Baribárok
A minap egy irodalmi pályázati felhívásra figyeltem fel. A meghirdetett cím is szimpatikus volt. Épp ezért úgy döntöttem, hogy pályázok. Nem a díjért, ami pénzjutalom volt, nem azért, mert egy antológiába gyűjtve megjelenítik az én írásomat is esetleg. Csupán azért, mert épp ráértem, épp kedvem szottyant egy kis írásra, épp abban a stádiumban volt az agyam, hogy tud írni, mert kedves ismerősöm a pályáztató. Ez nálam elég indok. Az ismerősöm egy irodalmi oldalt és könyvüzletet működtető, maga is írogató emberke. Tehát szakember. A pályázat kritériumai nekem szimpatikusak voltak:
„A pályázat leírása:
A pályázatra beadott mű
• alapjául szolgáló eset megtörténhetett az íróval, vagy mással
• legyen valósághű, de ne a valós neveket, helyszíneket tartalmazza
• az olvasót pozitív érzéssel töltse el (ne legyen a történet csupán panaszáradat)
• legyen – lehetőleg – szépirodalmi nyelvezettel megírva…”
A lényeg, hogy a pályázati anyag megíródott. El is lett küldve e-mail levél csatolmányaként. Az írói stílusom egyik úgymond védjegye, hogy egyes szám első személyben írok. A másik, hogy sosem tanultam írni, a beszédem is anyanyelv. Édesanyám oltotta belém a szép beszédet a maga egyszerű, a mai napig semmivel sem összehasonlítható, ízes, erdélyi magyarságával. A harmadik pedig, hogy én a földeken, vagy a gyárban dolgoztam a társaimmal egész 46 éves koromig, amikorra már annyira belém égett a természetesség, az egyszerűség, hogy már véremmé vált, és ezért nem is érzékeli a lelkem a most oly divatos, mesterkélt nyelvezetet, amiről pár írogató azt hiszi magáról, ettől lesz irodalmár.
A lényeg, hogy a mű elkészült. Mikor a barátom, aki egyben a kiadóm főszerkesztője is, átnézte, avval adta vissza, hogy egy újabb, „jártói” remek, ami semmivel és senki írásával össze nem hasonlítható, természetesen nyelvezetileg'.
A pályáztató által fizetett szerkesztő nem így gondolta. Összesen hatvanhat szót jelölt meg hibaként úgy, hogy javasolta kihúzni a szövegmezőből avagy átírni.
Többhöz megjegyzést is fűzött: „Én a gyárból vittem haza ételhordóba’ az ebédem, amit szívesen osztottam meg vele.” Ennél a mondatnál megmagyarázta a szerkesztő, hogy az ételhordóba’ szót törölni kell, mert nyelvtanilag helytelen és különben is értelmetlen, hisz az ebéd nyilván az ételhordóban van, s azt nem kell külön leírni. Még több ilyen szó és mondatrész lett „szemétnek” minősítve a szerkesztő által.
Próbaként kihúztam a kihúzásra javasolt szavakat. A végeredmény megdöbbentő lett. Egy írás, ami tényként, már-már katonásan közli az olvasóval, hogy beteg lettem, megműtöttek, megmaradtam. Hirtelen nem is tudtam, mit olvasok. A főszerkesztőm mutatott aztán rá, hogy ez egy újságírói bravúr, egy cikk.
Az én szépirodalmi alkotásom?
Nem értettem. Hisz én betartottam a pályázati feltételeket. Azt a részt is, hogy szépirodalmi nyelvezettel legyen megírva. Sehol nincs a kiírásban olyan kritérium, hogy újságírás, meg akadémiai nyelvezet. Sőt!
Elejében’ azon gondolkodtam, hogy talán nem ismeri a szerkesztő az irodalmi alkotások sokoldalúságát. Melyek lehetnek akadémikus, irodalmi, szépirodalmi, tudományos, sci-fi, mese és még sorolhatnám, mifélék. A nyelvezetnél is elsődleges az alkotó egyéni megközelítése.
Egy egyszerű példa. Sokan nem szeretik az írásokban az avval és az evvel szókat. Helyettük egyedül és kizárólag azzal és az ezzel szókat ismerik el. Holott ezen szavak használata már jelzi az olvasónak, hogy egy szelídebb, lágyabb, avagy keményebb dolog, amiről beszél az író. Az evvel, az avval a szelídebb, az ezzel és az azzal a keményebb. Valamiért az olvasók zöme erre ösztönösen ráérez. Vajon a fizetett szerkesztő mért nem?
