Layla: az angyal, az ördög és a gyermek XXI.

Fantasy / Novellák (1507 katt) angyalka146
  2014.08.31.

Vízesés lágy hangjára ébredtem. Amikor kinyitottam szemeimet, velem szemben valóban egy kicsiny vízfolyás zúdult alá, engem virágtenger és kolibrik raja vett kerül.

- Felébredtél, végre – szólított meg egy kedves női hang.
- Gabriel! – tört fel lelkem mélyéből, és megmagyarázhatatlan nyugalmat éreztem. De mindez csak egy pillanatig tartott.
- Tehát emlékszel rám? – kérdezte barátságosan, és leült a díványom szélére.
Elgondolkodtam.
- Valójában nem. De tudom, hogy te vagy Gabriel arkangyal. Te vagy az, ugye?
- Igen.
- Női alakod van – állapítottam meg.
- Valóban, az Univerzumban csak ketten veszünk fel női formát.
- Rólad beszélt Lucifer – emlékeztem vissza.
Gabriel elmosolyodott.
- A jó öreg Lucy! Hiányzik nekem! – mélázott el, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. Megérezte bizonytalanságom, mert folytatta:
- Lucifer nem gonosz, legalábbis nem annak teremtették. Ő is Isten egyik tervét viszi véghez. A Pokol megteremtése benne volt a Mindenható elméjében.
- Nekünk a Földön nem ezt tanítják.
- Persze, hogy nem, hiszen ti csak duálisan tudjátok szemlélni a dolgokat. Valami vagy jó, vagy rossz. Vagy hideg, vagy meleg. A közöttük lévő apró, igen finom árnyalatokat kevesen képesek érzékelni. A rosszra, a gonoszra szükség van, nélküle a jó nem létezhet, az igazság nem győzhet! De nem minden jó jó, ahogyan nem minden gonosz rossz.

Nem tudtam követni az angyalt. Ágak ropogása hangzott fel, és Urielt pillantottuk meg, aki közelített felénk.

- Íme, a Pokol Ura és az Akasha Krónika őrzője – mutatta be Gabriel.
Uriel csak mosolygott, s leült közénk. Összezavarodottan néztem rájuk.
- Emlékszem, Lucifer korábban is mondta ezt rólad. De azt hittem, ő a Pokol Ura. És mi az az Akasha Krónika?
Uriel elmosolyodott és gyengéden megsimogatta a kezem.
- A Pokol Ura elnevezés azt jelenti, hogy én vagyok a Pokol bejáratának őrzője. Ha kell, ki tudom nyitni és be is tudok lépni rajta anélkül, hogy bántódásom esne. Az Akasha Krónika pedig egy hatalmas energiafolyam, úgy is mondhatnánk, a világ emlékezete. Minden ott van, ami van, volt és lesz.
- Értem. Vannak más őrzők is?
- Michael, a Menny őrzője - válaszolta Uriel.
- Neuel pedig a Középső Ajtóé, azaz a Földé – fejezte be Gabriel.
Uriel megdermedt a Neuel szó hallatán. Úgy tűnt, Gabriel semmit sem vett észre ebből.
- Ki az a Neuel? – kérdeztem.
- Lucifer és Michael gyermeke – válaszolt kedélyesen Gabriel, Uriel azonban felugrott és rákiáltott:
- Elég, Gaby! Erről nem kell tudnia!
Nyugodtan nézett vissza rá.
- Úgyis rájön. Előbb vagy utóbb, de emlékezni fog.
Gabriel felém fordult és arcon csókolt. Álomba zuhantam.

***

Ezüstkéken ragyogott a hold aznap éjjel. Sabriel gyönyörködve bámulta a cellájába eső holdsugarat, amikor a kísérteties nőalak feltűnt. Vékony testén világoskék ruha volt, ezüstszalaggal átkötve, keskeny arcán bánat ült. Hosszú, szőke haja lebegett a légmentes térben.

