Linktár

Basil Fourey: Kegyetlen istenek (részlet)

Részlet a Publionál 2014-ben megjelent könyvből



1. fejezet
Hírek keletről


Forró nap volt, mint minden nap ezen a vidéken. A levegő reszketett a hőségben. A palota lépcsője előtt gyülekező csoport bágyadtan hallgatta a lépcső tetején álló vörös-fehér ruhás írnokot, amint felsorolja azon szerencsések nevét, akik bebocsáttatást nyertek a szentséges úr színe elé. Miután az írnok befejezte a felolvasást, összehajtogatta a tekercset, amelyen a nevek álltak, majd megvárva, hogy előlépjenek azok, akik a nevüket hallották, bekísérte őket a palota kapuján.

A többiek lassanként szétszéledtek, s a palota előtti tér szélén álló házak széles árkádjainak árnyékában kerestek menedéket a forróság elől, meghagyva a teret annak a folyamatosan hömpölygő, hullámzó tömegnek, amely dolga után sietve még a nap legforróbb szakaszaiban is beborította Baroda utcáit. Nemigen reménykedhettek abban, hogy a szentséges úr a mai napon még szólítani fogja őket, hiszen aznap már ez volt a harmadik csoport, amelyet behívtak, s ahogy azt mindenki tudta, a szentséges úr nem kedvelte különösebben a kérelmezőket. De végül is mit lehetett tudni? S főleg: mi mást tehettek volna?

Így inkább a helyükön maradtak, annál is inkább, mert többségük messze földről jött Barodába abban a reményben, hogy végre döntést nyerhetnek évek óta húzódó, sokszor kibogozhatatlannak tűnő ügyeikben a szentséges úr egyetlen intésére, és nem volt más dolguk, mint kivárni a sorukat. Noan szentséges úr ugyanis a Szent Birodalom egy hatodának korlátlan hatalmú ura volt, a királyok királyának képmása, akinek szava ellen nem volt fellebbezés, s így nem volt az az ár és erőfeszítés, amit ne ért volna meg, hogy közvetlenül hozzá forduljanak azok, akik elég gazdagok és elszántak voltak, hogy egy ilyen utazásra vállalkozzanak.

Többségük már hetek óta itt volt, s napjaik nagy részét a palota előtti téren várakozva töltötték, mint most is. Ha tehették, behúzódtak az árkádok alá, rendeltek egy hűsítő makart vagy nodát valamelyik árustól, akik egészen arcátlan összegeket merészeltek elkérni ezekért a helyi gyümölcsökből facsart kesernyés italokért, beszélgetésbe merültek társaikkal, kikérdezték egymást ügyükről, s hümmögve hallgatták végig a bonyolult történeteket, kicserélték a legfrissebb pletykákat a birodalom ügyeiről vagy felállítottak valamilyen asztalt a népszerű táblás játék, a drisa számára, és szenvedélyes játszmákat vívtak egymással az asztal fölött. Néhányan viszont nem keveredtek a többiekkel, hanem félrehúzódva, egy oszlopnak támaszkodva vagy kint a téren egy napernyőt tartva fejük felé, magányosan álldogáltak.

Így ment ez nap, mint nap, s a mindent belepő egyhangúságot csak ritkán zavarták meg a palotából induló vörös-fehér ruhás hírnökök vagy a palota felé érkezők.

***

Már lejjebb ereszkedett égi pályáján a hatalmas, sárga napkorong, és gyilkos tüze is enyhülni tűnt, mikor a keleti országút felől valami szokatlan zavargás támadt a járókelők között, s azok a kérelmezők, akik elég érdeklődőek voltak ahhoz, hogy kidugják a fejüket az árkádok alól, közeledő lovasokat láthattak a távolban a gyalogosok tömegéből kimagasodni, és láthatták a lovaik által felkavart porfelhőt is.

A lovasok – lehettek féltucatnyian, élükön egy előkelő tartású, de megviselt öltözékű férfival – sebesen közeledtek a palotatérre. Nem is lassítottak, mikor átvágtak a téren, mit sem törődve azzal, nem kerül-e valaki lovaik alá, s egyenesen a hírnökök bejárata felé vágtattak. Olyan gyorsan száguldottak, hogy a felriadt kapusoknak alig maradt idejük, hogy kinyissák előttük a kovácsoltvas kapuszárnyakat. A lovasok aztán gyorsan eltűntek a kapuk mögött, s a kapuszárnyak hamarosan összezárultak mögöttük.

