Letűnt idők múzeuma

A jövő útjai / Novellák (1511 katt) Craz
  2010.10.06.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/1 számában.

2010. március 31.

Késő délután volt, tehát nemrég ébredtem. Nagyot nyújtóztam, majd leültem a számítógépem elé, és megbökdöstem a kellő helyen. Amíg felállt a rendszer, szemeztem a tegnapról, azaz ma reggelről – még alvás előttről – megmaradt két szelet pizzával, majd sóhajtva rágcsálni kezdtem a bizalomgerjesztőbbet.

Megnyitottam a legutóbb megkezdett novellámat, és nekiálltam keresni azt a hangulatfoszlányt, ami itt bujkált valahol a fejbúbomtól pár centire, tegnapról megmaradtan. Tudtam, hogy éjfélig el kell küldenem az írást. Már éppen kezdtem ráhangolódni a kellő lelkiállapotra, amikor sorozatos pittyegés zökkentett ki az összpontosításból.

Furcsa, egy perc alatt huszonegy üzenetet kaptam tizenhét embertől. Mi üthetett ezekbe? Nem ma van a születésnapom, és a Zsoldos-díjat sem a közelmúltban nyertem. Vajon miért jutottam pont most eszébe tizenhét – akarom mondani, már tizenkilenc – ismerősömnek?

Csak valami jó dolog történhetett – gondoltam, s mielőtt megnéztem volna az első üzenetet, kitöltöttem kedvenc sárkányos poharamba a pizzához felnyitott palack vörösbor maradékát, és belekortyoltam.

Bevallom, idáig még nem köptem le a monitoromat. Pláne édes merlotval.

„UFÓ a főváros felett.” „Jött egy hatalmas űrhajó!” „Azonnal nézz ki az égre délnyugat felé!” – olvastam a képernyőn, s tűnődve az ablakhoz botorkáltam.

A redőnyt felhúzni csak pár pillanat műve volt, de annál gyorsabban meredtem sóbálvánnyá.

– Nocsak, hasonló űrfregattról írtam az előző regényemben, csak a színe nem stimmel – motyogtam magam elé, és két perc múlva már a ház előtt bámultam az eget.

A látvány ugyan nem tűnt olyan frenetikusnak, mint jó pár filmben, de az érzés leírhatatlan volt.

Mint vízbe vetett hal, tátott szájjal, és egyre növekvő érdeklődéssel szemrevételeztem a lassan irányomba sodródó objektumot. Gerincem mentén libabőr futott végig, s éreztem, ez lesz a legfontosabb nap az életem egén.

Az idő múlását nem is érzékeltem, arra eszméltem csak fel, hogy az idióta szomszédom – sejtettem már egy ideje, hogy valami nem stimmel nála teljesen – őrült vigyorral az arcán és egy géppisztollyal a kezében jelenik meg.

– Az anyátok úristenit rohadék marslakók! – osztotta meg a világgal magánvéleményét, majd, mint ha mi sem lenne természetesebb, megeresztett egy sorozatot az ég egy bizonyos szeglete felé.

Nos ennyit a békés kapcsolatfelvételről – morfondíroztam magamban, és eldöntöttem, hogy a kedves szomszédot beleírom egy későbbi novellámba, amelyben tuti, hogy el fog halálozni. Méghozzá valamilyen emlékezetes módon.

A lökött agresszor miután kifogyott a lőszerből, folyamatos szitkozódások közepette távolodott tőlem. A látványosságok azonban ezzel nem értek véget. Az égen vadászgépek tűntek fel, egyenesen az idegen űrhajó felé süvítve.

Tizenkettőt számoltam meg, és sajnos sejtettem, hogy mi fog következni. Igazam bebizonyult, már messziről rakétákat lőttek.

Még sosem láttam energiapajzsot, de valahogy így képzeltem el. A becsapódás előtt kékes színű burok jelent meg a hajó körül, a rakéták annak ütköztek neki.

