Layla: az angyal, az ördög és a gyermek XXIII.

Fantasy / Novellák (1540 katt) angyalka146
  2014.09.21.

Ha rajtam múlik, a fagy, a hideg és a hó foglya maradok. Szerettem volna, ha elveszik az életem. Mert nem volt értelme élnem! A testem azonban megmakacsolta magát, és átvette az irányítást. Gépiesen követtem Arielt a kunyhóba, hagytam, hogy átöltöztessen, leültessen a tűzhöz, és egy kupa forró teát tegyen kezeimbe. Önkéntelen a számhoz emeltem a kupát és éreztem, amint a tea átmelegíti testem. Lassan oldódni kezdett lelkem is. Eszembe jutott újra minden. A vitánk. A gyermekünk. Lucifer. Isten.

- Azt mondtad, angyal vagyok, ugye? - rekedten beszéltem. Nehezemre esett.
- Igen – felelte suttogva.
- Nem értem. Mit keresek a földön?
- Nem tudom, Neuel.
- Neuel?
- Igen, ez az angyal neved.
- És mi az ördög? – magam is megdöbbentem a kérdésem. De annyira természetesnek tűnt, hogy megkérdezzem.
- Lilith.
- Tessék?!
- Lilith. Anyád mindig így nevezett téged.
- Anyám?
- Igen, Lucifer – ekkor rám nézett és szemei acélkék színt öltöttek. Tudtam és éreztem is, hogy fájdalom járja át a testét és küzd a feltörő negatív érzések ellen. Nem akartam tovább firtatni a kérdést. Nem is volt értelme. Nem számít, ki vagyok, vagy voltam, a jelen fontos és az, hogy meghalt a gyermekem.
- Miért lettem ember? – tettem fel újra a kérdést.
- Nem tudom, Layla. Egyszer, még angyal korodban eltűntél néhány napra. Azt hittük, visszamentél anyádhoz. De ott sem voltál. Mint kiderült, Istenhez mentél. Legalábbis Karmael ezt mondta.
- Ő kicsoda?
- A karma angyala. Tud mindenről, amiről Isten is. Ő a felelős azért, hogy a lelkek megszülessenek és meghaljanak. Ő alkot nekik új életet. Karmael azt mondta, ember szerettél volna lenni, ezért Isten megengedte, hogy te is belépj a karma folyamába és megszüless. Nem volt esélyem már lebeszélni téged. Mire mindezt megtudtam, testet öltöttél a földön.

***

- Így már határozottan jobb! – jelentette ki Lucifer és diadalmasan körbenézett.

Az első dolog, ami feltűnt és zavarni kezdett, az a meztelenségem. Fekete-fehér szárnyaimmal betakartam magam, majd körbenéztem. Döbbenet, utálkozás, csodálat, tisztelet, harag, gyűlölet: ezt mind kiolvastam a körülöttem álló angyalok szeméből. Sírni támadt kedvem, de visszanyeltem a könnyeimet: anyám előtt nem! Azok után, amit velem tett!

- Tehát sikerült, Úrnőm! – Mammon szólalt meg, és miközben felénk lépett, hüvelyébe helyezte kardját.
- Akkor itt végeztünk is! – folytatta. – Fiúk! Vége a harcnak! Megyünk haza!
És ezzel az ördögök eltűntek.
- Mi is megyünk, gyere, kincsem! – Lucifer nagyon kedvesen nézett rám, és jobb kezét nyújtotta felém. Nem tudtam, mit mondani. Nem is akartam. Menekülni szerettem volna.
- Gyűlöllek! – kiáltottam fel és immár utat engedve könnyeimnek fénnyé változtam, és elmentem arra a helyre, ahol tudtam, nem zavarhatnak.

Az Éden Kertje előtt két kerub állt. Amikor megláttak, meghajoltak előttem.

- Kérlek titeket – szóltam hozzájuk -, senkit se engedjetek be! Egyedül szeretnék lenni!

Újból meghajoltak, és tudtam, teljesítik kérésemet. Belépve a kertbe először minden olyannak tűnt, mint régen. Ahogy azonban haladtam egyre beljebb, láttam, néhány fa kiszáradt, mások elindultak a haldoklás útján. A látvány annyira fájt, hogy felsikítottam:

- Senki nem gondozta a kertet?! Miért engedték meg ezt?! – és leborultam az egyik elszáradt fa tövéhez. Sírtam. Sirattam a fákat, a szerelmem, egész nyomorult életem. Újra angyal lettem. Pedig nem akartam! Anyám! Olyan gyűlölet lángolt fel bennem, aminek a létezéséről nem is tudtam. Mindenről csak ő tehet!