A jelenet némi változatosságot hozott a várakozás egyhangúságába, ezért a kérelmezők egy ideig azt találgatták, vajon valami fontos hírt hozhattak-e a lovasok, s hogy vajon honnan érkezhettek. Volt, aki a Szent Várost emlegette, mígnem egy másik felsőbbrendűen emlékeztette őt, hogy akkor a déli országút, a Szent Út felől jöttek volna. Valaki más szerint meghalhatott egy fontos ember, nyilván valamelyik keleti tartományban. Megint más azt mondta, talán fellázadt valamelyik szövetséges fejedelem, ahogy az időnként megtörtént. Ugyan már, intették le őt a többiek, hihetőbb, hogy két szövetséges fejedelem egymás torkának ugrott, mint hogy valaki ki merje hívni maga ellen a szentséges úr haragját.

Így folyt a beszélgetés még egy ideig egyre kisebb érdeklődéssel, míg végül mindenki visszatért korábbi elfoglaltságához, s a lovasoknak még a nyomát is eltűntette a barodaiak szüntelenül áramló tömege.

***
A lovasok közben keresztülvágtattak a szűk udvaron, amely összekötötte a hírnökök bejáratát egy tágasabb belső udvarral, ahonnan az őrség engedélyével a palota belsejébe lehetett bejutni, s ahonnan számos istálló is nyílt a hírnökök számára. A frissen érkezett lovascsapat vezetője ugrott le először lováról, majd sorra a többiek is, s haladéktalanul a bejárat előtt álldogáló őrök felé indultak.

- Ki vagy? – állította meg őket az őrség rangidőse.
Az előkelő férfi, aki elöl haladt, megütközve bámult a rangidősre:
- Először is: szólíts uradnak, te barom! – mordult rá. – Jorin vagyok, Arnogó kormányzója, és ha nem adsz utat rögtön, megkorbácsollak!

A rangidős csak most vette észre a kormányzói pecsétet, amely egy aranyláncon függött az előkelő vendég nyakában, amitől láthatóan zavarba jött, alázatosan az elnézését kérte, és elszalasztotta egyik emberét parancsnokukért, aki hamarosan meg is jelent a bejáratban, s tisztelettudóan meghajtotta a fejét Jorin kormányzó előtt.

- Tuarri vagyok, a városi őrség parancsnoka, uram! Kérlek, kövess!

Azzal megfordult, szélesre tárta a kaput, és sietős léptekkel indult meg befelé a folyosón, a nyomában a kormányzóval.

A folyosó hamarosan egy udvarra vezetett, amely a palota háznépének tagjai, papok, katonák, írnokok, szolgálók jöttek-mentek fontoskodó képpel. Szemük sarkából, úgy tűnt, mind alaposan végigmérték a két jövevényt, különösen a kormányzót, akinek piszkos ruhája elárulta, hogy messziről érkezett, ami csak fokozta a többiek érdeklődését. A kormányzó azonban rájuk sem hederített, csak futott tovább a parancsnokot követve. Az emberek pedig, mihelyt a két érdekes alak eltűnt a szemük elől, visszatértek korábbi tennivalóikhoz.

A kormányzó és a parancsnok útja az udvarról egy óriási terembe vezetett tovább, amelynek közepén a Fehér Arcú istennőnek, a szentséges úr isteni pártfogójának hatalmas, fehér márványszobra szobra magasodott. A szobor előtt mind a négy égtáj felől egy-egy oltár állt, s a négy oltáron szüntelenül lobogott a tűz, hogy a szentséges úr bárhonnan is érkezzen a terembe, késlekedés nélkül áldozatot mutathasson be az istennőnek.

A termet számtalan hosszú, fehér köpönyeget viselő pap töltötte meg, s nem egynek a köpenyét az áldozati állatok vére szennyezte vörösre. Ők, mikor nem az oltárok körül tevékenykedtek, csöndes imádkozásba merülve töltötték idejüket, mint szinte mindig, ha a szentséges úr nem tartózkodott a teremben. Imát mondtak érte, asszonyáért, a mielőbbi gyerekáldásért a családjában, és imádkoztak a Szent Birodalom általa kormányzott egy hatodáért is. Akkor sem emelték fel a fejüket, amikor a parancsnok, s a nyomában Jorin beléptek. Csöndesen utat nyitottak nekik, de semmilyen érdeklődést nem mutattak irántuk. Halk mormogásuk egy pillanatra sem szünetelt, jelezve, hogy őket a világi ügyek nem foglalkoztatják, s szerepük mindössze annyi, hogy mivel mindenki útja rajtuk keresztül vezet a szentséges úrhoz, minden elé kerülő ügyet megszentelnek imáikkal.

