Tini szerelem két felvonásban... - Pillangóhatás
Érthetetlennek tűnhet a bevezetőben ígért krimiszerű esemény helyett egy körömvágás mezei szürke történetét ily aprólékos részletességgel elmesélni. Talán annak tűnhet. De a tudomány már réges-régen determinálta a pillangóeffektus, a pillangóhatás fogalmát, amelynek lényege, hogy egy viszonylag jelentéktelen esemény hatásainak láncolata összetettebb, nagyobb dolgok, rendszerek megváltozásának okozói lehetnek. Már pedig mi lehet bonyolultabb, összetettebb dolog egy reménytelenül szerelmes és csalódott tinédzser lelkivilágánál?
Edit határozottságában volt valami különös! Volt benne valami nagyon-nagyon szokatlan, amitől, - és az biztos, hogy nem a meleg volt -, kipirulni látta arcomat édesanyám. Amikor végre kettesben maradtam Robinson Crusoe-val, mint férfi a férfival, részletekbe menően ki is elemeztük a történteket. Soha többé nem volt piszkos a körmöm. Na jó! Elismerem, ez úgy butaság, ahogy leírtam, de hogy attól kezdve figyeltem állapotukra és magam vágtam őket, az ziher! Aztán másnap, mit tudom már miért, megvártam suli után Editet. A következő nap reggel viszont ő toporgott a lépcsőházajtónkban indulásra várva. Csodálatos tavasz volt! Azelőtt, soha annyiszor nem mentem önként a boltba, és nem vittem ki a szemetet, mint akkor. Soha annyiszor nem hallgattam Zorán Fehér sziklák című romantikus zenéjét, mint akkor. Volt, hogy Schreck Józsi bökött oldalba egy óraközi szünetben, jó lenne, ha elengednénk végre egymás kezét, mert már mindkét osztály bement a terembe.
Editnek aznap hat órája volt, nekem csak öt, hát úgy döntöttem, megvárom. Lekuporodva az iskola bejárata melletti lépcsőre lapozni kezdtem a biológia könyvemet.
- Szia! Jössz haza? – köszönt rám váratlanul Zsuzsa. – Jössz, vagy nem?
Felálltam, elraktam a könyvemet, gondosan becsatoltam a táskámat, leporoltam a nadrágomat és elindultam lefelé. Zsuzsa már a lépcső alján járt.
- Mi van már! Meddig várjalak? – fordult vissza türelmetlenül.
- Semeddig! – válaszoltam megtorpanva.
Zsuzsa szinte megdermedt a meglepetéstől, majd dühösen rám szólt.
- Gyere, mert itt hagylak!
- Akkor itt hagysz! Egyébként is! Nem kértelek rá, hogy megvárj. Meg aztán, nekem mocskosak körmeim is! Szólj a Csurinak!
Zsuzsa arca a szivárvány minden színében pompázott. Ám mielőtt megszólalhatott volna, kivágódott az épület ajtaja és a nyolcadik „B” osztály szabadon engedett hada rohant ki rajta.
- Szia Csuri! Megvárnál? - szólt a mellette elrohanó srácnak, aki futás közben vissza sem nézve válaszolt.
- Hali Zsu! Megyek, de nem érek rá veled sétálgatni, mert húzunk focizni a salakosra a haverokkal.
S a következő pillanatban már el is tűnt a járda kanyarulatát követő bokros mögött. Zsuzsa zavartan, tanácstalanul bámult rám, én pedig megfordultam és felballagtam a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Mire felértem, már Edit is ott állt.
- Szia! Elmarad az utolsó óránk! Megvártál? – szemei sugároztak az örömtől.
Amikor észrevette a lépcső aljában álldogáló és bennünket bámuló Zsuzsát, megsimogatta arcomat és adott a számra egy puszit. Ettől meg én kezdtem el a bíbor minden színében virítani! Megfogta a kezem és elindultunk. Zsuzsa és az általa okozott kínzó szerelmi gyötrődés számomra e pillanattól megszűnt létezni.