Jártam már úgy az egyik internetes irodalmi oldalon, hogy a pályáztatott antológiai megjelenítésemért – nem túlzok – a számtól vontam meg a falatot, hogy a viszonylag tisztességes, de nem kevés pénzt leperkálva’ megjelenhessen nyomtatásban az írásom. Ami végül is csonkítva csúfoskodik' a könyvben a szerkesztő trehánysága miatt. Arról nem beszélve, hogy szintén a szerkesztő hozzá nem értése miatt szakmailag értelmezhetetlen az antológia formája is.
Amióta magam is tanulom a könyvkiadást és a szerkesztést, sőt a magyar irodalmi nyelvezet sokszínűségének titkait is, azóta nem jelentetek meg írást igénytelenül megszerkesztett antológiákban. Hisz sosem felejtem el azt a zsíros kenyér tömeget, amit megettem, csakhogy kinyomtatva lássam ezt, vagy azt a kincsemet. Megjegyzem, mostanában javulóban van az említett kiadó antológiáinak minősége. Csak nem cserélték le a szerkesztőt?
Mivel fel sem tételezem, hogy a pályázat kiírója igénytelen irodalmilag, azt gondolom, hogy ő is egy áldozat, amiért, hogy úgymond, harcba szálltam az alkotásom megjelentetéséért, de nem szolgamódon megalázkodva, elvtelenül, hisz én magam is szerkesztő témában szakértői babérokra török.
Próbáltam rávezetni a szerkesztőt arra, hogy a szépirodalom nem keverendő össze az irodalommal. A szépirodalomra jellemző az egyéni nyelvezet, jellemző, hogy minden szónak, akár szóismétlésnek, vesszőnek jelentése van. Mert ez üzenet az olvasó felé. Épp ezért az írásomban, ahol az orvosok beszélnek, ott maximális figyelmet fordítottam az akadémiai irodalmi nyelvezetre. Arra is rávilágítottam, hogy az én írásom azért íródott egyes szám első személyben, mert egy egyszerű asszony, egy gyári munkás az, aki meséli életének ezt a szakaszát. A nyelvezet ezért egy munkásnőre jellemző, aki nem bírja az akadémikus nyelvezetet sem.
Azt is elmondhatom, hogy én munkások között éltem, élek, de ha valaki nem és erről a témáról akar írni, akkor bizony ki kell szállnia a luxuskocsiból és villamoson, metrón, piacon, áruházakban, gyárak környékén emberekkel kell találkozni, és megfigyelni azt a beszédet, ami a majd' 10 millió magyar közül 5-6 millióra jellemző. Nem kell megijedni. Az emberek nem fertőznek!
Ők azok, akik a szépirodalmi alkotások szereplői és olvasói. Ők azok, akik a gyárakból a műszak végén ételhordóba’ viszik haza az ebédjüket…
Természetesen átfésültem az írásom, ahol nagyon szükséges volt, ott aposztrofáltam, de megmaradtam annál a rám jellemző írói irányvonalnál, amit az én írásaim képviselnek. Az emberi közelséget, az emberi melegséget, a biztatást, hogy gyertek és olvassatok, mert én is közületek való vagyok, ami velem, az veletek is megtörténhet, vagy meg is történt...
Természetesen szépirodalmi nyelvezettel.
Az is egyértelmű, hogy amikor a javasolt változtatásokat elvégeztem, a javasolt szavakat lecseréltem, a javasolt "szóismétléseket" megszüntettem, akkor az írásom megszűnt az enyém lenni, megszűnt szépirodalmi lenni. Ez az írás egy újságírói riport lett, mely köszönő viszonyban sincs a szépirodalommal, amit vagy tud egy ember zsigerből, születése "jogán", vagy a büdös életbe’ meg nem tanulja, akkor sem, ha kinevezik szerkesztőnek.
Ja, igen… hogy mért Baribárok a cím? Köreinkben így hívják azokat, akik olyan munka elvégzését vállalják fel, amihez nemigen értenek. Ők a köreinkben a kontárok, szakbarbárok, a baribárok’.
Orosháza, 2014. április 03.