A parancsnok és a kormányzó, amint átjutottak a papokon, egy impozáns lépcsősorhoz értek, amely a palota legszentebb részéhez, a szentséges úr szállásához vezetett. Itt viszont már nem a városi őrség állt őrt, hanem a szentséges úr személyes testőrsége, a traqwai zsoldoscsapat. Két traqwatan állta el most az útjukat, hosszú lándzsájukat a jövevényekre szegezve.

- A szentséges úrhoz jöttünk, eresszetek! – szólt rájuk Tuarri haragosan, de a két traqwatan meg sem mozdult. – Elment az eszetek? Ha a szentséges úr megtudja, hogy megállítottatok minket, halálra fog korbácsolni titeket! – rikácsolta most már tehetetlen dühében, de a két traqwatan kifejezéstelen arccal nézte őket.
- Mi ez az ordibálás? – nézett le rájuk a lépcső tetejéről egy vörös-fehér ruhás, magas és vörös hajú férfi. Mikor meglátta a két jövevényt, egy szempillantással végigmérte őket, s intett a testőröknek, mire azok leeresztették a lándzsát és utat engedtek nekik. – Ki vagy? Mára már nem vártunk vendégeket. A szentséges úr nemrég visszavonult a szentek szentjébe, oda általában már nem engedünk be senkit - fordult Jorinhoz, miután feltessékelte a két érkezőt a lépcsőn, és mutatta nekik tovább az utat előre. – Látom, messziről jöttél, uram… - A vöröshajú csak Jorinnal törődött felismerve benne a magas rangú személyt.
- Hallgass meg, traqwai, ez itt a tiszteletreméltó Jorin, Arnogo kormányzója… - kezdte volna a városi őrség parancsnoka, de a vöröshajú egy mozdulattal csendre intette.
- Fontos híreid lehetnek, ha szó nélkül otthagytad a városodat, és vállaltad a szentséges úr haragját. Arnogó messze keleten van. Mi hozott ide téged? Csak nem barbárok támadták meg a városod? Vagy fellázadt az adók miatt a néped? – a traqwai láthatóan nem várt választ a kérdéseire, csak hangosan töprengett, miközben sorra haladtak keresztül több traqwatan őrségen, amelyek mindig tisztelegtek nekik, a vöröshajú pedig egy intéssel viszonozta az üdvözléseket. – Engem egyébként Robagnak hívnak, a traqwaiak negyedese vagyok. A legjobb lesz, ha rögtön Isder úrhoz, a palota kormányzójához vezetlek téged. Ő tudni fogja, mit kezdjen veled.

Mostanra értek csak el a folyosó végére, és onnan egy ajtón keresztül, amelyet szintén traqwatanok őriztek, egy közepes méretű terembe jutottak. Ebben a teremben a szentséges úr hadjárataiban zsákmányolt legdíszesebb fegyverek voltak kiállítva, a terem közepén pedig egy hatalmas asztal állt, a szentséges úr tanácskozásaihoz és lakomáihoz. A terem négy sarkában négy szobor nézett a jövevényekre: az Apagyilkos, a Farkasfejű, a Legyőzhetetlen Erejű és a Szerelmes Szívű istenek szobrai.

- Itt várjatok, hamarosan visszatérek! – mondta Robag a kettőnek, majd egy oldalajtón keresztül eltűnt előlük. De még elgondolkodni sem maradt idejük, mert a negyedes hamarosan visszatért egy alacsony, kövérkés, vörös-fehér tunikát viselő emberrel az oldalán, akiről borotvált feje és arany fülbevalója messziről elárulta, hogy eunuch.
- Mit keresel itt? – kérdezte az eunuch lassú, megfontolt léptekkel körüljárva a jövevényeket, és alaposan végigmérve Jorint. A városi őrség parancsnoka tudta, a kérdés nem neki szól, ezért csendben maradt és érdeklődve fordult a kormányzó felé.
- A szentséges úrral van beszédem! – vetette oda az eunuchnak Jorin ingerülten. – Fontos híreim vannak a számára!
- Ezt kitaláltuk magunktól is, nemes Jorin! De mégis… mifélék a te híreid? – válaszolta megsemmisítően gúnyos hangon az eunuch, amivel végsőkig felingerelte a kormányzót. Jorin mégsem vágott vissza, ahogy legszívesebben megtette volna, mert most már pontosan tudta, mekkora hatalmasság előtt áll. Már épp válaszolni készült a kérdésére, amikor az eunuch Tuarrihoz fordult és így szólt: - De a te szolgálatod itt befejeződött, jeles barátom, térj vissza nyugodtan a feladataidhoz! – mire Tuarri mélyen meghajolt előtte, és kihátrált a teremből.

