ELALUDTÁL?

Fantasy / Novellák (1355 katt) Szombatfalvi László
  2014.01.03.

Valamit álmodott. Az ébresztő éles csengése betöltötte a szobát. Nem reagált. Agya valami módon összekötötte a csengést az álom utolsó foszlányaival. Tudata a két lét közt tévelygett, de az álom egyre tovatűnt. Mint egy kipukkasztott luftballon, melyből hirtelen távozik a levegő. Légüres térben tapogatózott, és a csengő ismételt hangja csak fokozta bizonytalanságát. Álma még megpróbált feltörni egy pillanatra a mélyből, de megelevenedő gondolatai nem tudták átmenteni a való világba. Megébredt.

A hideg csapvíz hamar felfrissítette, és a további készülődés közben már nem érzett se álmosságot, sem fáradtságot. Mondhatni, amilyen mély álomból ébredt, annál üdítőbbnek érezte a reggelt. Csak tudná, hogy mit álmodott, mert egy olyan érzés kavargott benne, hogy valami fontos, vagy legalábbis érdekes volt. De sehogy sem tudta visszaidézni, és a teendői közt lassan feledésbe merült az egész.

Iszlai Mihály az intézet újonnan alkalmazott diplomása volt. Tele lelkesedéssel lépett pályájának kezdetére az államvizsga után, de hamarosan a rábízott jelentéktelen feladatok és a régebbi akták rendszerezése szürke napokká változtatták munkaidejét. Jelenlegi munkája se volt több egy panzió csatornarendszerének tervrajzutáni számításainál rangidős kollégájának felügyelete alatt.

Különös sietségre nem lévén oka, távozása előtt kitárta a konyhaablakot, és végig hordozta tekintetét a város felélénkült forgalmán. Szerette hallgatni az utcazajt, a pezsgést. Valamivel hűvösebbek voltak már a reggelek augusztus havának a végén, és a nappalok rövidülését is jól lehetett észlelni. Felnézett. Bárányfelhőfoszlányok szelték a kék égboltot a poros város felett.

Az intézethez vezető út, a mindenfélét hirdető reklámszövegek és ugyanazon kirakatok mellett haladva, alig negyedórányi gyaloglást vett igénybe. Kétnyelvű, rövid köszönések közepette ért fel a második emeletre a közös irodában lévő asztalához. Nyolc óra lett volna három perc híján. Idősebb kollégáival még nem került közeli kapcsolatba, így a szokásos reggeli beszédtémákba sem vegyült bele.

A talajminta és a helyviszonyokhoz kapcsolódó összes beszolgáltatott adatot még a tegnap kézhez kapta. Elővette fiókjából az épület tervrajzát, jegyzet füzetét, és unalommal nekifogott a számításoknak.

Ily módon is időben, még dél előtt végzett az iratcsomóban kijelölt összes feladattal. Megírta az összefoglaló jegyzéket, és a számításokkal együtt mellékelte a paksamétához. Várt még egy pillanatig. Nem tudta eldönteni, mit tegyen, vigye be a főnökéhez vagy csak egyszerűen adja át kollégájának?

Főnöke egész héten rossz hangulatban volt. Egy – a fővárosban épülendő – irodaház kivitelezéstechnika és építkezési munkálatainak pályázatát vesztette el az intézet. Külföldi szakembereket bízott meg végül a megrendelő annak ellenére, hogy az utolsó tárgyalásig biztató visszajelzések voltak, mint gazdasági, mint biztonsági ajánlataikkal szemben.

Becsukta az aktát, és ülve maradt; tekintete a semmibe meredt, már majdnem elbóbiskolt, mikor a telefon csengése felriasztotta. A készülék nem is az ő asztalán volt, és nem is csengetett az – abban a pillanatban. Oda akart ugrani, de félútnál megtorpant. Értetlenül meredt a néma telefonra. Rádöbbent, hogy csak hallucinált. Azt sem értette, miért is zavarta volna őt, hisz más alkalmakkor, mivel már meg szokta csengését, fel sem figyelt rá – úgyse őt keresik.

Visszaereszkedett a székébe. Feszengett egy kicsit, lesve, hogy kollégái észrevették-e mozdulatát. Meg mert volna esküdni, hogy hallotta a telefon éles csengését.