Editék egy házzal arrébb laktak, a magasföldszinten, egy három szobás lakásban. A legtávolabbi szoba az öccséé, a nagyszoba szüleié, a lépcsőház fölötti legkisebb szoba pedig Edit birodalma volt. Csillagfényes estéken a késői órákig, no és persze a nyakam fájdulásáig beszélgettünk. Ő ott fenn az ablakban, én pedig alatta, a kijárat lépcsőjéről.
- Csókolóztál már igaziból? - kérdezte egy alkalommal váratlanul.
- Nem tudom! Igen. Azt hiszem, igen.
- Nem szájon puszilásról beszélek, hanem csókról. Olyanról, mint amilyet a filmekben látni.
- Hát persze – nyögtem ki annak biztos tudatában, hogy ezt Isten, ha létezik, a végelszámolásnál a kegyes hazugság megbocsájtható bűnének tekinti majd.
- Rosszul, nagyon rosszul hazudsz! – fenyegetett meg mosolyogva Edit.
- De tényleg!
- Tényleg? Bizonyítsd be! – nevetett csendesebben.
- Most? Hogyan? Gyere le!
- Ne viccelj! Hogy mennék le ilyenkor? Anyám már bezárta a bejárati ajtót.
- Akkor holnap!
- Nem! Most! Holnap már nem érvényes!
- Megbolondultál? Hogy mennék be hozzátok? Csengessek be és közöljem édesanyáddal, hogy bocs a késői zavarásért, Magdi néni, de jöttem a lányához csókolózni!
Edit hangos nevetésben tört ki. A következő pillanatban azonban édesanyja nyitott a szobájába.
- Kivel beszélgetsz?
- Ferivel – válaszolt, a nevetést köhögéssé erőltetve.
- Már tíz óra is elmúlt! Csukd be az ablakot és lefekvés! – parancsolta ellentmondást nem tűrően lányának.
- Jó, mindjárt becsukom.
- Nem mindjárt, hanem most! – határozott mozdulattal tolta félre Editet, bezárta az ablakot és visszahúzta a függönyt is.
Néhány pillanatig tanácstalanul toporogtam a járdán, de látva az Edit ablakában kihunyó fényt reményvesztetten elindultam hazafelé. A két ház közötti bokrosnál azonban megtorpantam. Ez ám a férfinak való kihívás! Visszasettenkedtem hát, és egy apró kaviccsal megdobtam Edit ablakának az üvegét.
- Azt hittem, elmentél! – suttogta Edit, miközben centiméterről centiméterre óvatosan nyitotta az ablakot. – Szerintem fél óra múlva már alszanak.
- Akkor lejössz?
- Hogy mennék, ne viccelj! Beszélgessünk, de csendben.
- Áll még az ajánlatod?
- Melyik? Ja, a csókos? Hát persze! De ahhoz fel kellene jönnöd ide – kuncogott halkan.
- Ígérd meg, hogy nem versz át!
- Jó, megígérem! Nem verlek át! Ha fel tudsz jönni ide az ablakhoz, megcsókolhatsz.
Itt rövid időre meg kell szakítsam az időutazást. A történet további eseményeinek teljes megértéséhez ugyanis némi hely és helyzetismeret szükséges. Edit ablaka az utcára nézett. Oda, ahova a délutános műszakról késő este hazatérő bányászokkal teli helyi járatok ez időtájban érkeztek. Az alig harmincméternyire lévő megállóba beálló buszok lámpái ugyan rövid időre bevilágították a ház előtti járdát és a parkot, a következő utcába befordulva azonban eltűnő fényeikkel zúgásuk is elhalt, s a hazatérők lábainak utolsó koppanásait, a csukódó lépcsőházajtók utolsó kattanásait követően ismét a csillagfényes nyári éjszaka uralta a tájat. A lépcsőház felső utca felőli ajtaja a gyalogosan érkezőknek átjárási lehetőséget biztosított, s így volt, hogy a busszal hazatérő még beugrott egy napzáró sörre a Lapos nevű közkocsmába, s onnan hazafelé a lépcsőházon áthaladva, rövidebb úton jutott az utca alsó oldalán lévő otthonába. Sajnos a legtöbb esetben úgy, hogy arra a néhány lépcsőre, vagy az áthaladás rövidke idejére tekintettel még a lépcsőházi világítást sem kapcsolta fel.