Az eunuch most ismét kérdő tekintettel fordult vissza Jorinhoz.

- Olyasmi történt, uram, amire senki sem számított! – tört ki végre a kétségbeesés és harag Jorinból. – Olyan hihetetlen, hogy félek, őrültnek fogsz tartani, és én is annak tartanám magam, ha nem a saját szememmel látom, ami történt!... Qwersat szentséges úr hadra kelt ellenünk! – Ennél a mondatnál az eunuch abbahagyta a járkálást és hitetlenkedve nézett Jorinra. – Higgy nekem, uram!... Qwersat katonái váratlanul tűntek fel, körülbelül három hete… Meg lehetett ismerni őket a sárkányos hadijelvényekről és a kék-sárga lobogókról… Úgy lepték el Arnogo vidékét, mint a sáskaraj… Letaroltak mindent, felgyújtottak mindent!... Nem kegyelmeztek még az asszonyoknak és a gyermekeknek sem!... Nem is gondolhattam érdemi ellenállásra, hiszen ameddig a szem ellátott, mindenütt ott volt az ellenség… Százezren vagy többen is lehettek!... A rollai malomnál azért mégis felvettem a harcot az előőrsükkel, de egyetlen rohammal elsöpörtek minket… Százhetvenegy embert vesztettem teljesen értelmetlenül… egy pillanatig sem volt esélyünk feltartóztatni őket… Alig tudtam én is elmenekülni… Utána harminc emberemet körbeküldtem a szomszédos városokhoz, hogy figyelmeztessem őket, bár tudtam, hogy semmi hasznuk nem lesz belőle, ha az ellenség olyan könyörtelen marad, mint Arnogo körül volt. Végül pedig eljöttem ide, mert én magam akartam elhozni a rossz hírt a szentséges úrnak. Többet nem tehettem. A maradék embereim az öcsém vezetésével bezárkóztak a fellegvárba, s a kegyes istenekre bízták magukat… Tizenhét napja lovagolok pihenés nélkül… Remélem, még időben érkeztem…
- Bölcsen tetted, hogy hírt hoztál… És igazad volt, nincs időnk késlekedni… A szentséges úr nemsokára fogadni fog… - mondta elhaló hangon az eunuch, akit szemmel láthatóan mélyen megráztak a hallottak. Még akkor is sápadt volt, amikor intett Jorinnak, és átvezette őket a teremből egy újabb folyosón keresztül egy kis szobába, ahol egy hatalmas termetű, felpuffadt és rózsaszín arcú, hosszú, vörös hajat viselő, állandóan hunyorgó férfi járkált fel és alá, s az előtte guggoló írnoknak fennhangon diktált valamit.

Mikor a férfi meglátta őket, abbahagyta a diktálást, s az írnokot kiküldte a szobából. Az eunuch, Robag és Jorin is térdre vetették magukat előtte és meghajtották a fejüket.

- Mi ez, Isder? Miért zavartok a legmagasztosabb munkám közepette, amikor a Fehér Arcúnak szóló himnuszon dolgozom?
A megszólított eunuch fölemelte a fejét és elhaló hangon beszélni kezdett:
- Ó, szentséges úr! Fehér Arcú gyermeke! Rettenetes hírt hozott ez a derék úr, a nemes Jorin, Arnogo kormányzója! Azt állítja, hogy Qwersat szentséges úr hadra kelt ellened és most seregeivel sorra dúlja fel legkeletibb tartományaidat! Azt is mondja, hogy Qwersat hadai nem ismernek könyörületet, mindenkit lemészárolnak és mindent elpusztítanak!

A szentséges úr először elsápadt, amikor meghallotta Qwersat nevét, aztán az arcszíne vörösre váltott, s úgy tűnt, mindjárt megüti a guta.

- Ez miattad van, vén gazember! – rúgott a nagyúr az eunuchjába. – Ki mondta, hogy nem kell félnem tőle? Ki mondta, hogy minden rendben lesz? - A szentséges úr halkan, higgadtnak tűnő hangon beszélt, csak rúgásai záporoztak a szerencsétlen eunuchra, aki kezét védekezésként a feje fölé emelte és hangosan jajgatott. – Ki volt az? Te, te, te, te, te…

Végül, úgy tűnt, megunta, hogy eunuchján töltse ki tehetetlen dühét, s miután még egy utolsót rúgott Isderbe, szó nélkül kiment a szobából. Robag gyorsan felsegítette Isdert, s két karral támogatva őt, segített neki a szentséges úr után menni. Jorin viszont nem mozdult. A látottak annyira megdöbbentették, hogy egyszerűen nem tudta, mit tegyen.