- Szervusz nővérem! – köszöntette halkan, sejtelmesen.
- Szervusz Nimueh – mosolyodott el Sabriel, de arcán végighullottak a könnyek.
Némán szemlélték egymást, nem volt szükségük szavakra. Végül a főpapnő összeszedte magát.
- Ó, ha tudnák, hogy képes vagy az asztrális utazásra! Megdöbbennének. Te mindig is sokkal ügyesebb, okosabb és tehetségesebb voltál, mint én. Neked kellett volna főpapnőnek lenned!
- Nem, ez nem igaz. Lehet, hogy több mindenre vagyok képes, nagyobb varázserőm van, de nincs akkora szívem, mint neked. És nem vagyok olyan bátor sem.
- Sokra mentem a bátorsággal – szavaiban keserűség csengett.
- Mindannyian vállaltuk, ne feledd!
- Tudom. De félek! – és zokogni kezdett.
Nimueh közelebb suhant hozzá, és megölelte. Ölelése gyengéd volt és meleg.
- Elmehetnél. Miért nem teszed? Atlantisz elpusztul, ezen már nem segíthetnek.
- Nem lehet. Megígértem az Istennőnek. Ahogyan te is! Meg kell ahhoz halnom, hogy én lehessek az új teste. Te őrzöd majd Avalonban a szellemét. Európé pedig a lelkét.
- De mindannyiunk közül rád vár a legkegyetlenebb sors! Nem csak a tűzhalál miatt, hanem mert te örökké élni fogsz! Míg én és Europé meghalunk.
- Ne sajnálj engem, megérdemlem!
- Az eljövendő korok nem fognak tudni rólunk. Számukra csak mesék leszünk.
- Nem. Ne aggódj, gondoskodtam róla, hogy ne így legyen. Az Istennő segítségével megalkottam egy kicsiny könyvet, melyet pontosan 12000 ezer múlva megtalál egy tiszta szívű, az Istennőnek szentelt gyermek. Az angyalherceg megengedte, hogy belépjek az Akashába. Láttam mindent. Ahogyan te is – mosolyodott el. – Csak velem ellentétben neked nincs szükséged a hercegre, hiszen szabadon mozogsz a jövőben.
- Nem tudom, csakugyan helyesen cselekedtünk-e, amikor igent mondtunk az Istennőnek. Gyűlölni fognak minket. Nem mindenki fog meghalni az atlantidák közül, ezt te is tudod. A női nem szenvedni fog miattunk. Téged pedig átkozni fognak és démonnak neveznek majd...
- Akinek a szelleme örök fenyegetés lesz – mosolyodott el. – Tudom, hogy helyesen cselekedtünk. De most már menj! Hajnalodik, hamarosan értem jönnek.
- Szeretlek, nővérem! Örökké szeretni foglak téged!
- Menj! – lehelte a levegőbe és Nimueh eltűnt.

Néhány másodperc múlva megcsörrent a kulcs a zárban, és a két belépő őr durván megfogta a papnőt. Kiráncigálták a főtérre, ahol szinte egy talpalatnyi hely sem maradt – Atlantisz minden lakója eljött a kivégzésére. Leszakították róla ruháit és meztelenül lépkedett a felállított sorfal előtt. Aki tudta, leköpte, de ő nem törődött velük. Büszkén menetelt a halál felé. A máglya tetején az oszlophoz kötötték, majd megszólaltak a dobok és a főkancellár elmondta, miért vannak itt.

- Az utolsó szó jogán kíván-e a bűnös valamit mondani?
- Igen!
- Halljuk!
- Egy üzenetet kell átadnom az Istennőtől: az Isten birodalmának és Atlantisznak vége! El fogtok pusztulni!
- Istenkáromló! – harsogta a tömeg.
- Gyújtsátok meg a máglyát! – adta ki a parancsot a főkancellár.

A tűz sercegve kapott lángra, és néhány perc múlva már a bőrét nyaldosta. Megfogadta, hogy nem fog sikítani, nem adja meg nekik azt az örömet, de önkéntelenül is kinyílt a szája. Nem bírta elviselni a fájdalmat. Utolsó halálsikolya félelmetes erővel harsogta be a teret. Teste helyéről fénylő, sugárzó alak szállt fel. Az atlantidák megbabonázva figyelték. Majd dörrent az ágyú, rengett a föld és az árhullám elindult. Nem volt idő a főpapnővel tovább foglalkozni. Az ár megállíthatatlanul közeledett. Mögöttük pedig már ott volt Europé és Aesié seregeikkel s az arany szigonnyal a kezükben…

Előző oldal angyalka146