Úgy döntött, nem vár tovább. Fogta az aktát, és átvitte a főnökhöz, majd utána lesietett a közeli boltba, hogy valami harapnivalót vegyen magának.

Amint kifordult, a régi, boltíves kapualjból, a szemközti háztetők fölül a szemébe sütött a nap. Hunyorítania kellett, és abban a pillanatban megszédült, majdnem egyensúlyát vesztette. Úgy érezte egy pillanatig, hogy a föld is átfordul a feje felett. Az a tehetetlenségi állapot suhant végig a testén, mint mikor az első szenderedésbe úgy megy át az ember, mintha hirtelen a mélybe zuhanna.

Egy ideig nem mozdult. Visszanyerte megszakadt érzékeit. Tudata újra észlelte a jelent, de azt is tudta, hogy ott volt. Egy ezrednyi pillanatig ott volt. Az agy játéka felülkerekedet, kibillentette őt, és arra az ezrednyi részre áthajította egy másik világba. De túl rövid volt az idő ahhoz, hogy a megvillanó képet fel tudta volna dolgozni az agya. Eszébe ötlött reggeli álmának görcsös bilincse. Mint egy befejezetlen mű, mely kétségbeesetten kapaszkodik, de nem találja a helyét ebben a világban. A térhódításért folyó harc; a két, különálló állapot háborúja.

Tüsszentenie kellett az erős napfény hatására. Akárhogyan is próbálta felidézni a félbeszakadt álmát, sehogy sem sikerült. Követelőző gyomra kerekedett felül gondolatain. Jelezte, hogy inkább vele törődjék, úgyis véget nem érő küszködés az egész, és nehéz olyan dolognak a végére járni, aminek még nincs vége. De a tudata alatt valami nem hagyta nyugodni.

Diákéveiben volt egy időszak, amikor utána érdeklődött a „déjà vu” jelenségnek, felkutatta a vele foglalkozó szakirodalmat. Többször érezte úgy, hogy átéli a jelenséget; néha anélkül, hogy az ismételt, káprázatszerű kép ott lebegett volna előtte, egyszerűen tudta, mi fog történni körülötte. Érdekelni kezdte az agy működése, a hipnózis és bármi, ami kapcsolatban állt a tudat célszerű felhasználásával, beleértve a távolságbeli kommunikációt is.

A különböző, hindu és tibeti eredetű meditációk, a rövid és mély alvás provokálása nem hozott semmi érdemesnek mondható eredményt. Belefáradt, s az idejét is a vizsgákra kellett, hogy összpontosítsa. A folytatást elvetette akkor, és feledésbe merült az egész.

Viszont a mai napon újra megélénkült érdeklődése az agy ki nem használt „üres tárja” iránt. Mivel munkája különösen nem kötötte le, és kimondottan érdekesnek sem találta, elhatározta, hogy új gyakorlatokba kezd.

A következő napokban keveset aludt. Másfél-két órai alvás után felébresztette magát, hogy az emberi test óhaját követve – olyan jó, kellemes, ha még vissza tudunk aludni egy kicsit –, nyugodtabb álomba boruljon.

Az egész kísérletnek az lett az eredménye, hogy nem mindig tudott újra elaludni. Csak hánykolódott, míg ténylegesen fel kellett kelnie és munkába menni. Ahogy teltek a napok, a kollégái megjegyezték, hogy nincs valami jó színben, talán forduljon orvoshoz. Teljesítménye sem volt már annyira gyors.

Egy nap arra döbbent, hogy egy rutinos folyóméter kiszámolásánál iszonyatos összeg lett a végeredmény. Újrakezdte, most már figyelmesebben. A számoszlopba rakott adatokat elkezdte összeadni, de a végén, az utolsó előtti számig kapott eredményt, megszorozta az utolsó számmal. Nem egyszerű feladat egy olyan számot szorozni, amit nem látunk leírva. Misinek ez egész könnyen ment, mindvégig ott látta maga előtt az egészet, nem okozott problémát a tizedesnyi pontosság sem. Utólag leellenőrizte a szorzást, és tökéletesen helyes volt. Csak értelmetlen.