***

Jorin egy ideig térden állva maradt, de a hideg kövön igen kényelmetlennek találta a térdeplést, ezért, amikor úgy látta, hogy nem jön érte senki, feltápászkodott s érdeklődve pillantott körül a kicsiny szobában, amely szállást adott a birodalom egy hatoda fölött uralkodó Noan szentséges úrnak.

Elsőre meglepően szűknek és kényelmetlennek tűnt ez a börtöncellánál alig nagyobb, egyszerűen berendezett helyiség. Az egész nem volt hosszabb tizenöt lépésnél és keresztben se volt tíznél több. Az egyik sarkában alacsony ágy állt, mellette egy hordozható házi oltár a Fehér Arcú kicsinyke szobrával a tetején. Volt még egy magas gyertyatartó is, de nem voltak rajta gyertyák. Egészében véve a szoba csupasz volt, és a kormányzó ízlésének igencsak kellemetlen. Az egyetlen erényének az tűnt, hogy kellemesen hűvös volt, ami - jött rá Jorin - mégse lebecsülendő érdem lehet ebben az átkozott sivatagi városban.

Nem kötötte le sokáig azonban a szoba előnyeinek és hátrányainak mérlegelése, mert észrevette, hogy a szemben lévő fal nagyobb részét borító függönyön keresztül egy zöldellő, üde kert árnyai sejlenek át. Jorin közelebb lépett a függönyhöz, és ahogy csendben hallgatózni kezdett, halk énekszó ütötte meg a fülét. A kormányzó szíve nagyot dobbant. Ez lenne hát a híres Tiltott Kert, a sivatagi város közepén megbúvó zöldellő paradicsom, a barodai királynők nemzedékek hosszú sora óta féltve őrzött lakhelye, ahová férfiember nem teheti be a lábát a királynő férjén kívül! A hang talán magáé, Nika szentséges asszonyé, Noan feleségéé vagy esetleg valamelyik szolgálójáé!

Jorin hevesen dobogó szívvel állt a függöny előtt, a kezét kinyújtotta felé, s bár hozzá sem ért, de le sem bírta engedni a kezét. Nem volt bátorsága félrevonni a függönyt, de nem is volt képes elfordulni előle. Sokáig álldogált még így, tanácstalanul, izgatottan, s a függöny szövetét bámulva, mígnem egyszer csak hatalmas erő ragadta meg s rántotta hátra. Jorin a földön találta magát, s érezte, hogy egy hideg, csavart penge szorul a torkához, majd egy fej hajol fölé. Egy traqwatan feje.

- Nagy butaság lett volna tőled megragadni azt a függönyt! – Ez a hang ismerős volt már Jorinnak. A férfi jóízűen felnevetett. – Megmentettem az életed. Tartozol nekem, Jorin!

Jorin csak most látta meg a traqwatanon túl Robagot. A negyedes keresztbe font karral, a falnak támaszkodva állt a testőr mögött, és nagyon jókevűnek tűnt. Mikor Jorin rápillantott, Robag intett a traqwatannak, hogy engedje el a kormányzót. A marcona képű testőr ellökte magától Jorint, hogy annak feje csak úgy koppant a kőpadlón, aztán felemelkedett, tőrét az övébe szúrta, és mereven maga elé nézve megállt Robag előtt. A negyedes rövid, Jorin számára ismeretlen nyelvű utasítást adott neki, mire a traqwai kicsörtetett a szobából.

Robag most Jorinhoz fordult, aki még mindig abban a pózban feküdt a földön, ahogy a traqwatan hagyta. Robag közelebb lépett hozzá, barátságosan a kezét nyújtotta neki és felsegítette.

- Neked még senki sem mondta, hogy halálbüntetés terhe mellett férfi nem léphet be a Tiltott Kertbe?
Jorin tagadólag rázta meg a fejét, de bele is pirult saját hazugságába. Látva a kormányzó arcát, Robag harsányan nevetni kezdett, s nagyot vágott Jorin hátára.
- Haha! Szóval nem tudtad! Nagy szerencséd, hogy a szentséges úr engem küldött vissza, s nem személyesen jött… De ne többet erről… Elvégre nem csináltál semmit… Haha… Most viszont mennünk kell, mert fontos feladatot bíz rád a szentséges úr.