Az Edit ablaka alatti, utcára nyíló lépcsőház ajtó is megérne egy tanulmányt. Két szárnya közül az egyik nyílott csak, de már félúton elakadt az is, s csak erőteljes nyomás hatására, fülbántó csikorgás közepette nyílt ki teljesen. Kilincse időtlen idők óta ernyedten lógott, kívül-belül vaskos barna, kopott lécburkolata pedig több helyen repedt, sérült és hiányos volt. A lépcsőházajtó felett, a ház falán, Edit ablaka alatt félúton, egy megrozsdásodott zászlótartó vasszerkezet éktelenkedett.
Heves szívveréstől kísért, felpörgött agyi tevékenységgel ébredő fantáziám pillanatok alatt megszerkesztette az útvonal tervet. Lépcsőház ajtó kilincsére bal lábbal fel, ajtó élbe kapaszkodás után lovagló üléssel az ajtó felső élére, fél kézzel a falnak támaszkodva másikkal a zászlótartóba kapaszkodva felállni. Két kézzel megkapaszkodni Edit ablakának párkányában, aztán bal lábbal rövid elrugaszkodással a zászlótartóról már felhúzhatom magam az ablakba. A párkány földszinthez mért magassága alig több mint három méter, ebből kettő a lépcsőházajtó, fél méter a zászlótartó és győzelem. Jöhet a csók! Ismeritek a közmondást? Ember tervez… és az Istennek sem jön össze!
Már tizenegy óra elmúlt, mire az utolsó busz is nyugovóra tért. Ott álltam izgalomtól reszkető térdekkel a sziporkázó nyáréjszaka kellős közepén Edit ablaka alatt, és életem első igazi csókjáról ábrándoztam. Mert be kell, hogy valljam, fogalmam sem volt arról, miként kell azt csinálni!
- Edit!
- Itt vagyok! Nem vagy álmos?
- Nem! Biztos, hogy nem versz át?
- Komolyan mondom, nem!
- Akkor indulok!
- De nehogy leess!
- Ne viccelj! Tornaórán az ötméteres rúdra mászunk fel minden alkalommal. Hol van ez attól?
Összeszedve minden bátorságomat neki rugaszkodtam. Az eleje tulajdonképpen könnyebben ment, mint gondoltam. A félúton elakadt ajtó tetejére néhány mozdulattal feljutottam, és felegyenesedve Edit már elérte az így felé nyújtott kezemet. A következő pillanatban azonban megmozdult alattam az ajtó és éles csikorgás közepette úgy háromnegyedéig nyílt. Kétrét görnyedve, egyik kezemmel a falnak támaszkodva, a másikkal pedig a zászlótartóba kapaszkodva határozottan éreztem, hogy ha így maradok, az ajtó tovább nyílik. Óvatosan elrugaszkodtam és leugrottam. Kezdhettem az egészet előröl.
A járda szélén talált kavicsot a félig nyitott lépcsőház ajtó alá préselve kitámasztottam azt, és annak tudatában, hogy így nem nyílhat tovább, újra indítottam előbbi mutatványomat. Alig egy perc után ismét ott álltam a félig nyitott, de már kitámasztott lépcsőház ajtó tetején, kezemen éreztem Edit kezének melegét és rövid pihenő után folytattam korábban kudarcba fulladt kísérletemet az ablakpárkányra jutásért. Bal lábammal a zászlótartóra léptem, két kezemmel megkapaszkodtam az ablakpárkányon és jobb lábammal éppen elrugaszkodni készültem, amikor a lépcsőház sötétjéből furcsa, halkan suhogó hangot hallottam. A következő pillanatban valaki belülről megpróbálta kinyitni az ajtót. A kitámasztó kavics úgy tűnt, kitartóan ellenáll, de a második kísérletnél már engedett valamit. Ott álltam fél lábbal a lépcsőház ajtó tetején vaksötétben, fél kézzel a zászlótartóba kapaszkodva, fél kézzel a falnak támaszkodva, elszabadult bal lábammal veszettül kapálózva kerestem támaszkodási lehetőséget, s közben megnyikkanni sem mertem.
