Hallgatom a csendet

Szépirodalom / Novellák (1249 katt) Homoergaster
  2014.02.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/11 számában.

Manapság dumálós korban élünk, mindenki fecseg, még akkor is, ha nincs igazán mondanivalója. Egyszer azt olvastam, hogy az embernek két évébe kerül megtanulni beszélni, és ötvenbe hallgatni. Meglehet, igaz. Talán a napok romjai alatt még lélegzik a nagyság néma óriása, s talán nem illúzió az eleven puszta szárnyaló úrhölgye, kinek kegye a bocsánat.

Lenyűgözve állok a titkos néma viharban, mely bennem dúl örökké, az ég színe, az ismeretlen színe, az ősi kőzeté, mely könyvlapokként peregve rétegződik. Valamit viszek magammal e vad áradatban, cipelem, húzom-vonom mindenen keresztül, s bár mérges vagyok, nem akarom elengedni, mert bennem van az, részem. Én vagyok, ahogy ott állok a csendet hallgatva. Beszívom az éjt, kilégzem az éjt. Folyékonynak tűnik, mint a víz, a sebes áradat. Különös íze van a hidegnek, ahogy az idegekbe hatol, puszta érzetté válik. A töprengés melankóliája, ahogy bámulom az űrben lassan araszoló holdat, köre, mint egy felkapcsolt lámpa a mélységben. Egyszer a strandon, egy őszi estén úszás után lebegtem a mély víz felett, bámulva a holdat, és egy különös gondolat jutott az eszembe: lebegsz a sötét mélység felett, s feletted a sötét mélységben lebeg a hold…

Gondolataim, mint a vihar száguldanak, drámai fordulatok és vad monológok, aztán megtorpanás, és percekig, de lehet, hogy évszázadokig visszhangzik egyetlenegy a tudat mélyrétegeiben. Ár-apály. A körgyűrű a nap s a hold bűvkörében, a ki nem mondott szavak, az alig érthető monológok elfeledett testvérei szédítő hegyek, korszakok néma tanúi, arra várva, hogy megmássza valaki roppant tömegeiket.

A jövő bujkál a kertek alatt, a múlt visszatért, hogy kedvére alakíthasson a jelen nyers szikláján. Az ódon szörnyeteg kezében vésővel és kalapáccsal mormogva gondolkodik. Sápadt, és alig kivehető körvonalakkal, melyen akár az árnyékok, a fel nem fedezett történések és elhallgatott igazságok hamis vakfoltjai örvénylenek. A hajnalok tüzei sápasztják a galaktikus éjszakát. A hold fakuló, metszett gyémántköre élesen és keményen vágja el a naiv, emberközpontú világképek fonalait. A jövő mindig mozgásban van, a múlt mindig mozgásban van. A jelen foszló papiros, amire eltűnő szavakat nyomtattak. Eltűnő korok eltűnő átmenetei.

Figyelem a fényeket. Figyelem a csillagok néma táncát az éj palástján. Figyelem a mozgást az örök mozdulatlanságban. Az ész hercegét, ahogy bambám mered törött kardjára, elvágta a dolgokon túli dolgok vaslogikátlansága. Figyelem azokat, akiknek mindez a torkán akadt, és fuldokolva sietnek a semmibe.

Figyelem az üvegburát, melyben a galaxis méltósággal örvénylik akkora csendben, hogy csak a civilizáció fülsértő rikácsolása óvhatja meg tőle a tudatlanokat. Figyelem az embereket a csend robajában.

Figyelem magamat a csend robajában… hallgatom a csendet…

Előző oldal Homoergaster