Megijedt. Azt sem tudta, mióta zajlik ez benne. Vajon mennyi munkát kell újra átnéznie? Képes lesz egyáltalán rá? Amit furcsállt magában, az az volt, hogy nem tudta vezérelni gondolatait, mintha az agya egy másik tudatot követne, és vagy a figyelmét akarja felkelteni, vagy szemtelenül szórakozik vele. Automatikusan jöttek a pontos számítások a rossz műveletekhez, vagy a helyes felállításhoz a hamis belső sugallat. Négyszer nyolc, az harminchat; hatszor kilenc – negyvenkilenc.

Kemény erőfeszítés kellett ahhoz, hogy többszöri nekirugaszkodásra elvégezzen egy számítást. Borzongott, és mint egy végtelen spirálba zárva, számolt és számolt. Soha nem tudta eldönteni, mikor hagyhatja abba, melyik a jó ellenőrzés. A számológépben sem tudott megbízni, mert fogalma sem volt arról, hogy épp ki a vesztes a tudatok viadalában, és melyik az, aki az ujjának diktál. Hideg veríték ült ki rajta a nap minden szakában.

De szorongásainak ellenére lassan kezdett megbarátkozni második énjével. Meditáción keresztül próbált valamilyen formán kapcsolatot teremteni. A kapualji – a föld fölém fordul, és zuhanok a mélybe – érzés többször előállt. Egyensúlyérzéke néha teljesen megszűnt, és miután nem egyszer beverte orrát vagy könyökét, jobbnak látta, ha a parkettán ül törökülésbe, mintsem az ágyszélen.

Estére már hullafáradt volt. Alig tudta nyitva tartani szempilláit. Ilyenkor aludt jó mélyen két órát, míg a csergőóra fel nem verte álmából. Talán a napnak ez az időszaka volt a legproduktívabb az álmok terén, csak nagyon kuszák és értelmetlenek voltak, de azért hűségesen jegyzetelt mindent, ami megmaradt az emlékében.

A hétvégék nagy részét az ágyban töltötte, mikor hosszába, mikor keresztbe feküdt. Az éjszakák pedig, azok voltak a legborzalmasabbak, akkor aludt volna a legszívesebben, mikor szólt az óra, mikor meg ágyban kellett volna lennie, nem tudott elaludni. Fel-alá sétált. Hol kávét melegített magának, hol a hűtőszekrényben kotorászott valami harapni való után. Unottan támasztotta homlokát az ablaküvegnek, és fölülről bámulta a kihalt utcát.

Egy idő után fura érzései kezdtek támadni, mintha nem teljesen egyedül lenne a lakásban. Valaki vagy valami ugyanúgy sétált vele együtt ide s tova. Először felrezzent, és kezdett jobban figyelni. A fáradtság – nyugtatta saját magát, de ahogyan teltek-múltak a napok egyre megszokottabb lett a jelenség. Az ismerős neszek jobban kivehetőek voltak, közelebbről hallatszottak és családiassá váltak.

Aztán egy alkalommal, úgy éjféltájt, még mielőtt bekoppant volna a szeme, puhán, lépések nyomását vélt hallani a konyha felől. A második alvás előtt lévén, annál fáradtabb volt, hogy felkeljen, vagy hogy egyáltalán megborzongjon. Készségesen kikiáltott, hogy a kávé még langyos, nem tette be a hűtőbe. Átfordult, és mélyen elaludt.

– Szia! – Másnaptól már egyértelműen illetlenségnek tartotta a köszönés mellőzését, és ezek után valahányszor érezte azt a bizonyos jelenlétet, azt hangosan is tudatta.

– S’ia – néha csak ennyit mormolt, és a fal mellett tapogatózott a fürdő felé, nehogy összeütközzenek.

Még a tél beállta előtt a sok közönséges és zömének se eleje, se vége álmai közt, amikre javarészt emlékezni sem tudott rendesen, többször előbukkant egy jelenet, melyben saját magát látta, amint terepmunkát végez.

Először az álom gyakorisága volt feltűnő, aztán az, hogy ez volt az egyetlen álom, ami mélyen az agyába vésődött. Olyannyira, hogy amint újra és újra jelentkezett, általában borús éjszakákon, fokozatosan elfogta a remegés, a félelem.