A lépcsőházból kijutni akaró ismeretlen pedig végső rohamra indult a megszorult ajtó ellen, amely végül iszonyatos csikorgás közepette kinyílt. Két kézzel a zászlótartóba kapaszkodva, két lábbal az ajtó felső élén támaszkova lógtam harminc fokos szögben ég és föld között. Bizarr látvány lehettem volna napfénynél, de az éjszaka sötétje eltakart. Amikor a szerencsétlen éppen alám ért, a zászlótartó egyetlen hangos reccsenéssel kiszakadt a helyéről, én pedig abban a testhelyzetben, két méter magasságból rázuhantam. Nem is tudom, ki ijedt meg jobban, ő vagy én.
Felugrottam és átrohantam a lépcsőházon, át a házak közötti bokroson, a szemközti utcán, s közben fülemben zengett az általam vétlenül megtámadott artikulátlan kétségbeesett üvöltése. Két utcával feljebb egy padon lihegtem ki ijedtségemet, s ekkor vettem észre, a kezemben szorongatott zászlótartó vasat. A sötétség leple alatt haza osontam, s a fülledt nyári éjszakán nyitva tartott kisszobánk ablakán bemásztam. Öcsém már mélyen aludt, s így nem kellett sem magyarázkodnom, sem kellemetlen alkut kötnöm hallgatásáért.
Másnap aztán teli volt a történettel a város. Megtámadtak egy embert az utcánkban. Valószínűleg rablótámadásnak indult, mert az áldozatnál ott volt az azon a napon felvett fizetése, de bátor ellenállásának köszönhetően a tettes zsákmány nélkül elmenekült. A rendőrség napokig járta a környéket, és keresték a nyomokat, de a perdöntő bizonyíték, a zászlótartó akkor már ott lapult a tárolónk kacatjai között. Jóval később, amikor lomtalanítottunk a helyiségben, öcsém talált rá.
- Bratyó! Ez nem egy olyan zászlótartó, mint ami négy éve eltűnt egy házzal lejjebb az alsó lépcsőházajtó fölül? – vigyorogta el magát kajánul.
- Nem öcsi! Ez szuvenír!
- Szuvenír? Ne hülyíts már!
- Emlékszel András bácsiékra?
- A Halászékra? Persze!
- És Editre?
- Miért mi van vele?
Akkor elmeséltem neki a történetet elejétől a végéig. Miután jót röhögött, elkomolyodva mélyen a szemembe nézve azt kérdezte.
- És végül megcsókoltad?
- Nem! Edit attól a naptól nem várt meg, ha én vártam, akkor elküldött, elkerült. Szóval itt a történet véget ért.
- Nem mondta meg, hogy miért?
- Nem. Nem mondta meg.
Harminc évvel később Budapesten, egy vállalati értekezleten találkoztunk, akkor fedte fel váratlan és megmagyarázhatatlan szakításunk okát.
Látva a rendőrség helyszínelését, és hallva az eset kapcsán felröppent szóbeszédet, másnap elmondott mindent töviről hegyire édesanyjának. Magdi néni pedig félve a következményektől, no és persze Edit tanulmányi eredményének romlásától – hiszen ez volt az utolsó éve az általánosban -, megtiltotta neki, hogy velem akár csak szóba álljon. Gyakorlatilag megzsarolta, hogy ha még egyszer szóba áll velem, akkor elmegy a rendőrségre és elmond mindent. A tanév befejezése után pedig elköltöztek az ország távolabbi részébe.
Persze utólag mindketten jót nevettünk ezen, de hát akkor Edit tizennégy, én pedig tizenhárom éves voltam.
