöz araszoltak.
A felügyelő azt hitte, legalább félórájuk van még, ám a padló alól feltörő bugyborékolás hallatán nógatni kezdte az embereket.
– Siessenek! Gyorsabban!
A második mentőcsónak is a vízre került, amikor a matróz felkiáltott:
– Ugorjanak a vízbe! Távolodjanak el a hajótól, amennyire csak tudnak, mert magával ránt mélybe, ha elsüllyed! Nincs több idő, ugorjanak!
Kegan Roche belevetette magát a tengerbe. Megborzongott, ahogy a hűvös habokba csapódott. Azt hitte, közel van a felszín, aztán rájött, métereket kell úsznia felfelé, levegője pedig fogytán. Közben férfiak kerültek köré, volt, aki folytatta útját a tenger aljára, akárcsak az imént segítő matróz. Fél feje hiányzott, valószínűleg elvéthette az ugrást. A felügyelő elborzadt a látványon, összeszedte maradék erejét, és amint felért, igyekezett eltávolodni a Lusitaniától.
Roche torkát a sírás, lelkét pedig bűntudat mardosta, nemcsak Gilligan miatt, hanem Rita miatt is, hogy annyira megkívánta őt, alig bírt feltámadó ösztöneinek parancsolni. Még mindig a feleségét szerette, hiába váltak el, hűséges maradt hozzá. A jegygyűrű ott csillogott a gyűrűsujján, pedig már a barátja, a rendőrfőnök is szóvá tette: nem egészséges az, amit művel, lépjen tovább, ez az élet rendje.
Visszafordult, meglátta a sikoltozó színésznőt a fedélzeten, amint magával szívja az alámerülő hajó. Az erős hullámok a közelben lévő mentőcsónakokat felborogatták, néhányat pedig az oldalukba kétségbeesetten kapaszkodó fuldoklók húztak le a hullámsírba. Mentőmellény alig pár embernek jutott, sokaknak a ruhájuk lett a veszte.
Elsimult a tenger. Rengeteg holttest lebegett a felügyelő körül, férfiak, nők, gyerekek, véres végtagok… és egy pár hónapos csecsemő, a szeme üvegesen nyitva – akárcsak egy játékbabájé –, deréktól lefelé pedig hiányzott a törzse. Roche-nak eszébe jutott a másfél éves fia. Magához ölelte a csecsemőt.
– Az angyalok vigyázzanak rád! – súgta neki, reszkető kézzel lecsukta a gyerek szemét, és zokogni kezdett.
Váratlanul hangokat hozott magával az északi szél, a könnyek közt megpillantott egy csónakot. Fásultan mozgatta karjait, épp csak annyira, hogy haladjon. Odalent mintha megérintették volna a lábát. Undor fogta el, talán egy halott, vagy végtag, élő semmiképp.
Mielőtt New Yorkban kocsiba szállt, ami a kikötőbe vitte, a rendőrfőnök viccesen megjegyezte:
– A cápákkal vigyázz! – mutatott a saját ágyékára.
– Májusban az ír tenger még a dögöknek is hideg – legyintett a felügyelő.
– De nem a heringcápáknak, azok melegvérűek.
Roche-t elfogta a jeges rémület, nem messze tőle háromszögletű, szürkéskék uszony emelkedett ki a habokból, és szélsebesen megindult felé.
A férfi körülnézett, megpillantott a közelben egy ringatózó kabinajtót. Ha fel tudna rá kapaszkodni, akkor nem eszi meg a dög, az pedig egyre csak jött. Roche öles csapásokkal úszott, ahogy bírt, ujjai hegyével megérintette már az ajtót, amikor bal oldalát kemény ütés érte. Szinte hallotta bordái reccsenését, érezte az állat fogsorait, amint elől és hátul a csontjaiba mélyednek. Felüvöltött, közben a cápa lehúzta a víz alá. Utolsó erejével az állat szemébe öklözött, majd az orrát ütötte addig, amíg az el nem engedte.
A balhorgomat nem bírod, mi?
Roche bal kezével a felszínre evickélt. Fájt minden lélegzetvétel, jobb oldala pedig erősen vérzett.
– Segítség! – kiáltotta elfúló hangon.
Szeme sarkából észrevett egy újabb felé közeledő uszonyt.
– Gyere, te szemét, itt vagyok!
Váratlanul benyúltak érte a vízbe. Hangok robbantak az elméjébe, azoké, akiket legelőször eresztett le a Lusitaniáról. Teste – miközben emelték befelé –, viszont túl nehéznek bizonyult. A mentőcsónak megingott, ketten sikoltva a tengerbe zuhantak. Egy idősebb asszony megragadta az evezőt, hogy segítsen a bajbajutottakon, egy másik meg a vizet csapkodta, hátha elijeszti a cápát. A messzebbre eső nő eltűnt, helyén vér bugyogott fel. A csónakban kitört a pánik, de az evezős asszony ráparancsolt a többiekre, és az irányításával gyorsan kihúzták a másik nőt, majd Roche-t is. Néhány asszony darabokat szakítottak ki ruhájukból a vérzés csillapításához, míg a mellette ülő tette a dolgát, tudta, mi kell ahhoz, hogy életet mentsen. A felügyelő hunyorgott a fájdalomtól és a szemébe sütő naptól, inkább félrefordította a fejét. Baljával hirtelen megragadta az őt ápoló nő szvetterét, aztán elveszítette az eszméletét.
A felügyelő a hajókürt hangjára tért magához. Fel akart ülni, de Gilligan nem engedte. A nő barna hajába belekapott a szél, kék szemében aggodalom tükröződött, a férfi pedig belefeledkezett ebbe a látványba. Így bámulták egymást rövid ideig.
– Örülök, hogy magához tért, felügyelő. Nemsokára ideér egy halászhajó.
– Mondja, Amy – szólalt meg kiszáradt szájjal Roche –, hogy lesz egy magafajta gyönyörű nőből ilyen könyörtelen gyilkos?
Gilligan arca elkomorodott.
– Jót tettem az ápoltjaimmal akkor is, ha ön ezt másképp gondolja. Súlyos betegeket gondoztam. Könyörögtek nekem, hogy segítsek rajtuk. Látott már magatehetetlen embert, akinek az elméje ép? Aki megalázva érzi magát, mert más gondoskodására szorul? Én csak megszabadítottam őket a szenvedéstől.
– Meg a pénzüktől – szólt Roche, és ismét megpróbált felülni.
– Feküdjön vissza, felügyelő! Különben újra vérezni kezd.
Gilligan kicserélte az átázott ruhadarabokat, a férfi közben rámosolygott.
– Köszönöm, hogy megmentett.
A mentőhajó melléjük ért. A sokat megélt halászok elszörnyülködtek a rengeteg halott láttán, aztán a túlélők felé fordultak, és egymás után segítették fel őket a fedélzetre. Utoljára Gilligan és Roche maradt. A férfi csókot lehelt a nő vértől csatakos kezére, majd rákulcsolta a sajátját.
– Amy Archer-Gilligan, letartóztatom öt rendbeli gyilkosság vádjával! Jogában áll hallgatni…
„Ez egy kitalált történet. A benne szereplő személyek, intézmények, vállalatok és szervezetek jórészt a képzelet szülöttei, vagy ha mégsem, kitalált helyzetekben szerepelnek, és a leírtak nem a valós magatartásukat tükrözik.”