A legapróbb részletekig emlékezett a terepre. A színek, körös-körül a fák, a gaz, a földgyalu által felnyomott föld, a félénk kóbor kutya, mind ott forgott körülötte. Néha úgy érezte, nem is álmában látja.

Aprólékosan jegyzetelt. Leírt mindent, amire emlékezett, még a munkások beszélgetését is, miközben a topográfiai mérőműszereket cipelték.

Egy épülő hotel hátsó parkolója, és a körbefutó úthoz kellett értékeket adniuk. Nem tudta, hol járhat, egyáltalán nem ismerte a környéket. Valahol egy kisebb városnak a peremén lehettek, de nem tudta felfedezni, hol. Fekete terepjáró érkezett. Áthajtott a kis sáncon, és a földszint csupasz betonoszlopai közt, Misiékhez közel parkolt le. Farmerruhás, ötven alatti férfi szállt ki sietősen az autóból. Érdeklődött, hogy minden rendben van-e, majd felkiáltott az építészmesternek.

Misi álmában sokszor egyféle lebegést, súlytalanságot érzett. Ilyenkor maga az álom, mintha „állt” volna, és nem akarna „előbbre menni”. Máskor egyszerűen kellemes érzéssel töltötte el a helyszín, ugyanúgy, mint mikor valaki szívesen tartózkodik egy adott helyen, vonzza az.

De néha egy megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta. Mikor megébredt, ráeszmélt, hogy álmában hánykolódott. Az utolsó heves mozdulatok emléke, és a szétrugdosott ágynemű csalhatatlanul árulkodott. Hajszálai tövében izzadtságot érzett. Minden íziben remegett. Felmelegedett testét összekucorította, és reszketett.

Az álom vége nem volt különös, de valósággal belekapaszkodott a testébe.

A tervrajz fölött egyezkedő emberektől eltávolodott. Átvágott a betonoszlopok közt, és a zsebéből elővette az elfogyasztott keksz megmaradt csomagolását. Egy gödör szélére összegyűjtött törmelék-kupac tetejére dobta. Nem vette észre, csak miután koppant, és tovacsúszott, hogy vele együtt a sárga öngyújtóját is elhajította. Sebaj, fogytán volt már benne a gáz – nem fordult utána.

Annyira élethű volt minden, hogy egy vázlatot készített a tervrajzról. Helyenként az értékeket is beírta. Jegyzetei több mint fél füzetet töltöttek be. De nem az álom volt olyan hosszú, hanem a leíráshoz mellékelt gondolatok halmaza. Ha már a kezében volt a golyóstoll, akkor írt. Gondolatok, filozófiák születtek. Ébredéskor kivételesen aktívnak találta az agyát. A mahajána buddhizmus „kiüresedés” elvei keringtek a fejében. Kifejtette nézeteit, életfogalmát. Később rájött, hogy egy értékes füzetet tart a kezében.

Ennyi maradt, mert idővel Iszlai Mihályt az élet bájosabbik oldala kísértette.

A tél rövid volt és száraz. Az ünnepek elteltével, vízkereszt után, enyhülni kezdett a fagy. Február elején egészen kellemes, tavaszi időjárás uralkodott a város felett. Misi is jobban összebarátkozott kollégáival az ünnepek alkalmával, különösen az alsó emeleten dolgozó Beátával. A többszörös pia partik alatt visszaszokott a dohányzásra. Cserébe lemondott az „ébresztő program”-ról. Éjszakáit a normálisság jegyében, az ágyban töltötte. Álmait, már ha volt, reggelre elfelejtette. Az óévvel együtt lakótársától is elbúcsúzott. Nem, még köszönt neki, ha netán éjnek idején ki kellett menjen pisilni, mert más egyébért ugyan nem volt hajlandó felkelni.

– Misi! Telefon! – kiáltotta kollégája, alighogy megzörrent a készülék.