A támadás hatástalan volt, és sejteni lehetett, nem marad megtorlatlan. Minden hirtelen történt. Nyolc repülő azonnal megsemmisült, de a többi is végzetes találatot kapott.

Hogy pontosan mi találta el őket, azt nem is láttam. A négy sérült gépből kettő azonnal lezuhant, kettő menekülni próbált. Az egyik pilótának sikerült katapultálnia, a másik még küszködött, hogy visszaszerezze az irányítást. Utóbbit jól megfigyelhettem, mivel egyre közeledett.

– Ugye ez a pancser nem fog rám zuhanni! – gondoltam, majd minden elsötétedett.


1610. április 2.

Timo széles mosollyal az arcán száll ki a gépből, ami egy kisebb tisztásra érkezett. Szerette a munkáját, hiszen kevés embernek adatott meg az utazás. Nagyot szippantott a kristálytiszta levegőből, amin érezni lehetett az óceán közelségét; a part csak pár kilométerre húzódott nyugati irányban.

– Hozd a kalitkákat! – intézte szavait segítője felé, aki láthatóan nem tudott mit kezdeni magával. Nem is csoda, most vett rész először ilyen küldetésben. Azért gyorsan feltalálta magát, ami két hatalmas drótos ketrec a raktérből való kicibálásában nyilvánult meg.

Timo elindult egy határozott irányba, a tisztás széle, ott egy bokorcsoport felé. Övtáskájából elővett egy nyomkövető készüléket, ami tenyerében elfért. Megnyomott rajta pár gombot, majd elégedetten letelepedett a fűbe.

– Foglalj csak helyet nyugodtan – invitálta társát, aki szuszogva birkózott a két nagyméretű ketreccel, majd félidőben kiegyezett a döntetlennel.

A nyílt térségen kellemes szél fújt, amely enyhített egy kicsit a melegen, ahogy felkavarta a páradús levegőt. Az egyik nem messze lévő bokorból neszezés hallatszott, és kisvártatva kibukkant a rétre egy madár.

Eléggé furcsa volt. Kilencven-száz centi magas lehetett, tollazata szürkésbarna színű, a nyakrészen és a lábán pár árnyalatnyival sötétebb. A szárnya viszont világosabb volt, és már első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy röpképtelen.

Vaskos lábán lassan közelebb totyogott, majd kíváncsian, félrehajtott fejjel Timót kezdte vizsgálgatni, aki előszedett egy papírzacskót. Kivett valamit belőle, s mosolyogva rágcsálni kezdte. Később megszólalt:

– Csak ezen a szigeten élnek, talajlakó életmódot folytatva. Nyugodtan tehetik, még nincs semmilyen komoly természetes ellenségük. Különféle növényi termésekkel, talán kisebb gerinctelen állatokkal is táplálkoznak. Tojásaikat a földön elkészített fészkeikbe rakják. A sziget most még szinte lakatlan, de természetükből adódóan később sem fognak tartani az emberektől. Úgy látszik, a félénkség valahogy kimaradt a génjeikből.

A madár közben egészen közel ért, és érdekes gurgulázó hangot hallatott. Timo kivett egy marék diót a zacskóból, s felé nyújtotta. A zömök szárnyas nagy csőrével ügyesen kiszedegette a finom falatokat a felé nyújtott tenyérből, s gyorsan el is tüntette. Pár perc múlva újabb társai érkeztek, akik szintén örömmel vették a nem mindennapi csemegét.

– Sajnálom, nincs több – közölte Timo a közben két tucatra szaporodó potyalesővel. – Gyere, menjünk vissza a géphez – fordult társa felé.

Amaz talált valahol még egy szem diót, s incselkedni kezdett egy a többinél sötétebb tollazatú jószággal, végül ügyetlenebbnek bizonyult, a tollas egy óvatlan pillanatban megszerezte, amit akart.

