SynGen - a mindennapokban IV.

Horror / Novellák (1031 katt) Kétvirág
  2014.04.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/4 számában.

SynGen - a mindennapokban

Ez állt a bolton. Az új iskolám előtt, az új lakásunkkal szemben. Éppen ráláttam a feliratra az új szobám ablakából.

Örültem, hogy elköltöztünk. Nem szívesen emlékeztem a kék cukorkákra. Nem szívesen néztem volna a régi tanár nénim szemébe sem: úgy éreztem, elárultam őt, amikor összegyűjtögettem a napi cukoradagot, és végül egyszerre ettem meg az összeset. Pedig nem lett volna szabad. Persze kórházba is kerültem. Nagyon-nagyon beteg lehettem, mert alig-alig emlékszem már az ott eltöltött napokra. Csak a lila-rózsaszín köpenyes furcsa néni maradt meg, és az, hogy mennyire megijedtem. Pedig nem volt rá okom. Tudom. Benne voltam a gondolataiban... de ezekről nem volt szabad beszélnem. Még gondolkodnom sem igazán. Így egyre inkább olyan lett az egész, mint egy álom, amit félig már el is felejtettem. De nem... valahol mélyen tudtam, hogy ez fontos, és meg akartam érteni, tudni akartam. Eltökéltem magam, pedig reménytelennek tűnt. Főleg mivel el is költöztünk már azóta.

Itt minden más, de valahogy mégis ismerős volt. Más házban laktunk, másik iskolában, más tanárok tanítottak (és egyre többen, ahogy nőttem), persze mások lettek az osztálytársaim is. De a házak, a tanárok és a gyerekek is ugyanabból a fajtából valók voltak valahogyan, mint eddig. Itt is megvoltak a pirosok, a zöldek és a kékek: a rosszak, akik elzombisodtak a piros cukortól, a semmilyenek és azok, akik okosak voltak, meg jók és még okosabbak, meg ügyesebbek lettek a kék édességtől.

Rengeteget tanultam. Mindent tudni akartam, azt akartam, hogy megértsem, mi történt velem a kórházban. Hogy ki volt az a néni? Nem tudtam meg. Viszont kitűnő lettem, és persze kék cukorkát kaptam minden nap. Erős voltam, sikeres és büszke. Élveztem.

És az iskola előtt ott volt a bolt. Ekkortájt már kaptam zsebpénzt, így aztán gyakran be-benéztem, és néha vettem is magamnak ezt-azt. Általában az édességek között, vagy a "kisvackoknál" (ahogy a boltos bácsi hívja) nézelődtem.

Egyik nap viszont valamiért hátramentem az élelmiszerek közé. És akkor megláttam: minden árucikkből volt három fajta. Piros zacskós, zöld zacskós és kék csomagú. A piros olcsó. A zöld már drágább. A kék nagyon drága. Minden zacskón ott az az ismerős SynGen logó. És a szörnyű az volt, hogy én pontosan tudtam azt, hogy melyik színkód mit jelent.

Percekig csak álltam, bámultam a polcot, szédültem és zúgott a fülem. Aztán lassan, mintha attól félnék, hogy elszaladnak a dolgok, hogyha gyorsabban mozdulok, végigcserkésztem az egész boltot. Megnéztem a felvágottakat, a levesporokat, a kétszersülteket, a joghurtokat, az italokat és még a tamponokat is.

És igen, mindenhol ott volt a kód. Piros, zöld és kék. Olcsó, drágább, nagyon drága. Zombilét, semmi, vagy erősödés.

Kiszédültem a boltból. Azt sem tudtam, hol vagyok. Eddig játéknak, iskolai kisdolognak tűnt ez az egész... és most kiderült, hogy sokkal nagyobb annál.

Nem emlékszem, hogy kerültem haza. Nem emlékszem, mit csináltam vacsoráig. Valószínűleg tanultam, ahogy mindig, mert senki sem aggodalmaskodott. De enni azt nem tudtam. Megkérdeztem, honnan való a szalámi.

- A kisboltból, miért? - felelt anyám.
- Á nem, semmi... kösz, most nem vagyok éhes.

Nem tudtam volna megenni. Úgy néztem rá, mint a méregre. Úgy is éreztem, hogy az. Sokáig feküdtem éjjel mozdulatlanul, ébren, nyitott szemmel. Aztán kiosontam a konyhába. Kinyitottam a hűtőt.

Piros. Pontosan, ahogy sejtettem... minden, de minden piros. És én ezt eszem! Meg a szüleim is... És a két éves kis féltesóm!

Visszalopakodtam a szobámba. De nem tudtam aludni. Csak néztem a sötétet reggelig.
Enni sem tudtam. Sem másnap, sem - úgy éreztem - soha többé.

Délután már éhes voltam, nagyon. Bementem a boltba, hogy vegyek, mondjuk, egy almát. De azon is ott piroslott az ismerős SynGen logó. Zöld az nem volt. És kék sem. A gyomrom görcsbe állt.

- Nem leszek zombi! - suttogtam, és visszaraktam.

Három nap múlva, az iskolában ájultam el. Azt hiszem, hogy tornaórán. Kórházban tértem magamhoz. Ismerős volt a szoba...

Előző oldal Kétvirág