Csalhatatlan volt az időpont. Beáta szokott ilyenkor átcsöngetni, hogy ha kedve tartja, lépjenek ki egy kávéra. Már hogyne lett volna kedve! Ismerkedésük után az egymás iránti tetszés hamar közel hozta őket. Déltájt együtt kávéztak a közeli cukrászdában. Mire Misi leért a földszintre, Beáta a kapualjban várt rá.

A kiszolgálólány már jól ismerte a karonfogva érkező fiatal párt. Amint meglátta őket, kihelyezett két kávéscsészét a pultra, majd megtöltötte az aromás, fekete nedűvel. Misi elvette a csészéket, és mindketten helyet foglaltak. Beáta cigarettát vett elő, hamarabb Misi felé tartotta, majd ő is kihúzott egy szálat a dobozból. Misi többször is végig veregette zsebeit, de hiába.

– Valahol elhagytam az öngyújtóm – jegyezte meg.

Odalépett a pulthoz az ilyen alkalomra kihelyezett gyufaskatulyáért. Rágyújtottak. Beáta vitte a szót, szeretett csevegni; Misi pedig felkönyökölt, és szívesen hallgatta, még ha sok minden nem is nagyon érdekelte. Igazából azon törte magát, hogy elvégez még egy egyetemet. A pszichológia, az emberi agy működése jobban érdekelte az utóbbi időben. Erről viszont nem tett említést Beátának. Elfogyasztották kávéjukat, és szép lassan visszasétáltak az intézménybe.

– Misi! Vár a főnök!
El sem ment az asztaláig. Kabátját felakasztotta az ajtó melletti ütött-kopott körfogasra, és már indult is a folyosó végébe.
– Jó napot!
– Szervusz Misi! Holnap ki kell menj egy terepmunkára.
– Semmi gond főnök!
– Alexet kell helyettesítsd. Topó mérések szükségesek egy parkoló bekötőútjához, majd Alex elmagyarázza.
– Egy háromemeletes hotel mögött, valami nyavalyás városvégen, közel a benzinkúthoz?
– Pontosan. Honnan tudod?

Misi nem válaszolt, csak a kezével intet. Imbolyogva tért vissza az irodába. Fejéből kiment a vér.

– Misi, rosszul vagy?

A kollégákat sikerült megnyugtatnia, de saját magát nem. Szédülése nem múlt el teljesen. A nap hátralevő részében rossz közérzet nehezedett rá. Egy kevés egybeesés, a többi az én képzeletem – legyintett, de a türelmetlensége csak fokozódott, tudta jól, hogy nem úgy van.

Másnap a megbeszélt időpontnál korábban már ott settenkedett a szolgálati autó körül. Rövidesen a két segédje is megérkezett, bepakolták a mérőműszereket, és valamivel több, mint félórai autózás után, egy nagyobb község határán, a jól ismert kép tárult eléje. Szédülés környékezte, amint kiszállt az autóból, és körbejárta a félkész épületet. Az utolsó aprólékig minden ugyanúgy volt, mint álmában.

Zsebbe dugott kézzel, idegesen járt fel-alá, míg végül sikerült legyőznie az ijedtséget. Megállt az oldalbejárati lépcső helyén, és egyszerre olyan érzése támadt, mint annak idején otthon, mikor úgy érezte nincs egyedül a lakásban.

Hátán enyhe hidegrázás futott végig. Mintha még meg is bökte volna valaki. Lehajolt. A kupacba hordott törmelékek közt valami sárgást vélt felfedezni tekintete. Félreseperte a port, és felmarkolta az öngyújtóját. Enyém, vagy csak sárga ez is? – nem folytatta a gondolatot. Kipróbálta. A nedvesség miatt nem lobbant lángra azonnal, de végül megadta magát.



Az emelkedőnek induló széles sugárutat meredek mart szegélyzi. A betonvédőfal fölött a virágzó akácfák kellemes illatot árasztanak maguk körül. Megkomolyodott diákok bandukolnak csoportosan. Felelevenednek a régi csínytevések, s hangos kacaj járja be a környéket. Évről-évre, ballagóról-újoncra, az iskolateremtette legendák is átszállnak. Van köztük egy, amely egy tanáról szól. Jobban mondva a pszichológia tanár sárga gyújtójáról. Ott forog az ujjai közt, és néha koppint vele.

Előző oldal Szombatfalvi László