- GYŰLÖLLEK, LUCIFER!!! – ordítottam, s a kert fái visszhangozták fájdalmam. Kiáltásom a Menny és a Pokol berkeiben is hallatszott.
- Leila… - Uriel volt, aki halkan megszólított. Még mindig meztelen voltam, arcom könnyes, egész testem feszült a haragtól.
- Hogy kerülsz ide?! Megparancsoltam a keruboknak, hogy senkit se engedjenek be!
- Amint látod, beengedtek.
- Ez miként lehetséges?! Én vagyok a Kert ura!
- Amíg a földön voltál, én vigyáztam itt mindenre.
- Vigyáztál?! Kiszáradtak a fáim! Nézz körbe!
- Az nem miattam történt – folytatta továbbra is nyugodt hangon -, hanem miattad!
Megdöbbentem. Ezt kihasználva tovább beszélt.
- A kert és benne minden veled egy, hiszen belőled született. Amikor úgy döntöttél, hogy emberi testet öltesz, a karma körforgása és a téged ért fájdalmak miatt lelked sérülni kezdett, és ezért a növények száradni kezdtek. Miért akartál ember lenni? Miért hagytál el engem, Neuel?!
- Mert nem bírtam tovább! – ordítottam. - Anyám azt akarta, hogy démon legyek, apám gyűlölt, te pedig, bár szerettél, mindig is Lucifer lányaként tekintettél rám. Azt hiszed, nem vettem észre a vívódásod?! A nagy szerelem mögötti gyűlöletet?! A megvetést, amit azért éreztél, mert belém szerettél?! Az emberek világában akartam új életet kezdeni, azért menekültem a földre! De nem sikerült! Te és anyám mindenhová követtetek!
- Persze, hogy követtelek, hiszen én vagyok az őrangyalod!
- Nem! – kiáltottam, és dühöm fizikai megnyilvánulásaként villámok cikáztak felettünk és erős szél keletkezett. – Ti csak a saját önző céljaitokat akartátok megvalósíttatni velem! Sohasem szerettél! Megöltél! Amikor kelta papnő voltam, megöltél! Keresztülszúrtad a szívemet a kardoddal!
- Nekem nincsen kardom! Sohasem volt! Amikor Layla voltál, éppenséggel te végeztél velem!
- Ne nevettess! Te öltél meg engem!
- Ha igaz, amit mondasz, akkor Lucifer aljas játékának lettünk áldozatai! Ahogyan most is! Ébredj fel!
- Megöltél! – sikítottam és orkánerejű szél kezdett pusztítani az Éden Kertben.
- Miről beszélsz, Sarah?! Én mindig melletted voltam! De a szabad akarat a tiéd! A gyermekeidnek szükségük van rád!
- Milyen Sarah?! És milyen gyerekek?! Megölted azt az egyet is, aki tőled született!
- Tévedsz! Te ölted meg! Túl korainak tartottad, hogy anya légy, ezért elvetetted! Ez azóta is bűntudattal tölt el. Könyörgöm, ébredj fel! Nézz le!

A szél süvített körülöttünk, alig hallottam már Urielt. Jobb kezét kinyújtotta és lefelé mutatott. Követtem tekintetemmel. Csak néztem. Nem akartam elhinni, amit látok! De tudtam, igaza van. Álmodtam volna?

- Nem akarom! – sírtam, mint egy félős gyerek.
Odalépett hozzám, megölelt és lágyan azt mondta:
- Eleget voltál már az Akashában, ébredj fel!
- Félek!
- Tudom. De muszáj megtenned!

Tudtam, hogy igaza van, azt is, hogy nem aludhatok örökké. Az élet vár, nem állt meg. A nyomorra és fájdalomra gondoltam, ami várni fog. De ez a lét is fájdalmas!

- Megszűnik valaha a fájdalom?
- Nincsen fájdalom, csak te képzeled. Ébredj fel!

Tudtam, hogy igaza van. Nyugalom töltötte el a szívemet. Behunytam szemeimet, mély levegőt vettem és felébredtem!

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 2 db)