A madarak csapatostul követték őket, nem akarván elszalasztani a lehetőséget, hátha akad még a finom falatból.

– Hát, könnyebb dolgunk lesz, mint múltkor azzal a jegesmedvével – állapította meg Timo, s összeborzolta egy túlontúl tolakodó állat tollait.

Fél órával később egy utolsó búcsúpillantást vetett a lent zöldellő Mauritiusra, kényelmesen hátradőlt, és elindította a visszatérő programot. Az időgép lentről nézve vibrálni kezdett, majd lassan teljesen elhalványodott.


2110. április 9.

– A következő kiállítóteremben pedig bepillantást nyerhetnek egy múltszázad eleji sci-fi író mindennapjaiba. A fedezzük fel a múltat project egyik legutóbbi expedíciója alkalmával sikerült őt a 2010-es évből kimenteni.

– Anya, mi az a szkifi?

– Mint az köztudott, az idegen megszállás első éveiben gombamód nőttek ki a földből a különböző szekták. Sajnos köztük nem egy szélsőséges nézeteket vallott. Az egyik ilyen volt a Felszabadító Szeretet Egyháza, amely eleinte kamikáze partizánakciókat hajtott végre az Európában állomásozó howark fegyveres erők ellen, persze minimális sikerrel. De mielőtt elfogytak volna az egyháztagok, átálltak egy lényegesen veszélytelenebb küldetésre.

– Anya, mi az a szekta?

– Egy bizonyos M. Báriusz vezetésével elhatározták, hogy végeznek minden sci-fi íróval. Nézeteik szerint ugyanis mindenről az írók tehettek, mivel nem jósolták meg, hogy milyen katasztrófa fog történni, értve ez alatt a howarkok invázióját.

– Anya, ugye a howarkok már nem jönnek vissza?

– Az időutazást szabályozó C/XII-36. rendelet szerint szigorúan tilos embereket, vagy más intelligens lényeket a múltból felhozni. Ez alól csak egy kivétel lehetséges, ha e cselekedettel az életét mentik meg. Ehhez viszont általában hosszas kutatómunka szükséges, ami végül is meghozza a gyümölcsét.

– Anya, mit eszik a bácsi?

– Nos, ifjú hölgy, pizzát eszik. A kiállító helyiségben megteremtettük neki az ideális életkörülményeket. Ez az ő esetében azt takarja, hogy naponta ellátjuk a kellő mennyiségű pizzával, és alkohollal. Valamint rendelkezésére bocsátottunk egy több mint száz éves, de még mindig működő számítógépet, persze megfelelő primitív szövegszerkesztő programmal ellátva. Mint megfigyelhető, az írónak még a klaviatúrán keresztül kell betűnként beütögetnie a kívánt szöveget. Bizony, így meglehetősen időt rabló tevékenység, de a múzeum szabályzata szerint ezen nem változtathatunk.

– Nézd anya, a könyökét is használja.

– Úgy van. Sajnos mindig beragad az enter. De kedves látogatóink, ha már a sci-fi írót nem tarják elég érdekesnek, található ezen a szinten még jegesmedve, feketepárduc, és dodógalamb. Valamint megfigyelhetik…

– Anyaaa! Vegyél nekem egy dodóóót!
– Szó sem lehet róla! Tudod mennyibe kerül egy olyan madár?
– De Anyuuuu!
– Még mit nem! Az író bácsit ne vigyük haza?
– Vihetjük. Majd kölcsönadom neki a könyvíró programomat, hogy megírja helyette a szkifit. Tudod, amelyikkel a mesekönyvemet csináltam.
– Na persze. Csak ennyi?
–Igen. És akkor a dodóval együtt olvasnánk a szkifikönyvet, a fehérmaci meg addig úszkálna a medencémben.


----
Az írás megjelent az Avana Egyesület A jövő nagykövetei c. Avana Arcképcsarnok különszámában.

Előző oldal Craz