Azzal kicsit meglökte Jorin vállát s maga is megindult előre. Mikor kiléptek a szobából, Jorin még lopva egy utolsó pillantást vetett a függönyre, amelyen túl a Tiltott Kert volt. De Robag gyors tempót diktált neki, így nem sok ideje maradt bámészkodni. Keresztülszáguldottak a folyosón, át a Fegyverek Termén, végig a lépcsőkhöz vezető folyosón. A lépcsősor tetejénél azonban nem egyenesen mentek tovább, hanem balra fordultak, s szűk, sötét folyosók, kanyargós lépcsők és dohos szobák során keresztül egy hatalmas terembe jutottak, amelyhez fogható méretű helyiséget még nemigen látott a kormányzó.

Úgy tűnt, ez a traqwai testőrség legalább egy részének szállása, mert mindenfelé szalmazsákok hevertek, rajtuk alvó vagy részegségtől magatehetetlen emberekkel. A terem távolabbi végében néhány asztal állt, körülötte tucatnyi hordó sorakozott, mindegyikben a méregerős traqwai pálinkával, a hiuval, amelynek illata húgyszaggal, emberi ürülék szagával és izzadságszaggal keveredve betöltötte az egész hatalmas teret. Az asztalt katonák tucatjai ülték körül és hangosan beszélgetve és iszogatva töltötték idejüket.

Mikor Robag a közelükbe ért, a traqwatanok felálltak és tisztelegtek neki. A negyedes egyenesen az egyik, meglehetősen ittasnak tűnő férfihez fordult.

- Maqor, a nagyúr parancsát hozom! – mondta neki kemény, pattogó hangon, miközben a megszólított ereje nagy részét arra fordította, hogy egyenesen megálljon a lábán, mialatt a parancsnoka beszél hozzá. - Holnap kora hajnalban tizenhat traqwatannal kilovagolsz ezzel az úrral – Robag itt Jorinra mutatott – és elkíséred őt egészen a Szent Városba, a nagykirályhoz. Ha csak egy haja szála is meggörbül út közben ennek az úrnak, a szentséges úr karóba fog húzatni mindnyájótokat! Értetted?... És itt egy levél, ezt személyesen Messier úrnak, a nagykirály testőrei parancsnokának add át, ha megérkeztetek!
A megszólított kicsit zavaros tekintettel nézett Robagra.
- A… a… akárkit vihetek magammal?
- Persze, hogy akárkit. Csak legyen traqwatan! – Robag szavait hangos röhögés fogadta. – Takarodjatok aludni, kutyák! – tette még hozzá a negyedes, aztán sarkon fordult, s a meglepett Jorint magával cipelte a terem egyik sarkába.
- Itt foglak hagyni, Jorin. Talán egy előkelőbb szállást kellene keresnem neked, de úgysem maradsz sokat, és itt vagy a legnagyobb biztonságban az egész palotában. Veszedelmes titok birtokosa vagy mindaddig, míg meg nem tudja mindenki, mi történt.

Jorin olyan fáradtnak érezte magát, hogy tiltakozni sem volt ereje.
- De csupa rongyom van csak… - nyögte ki nagy nehezen.
Robag nevetve legyintett rá.
- Küldetek reggelig ruhát is, nemes Jorin.
- Miért én megyek a Szent Városba? – kérdezte még Jorin.
- Mert ezt akarja a szentséges úr.
- De… én… még sosem voltam ott…
Robag kezdte elveszteni a türelmét.
- Majd csak megtaláljátok együtt. Akkora, hogy el sem lehet téveszteni! A lényeg, hogy sírd el a nagykirálynak is, amit láttál – mordult rá a kormányzóra, majd sarkon fordult és ott hagyta őt a részeg traqwaiak százai között.

***

Robagnak a parancs szerint vissza kellett térnie még Noan nagyúrhoz, hogy részt vegyen a sebtiben összehívott haditanácson. Ahogy futott a szentséges úr szállása felé, azon gondolkodott, mit tartogat számára a jövő. Idén töltötte be a harminckettőt, ebből közel húszat végigháborúzott az északi határvidéktől le egészen Iqarig, a keleti szigetek kalózváraitól a nyugati sivatagig. Nem érzett félelmet, sőt izgatottan várta, hogy visszatérhessen a csatamezőre. De hogy milyen lesz ez a háború? El sem tudta képzelni.

Amióta a Testvériségben egyesült nagyurak az abadai békében felosztották maguk között a birodalmat, s Akré nagykirály már csak bábként uralkodott tovább, olyan hatalom összpontosult a kezükben, mint soha azelőtt halandó emberében. S most a két leghatalmasabb szentséges úr fog egymásnak feszülni minden erejükkel! Mi lehet ebből?

