Kell ez nekem? ( I. rész)
Amikor az ember mélyponton van, mindent elfelejt maga körül, még néha talán saját magát is. Valamilyen fájdalmat érez, ami leírhatatlan, hisz minden fájdalom más, ez attól is függ, milyen érzelmi állapotba van az ember. Szomorúságban utat hagyunk a buta, ostoba gondolatoknak, elfelejtjük önmagunkat, az önbizalmunkat. Teret kell hagyni a napsugárnak, magának a fénynek mely átjárja lelkünket, és ha ezt elégé jól tápláljuk, megóv minket. Nem biztos, hogy egy védőburokként kell elképzelnünk, inkább egy megfoghatatlan dologként, mely a bölcsességet foglalja magába. Minden élőlény egy külön világ, más szóval egyedi. Külön utakat járnak be különböző tapasztalatokkal, hogy ezt a bölcsességet megtalálja-e az „egyed” ez csakis rajta múlik, valamint mi számít neki bölcsességnek. Én úgy gondolom, hogy ha nem csak magunkat szeretnénk megérteni a világban/világunkban, hanem körültekintőbben szeretnénk a körülöttünk forgó, zajló életet szemlélni végül megérteni, elengedhetetlen eleme az egységes elfogadás. Az egységes elfogadás minden utak elvezetője ahhoz a ponthoz melyet megbocsájtásnak nevezünk. Ez az első út a lelki békénk fele, ha ez egységesült bennünk, akkor tovább léptünk a következő szintre, a problémáinkkal, fájdalmainkkal, gyötrelmeinkkel meg tanulunk együtt élni elnyomás nélkül.