Ráadásul Qwersat volt köztük a qam teri arisatei, az első úr az urak között, akinek „egy hatoda” korántsem volt ugyanakkora, mint a többi szentséges uraké: nem csak területileg, de a dúsgazdag keleti tengerparti városoknak köszönhetően lakosságban és vagyonban is messze felülmúlta társainak birtokait.

Ha ehhez hozzávesszük, tűnődött Robag, hogy Qwersat seregeit még sosem verték meg, s hírneve olyan legendássá nőtt az idők folyamán, hogy sokan csak az újjászületett Sárkánynak tartják, annak az istennek, akinek tüzes leheletéből született hajdan minden élet és abból született meg még maga a halál is, Noan esélyei nem valami fényesek. Hiába fiatalabb Noan Qwersatnál legalább hét évvel, hiába ő a második legnagyobb terület fölött uralkodó szentséges úr, s hiába emelkedett pályája páratlan gyorsasággal ebbe a magasságba, s hiába esküdtem feltétlen hűséget neki, nem tennék egy rézpénzt sem az életünkre, nevetett magában a negyedes.

Csak azt lenne jó tudni, miért történik mindez, morfondírozott tovább magában. Eddig semmi sem utalt rá, hogy feszültség lenne a szentséges urak között. Sőt, miután Noan fontos szerepet játszott az arqoni csatában, Qwersat személyesen döntötte el, hogy Noan birtokait kikerekítsék a többiek kárára és még a húgát, Nikát is hozzáadta feleségül. Igaz, azóta Noan elkövetett egy-két csínyt. Ezekről a traqwatan testőrség negyedeseként még Robagnak is volt némi tudomása, de sosem hallott olyasmiről, ami a traqwai szemében indokolta volna, hogy Qwersat százezres sereggel rontson rájuk. Robag persze nem volt több, csak egy egyszerű katona, de mint ilyen, azonnal tudta, mindez mit jelent. Ha sötét, traqwai lelkében valaha is lett volna akár a legcsekélyebb hely a halálfélelemnek, most minden bizonnyal rettegve várta volna a jövőt.

***

Robag még mindig a várható fejleményeket forgatta a fejében, amikor belépett a Fegyverek Termébe, ahol már szép számmal gyülekeztek a különböző rendű és rangú udvari emberek a haditanácsra. Itt voltak már a traqwatanok többi negyedesei és az öreg Dazar is, a testőrség parancsnoka, de ők, mivel tanulatlan, barbár zsoldosoknak számítottak, a tanácsban nem kaptak szót, s most a terem egyik sarkába húzódva, keresztbe font karral álltak, néhány másik zsoldoscsapat tisztjeivel együtt.

Robag halkan melléjük surrant, s miután tisztelgett Dazarnak, visszahúzódott a negyedesek mögé. Mint legfiatalabb negyedes, s így rangban a legutolsó, más esetben a többiek nem sokat törődtek volna vele, de most tüntetően barátságosan viselkedtek, összevagdalt képükkel rávigyorogtak, és Baratim, a legidősebb negyedes meg is szólította.

- Mi történt? – kérdezte egészen közel hajolva Robag füléhez.
- Pssszt… - fordult hátra Dazar is, de csak azért, hogy ő is meghallgassa Robag beszámolóját.
- Hírnök érkezett keletről. A Sárkány megszámlálhatatlanul sok katonával hadra kelt ellenünk… - mondta Robag, olyan halkan, ahogy csak tudta. Társai döbbenten hallgatták.
- De hát mi a fenét akar? – dünnyögte Dazar, inkább magának, mint Robagnak.

De már nem maradt idő töprengeni ezen a kérdésen, mert kinyílt a terem ajtaja, és belépett rajta fehér kabátban, vörös nadrágot és vörös köpenyt viselve a szentséges úr. A teremben tartózkodók sorra térdre vetették magukat előtte. Noan végigsétált a térdeplők között, majd helyet foglalt az asztalfőn. Isder, az eunuch, aki eddig szorosan Noan nyomában lépkedett, a szentséges úr nevében megparancsolta a jelenlévőknek, hogy keljenek fel, és akit illet, üljön asztalhoz.

Az ülésrend hű képe volt az udvari hierarchiának. A nagyúr jobbján papok és a hivatalnokok, balján a katonák foglaltak helyet. Közvetlenül Noan mellett Assuna ült, a Fehér Arcú főpapja és Harhab, a tokari helytartó. Assunától jobbra Elakapol, az Írnokok Felügyelője, Sammun, a Raktárak Felügyelője, Bindi, az Istállók Felügyelője, Jamwalla, a Rabszolgák Felügyelője, Cwuiqat, a Kincstár Felügyelője, Boniun, a szentséges úr Főépítésze és Olem, a Műhelyek Felügyelője kaptak helyet, őket pedig még vagy féltucatnyi pap és hivatalnok követte.

Harhabtól balra Suikat, a rillawai helytartó ült, aztán Kipoi, a merawai helytartó, Tammuq, a somnai helytartó, Casua, a feyraqi helytartó, Kerbeli, a lovasság parancsnoka, Qoqta, az íjászok parancsnoka, Derewe, a nehézgyalogság parancsnoka, Torbele, a harci szekerek parancsnoka és Miss’mi, az ostromgépek felügyelője, valamint Sariqai, a titkos hírszolgálat vezetője és Tuarri, a városi őrség parancsnoka foglaltak helyet. A kisebb zsoldosvezérek s a traqwaiak maradtak állva a haditanács tagjai mögött.

Mikor mind elcsendesedtek, Isder kezdett beszélni jellegzetes vékony, elnyújtott, éneklő hangján.

- Azért vagyunk itt, mert nagy jelentőségű és embert próbáló események előtt állunk. Ma egy hírnök érkezett a városba keletről, aki azt állítja – Isder egy pillanatra megállt a beszédben és körbepillantott a jelenlévőkön –, hogy Qwersat szentséges úr hatalmas sereggel támadt rá a keleti tartományainkra…

A haditanács tagjait nagyobb meglepetés nem is érhette volna ennél a bejelentésnél. Izgatottan forgolódtak körbe és mindannyian egyszerre beszéltek egészen addig, míg csak Noan egyetlen kézmozdulata el nem hallgattatta őket. Sariqai volt, aki elsőként szót kért. A hírszolgálat vezetője alacsony, kövérkés, kopasz emberke volt, akit mulatságosan lógó és minden lépésénél föl-le lengő pocakja összetéveszthetetlenné tett az udvarban. Mindenki nyugodt és kedélyes embernek ismerte, de most nem lehetett nem észrevenni izgatottságát.

- Megbízható ez a forrás?... Hogy lehet, hogy én erről nem tudok? – kérdezte az idegességtől reszkető hangon.
- Én is éppen erre lennék kíváncsi! – csattant föl a haragos nagyúr. Sariqai homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. – Más megjegyzés?
Sariqai még állva maradt, de a szentséges úr keresztülnézett rajta, és kérdően hordozta körbe a tekintetét.
- Lehet tudni valamit Qwersat céljairól? – emelkedett szólásra Elakapol is. Sariqai közben megszégyenülten visszaereszkedett a helyére. – Mert nem lenne jó ujjat húzni vele. Ha csak a keleti tartományokra fáj a foga, ám legyenek az övéi. Talán ki kellene küldeni egy követséget is, hogy kipuhatoljuk a szándékait…
- Küldhetünk akárhány követet, a háborúra azonnal, még ma el kell kezdeni a felkészülést! – vágott közben Harhab ülve maradva. A tokari helytartó látta, hogy a szentséges úr nincs elragadtatva attól, hogy az írnokok felügyelője olyan könnyen lemondana az ő földjeiről, s ez felbátorította, hogy keményen beszéljen. Elakapol méltatlankodva fordult Harhabhoz.
- És ha éppen ezzel fogjuk felingerelni?
Elakapol kérdése teljesen kihozta a sodrából a szentséges urat.
- És ha éppen a te beszariságoddal fogjuk? – kérdezte, gúnyosan utánozva Elakapol hanghordozását. Elakapol elvörösödve ült vissza a székébe.

Ekkor váratlanul a Fehér Arcú főpapja emelkedett szólásra.

- Szentséges úr, a jel világos és egyértelmű. Az istennő idejekorán a tudomásodra hozta Qwersat terveit, hogy legyen időd felkészülni rá. Meg kell tenned mindent, hogy ne haragítsd magadra Qwersatot, de nem akarta, hogy a sorsod egyedül az ő kegyétől függjön, ezért kötelességed felkészülni a háborúra is. Használd ki a neked adott időt és fegyverkezz fel!

A vén, ravasz Assuna mindenki csodálatát kiváltotta felszólalásával. Bár nem mondott semmit, hiszen nem is volt semmi, amit mondhatott volna, szép szavaival lenyugtatta a kedélyeket és bíztatással is szolgált ezekben a valójában rendkívül lesújtó pillanatokban. Mert lehet, hogy a Fehér Arcú nem a leghatalmasabb istenség a kegyes istenek között, mégiscsak jó érzés volt arra gondolni, hogy nincsenek minden támasz nélkül.