Az átok

Fantasy / Novellák (1657 katt) edwardhooper
  2014.01.27.

I.

A Nevesincs hegy érzékeket elbájoló tetején a tisztás nyári fényekben ragyogott. A fényben a rétet benövő borostyánmoha smaragdzölden tündökölt. A moha rendkívül puha szőnyeget varázsolt a tisztásra, amiben a vándorok kényelmesen elterpeszkedve pihenték a lankás hegy megmászásának fáradalmait. A mohával benőtt rész több száz éves szikomorfa erdő ölelte körbe. Némelyik fa oly vaskos volt, hogy tíz ember is kellett volna a törzse körbefogásához. A fák ágain énekesmadarak trilláztak és mókuscsapatok ugrándoztak szélsebes ütemben. A tisztás szélén néha feltűnt egy-egy nyúl, körbeszaglászott, majd tovatűnt az erdő sűrűjében. A hegy, a rét és az erdő igazi békét nyújtott egy olyan világban, ahol dúlt az acsarkodás és síkságokon egymásnak estek a mindenféle népek. Ezért is hívták elvarázsoltnak.

Hogy ki varázsolta el, azt senki sem tudta. Járt egy szóbeszéd arról, hogy réges-régen erre tévedt egy varázsló, kinek úgy megtetszett a hely, hogy a béke bűbáját árasztotta a hegyre. Arra viszont már senki sem emlékezett, hogy hogyan hívhatták ezt a mágust, és éppen mit is keresett ezen az isten háta mögötti területen. Amúgy sem érdekelte mindez az erre tévedőket. Csak az volt a fontos, hogy a csatározások zaja idáig el sem jutott. Az egyik fa törzse úgy nézett ki, mint egy hirdetőtábla. A lovagoktól kezdve a szerelmesekig – ők voltak többen - sok lényt látott a tisztás, s eme kószák mind a fába vésték nevüket és ittlétük titkát. Bizony idilli hely volt a kikapcsolódásra.

Jelenleg ezt a földöntúli idillt elrondította a tisztás közepén álló, hatalmas, rusnya troll. A troll mellett az egyik farönkön eléggé unottan egy sötét elf üldögélt. Az elf éppen a tőrével a körmét pisztergálta. Néha felsandított a trollra, akinek mogyorónyi agya majd felrobbant dühtől és éppen azon ügyködött, hogy rárontson az elfre. Szerette volna apró darabokra szaggatni. Mindez azonban csak terv maradt a troll csökött agyában. Ugyanis képtelen volt megmozdulni. Az elf varázsigéje úgy lecövekelte a tisztás közepére, hogy akár gyökeret is ereszthetett volna a lába. A troll szemei vérben fürödtek és olyan gyorsan forgatta őket, hogy ha a valaki belenézett volna, menten elszédül. Az elf ismét rásandított a trollra, és hangosan felnevetett, mivel a troll egy bergemoni rohambikára emlékeztette. Amik köztudottan a legocsmányabb állatok a földkerekségen. Egyszer találkozott velük a flangriai csatában és mi tagadás, élvezettel gyilkolta őket. De az régen volt, most meg itt van, a Nevesincs hegy tetején, és odáig süllyedt, hogy trollokra vadászik.

A troll ekkor taktikát váltott és köpködni kezdte az elfet, aki ennek láthatóan nem örült. Már épp tenni akart a behemót prüszkölése ellen, mikor a tisztás széléről csörtetés zaja ütötte meg a fülét. A csörtetést pár pillanat múlva egy harci felszerelésbe bújt törpe látványa követte. Láthatólag kissé megviselte a hegy megmászása, fején a sisak félrecsúszott, és erősen lihegett. Két kezében egy-egy csatabárd segítette a mászásban. Morgott és pufogott, valamint hangosan szidta a hegy teremtőjét. Aztán ledobta a két bárdot, előrántott egy díszesen hímzett kendőt és megtörölte vele a homlokát. Mikor gondosan összehajtogatta és eltette a számára becses kendőt, ő is rásandított a trollra. Pár pillanatnyi vizslatás után kezeit az égre emelte és felkiáltott.

- Ne már, Warth! Nem ebben egyeztünk meg! Azt mondtam, hogy keríts nekem egy eszméletlen trollt. Akárhogy is nézem, ez a troll igencsak magánál van. Sőt, úgy felhúzta magát, hogy ezer bergemoni rohambikával is végezne! – dohogta a törpe.
- Akár hiszed, akár nem, Korr, nekem is a bergemoni rohambika jutott róla eszembe! –kuncogott a Warth névre hallgató elf. – Amúgy meg csak szórakozhat egy kicsit az emberfia. Nem?
- Ezzel két gond van, Warth. Egyrészt te nem vagy ember, másrészt nem szórakozni jöttünk –dohogta Korr, miközben az ember szónál hatalmasat köpött a földre.
- Tényleg? Nos, akkor fogd magad, mássz fel a fejére és húzd ki a fogát! Aztán menjünk innen, mert kezdek éhes lenni – utasította Warth a törpét.
- Neked elment a maradék eszed, Warth! Még hogy trollt másszak! – méltatlankodott Korr. –Hozzá nem érek ehhez a szarcsimbókhoz. Olyan piszkosak és büdösek, mint egy fekete mágus mosdatlan hátsója.
- Pedig meg kell tenned, drága barátom. A béklyó bűbájon kívül más varázsigét sajnos nem ismerek. Szóval, vágd kupán, Korr, húzd ki a fogát és menjünk!
- Ezt mondhattad volna, még mielőtt elfogtad volna ezt az orrtúró barlanglakót! – korholta Warth-ot Korr.

Tovább viszont már nem mondhatta, mert a troll dühe felülkerekedett a lábát lefogó bűbájon. Akkorát bömbölt, hogy a hegy is beleremegett, majd ezután kitépte lábait a földből. Ugrott egy hatalmasat, és a meglepett törpe előtt landolt. Kitágult orrlikain keresztül úgy fújtatott, mintha egy kovács fújtatói lettek volna. Korr pillanatok alatt leküzdötte meglepetését, és harci üzemmódba kapcsolva elhajolt a troll hatalmas ökle elől. A mellette elzúgó ököl felszántotta a földet. Moha- és földeső záporozott Korr fejére. A törpe megrázta magát, és hatalmasat rikkantva megrohamozta a hájrengeteget.

Warth kíváncsian figyelte a viadalt. Nem szállt be, hagyta, hogy a törpe maga intézze az egészet. Tudta, hogy Korr, zúgolódása ide, zúgolódása oda, élvezi az ilyen viadalokat. A krónikus alacsony növés megtette a magáét, és hosszan elhúzódó kisebbrendűségi érzést plántált a törpe lelkében. Warth pedig nagyon is jól tudta, hogy mire képes a ki nem tombolt kisebbrendűségi feszültség. Ilyenkor Korr kötekedővé vált. Bizony az isten irgalmazzon annak, aki egy ilyen állapotú törpe elé keveredik! Többször kellett már a jó kis fogadót otthagyni és a szabad ég alatt éjszakázni Korr kocsmai verekedése miatt.

Eleinte Warth próbálta megnevelni a társát, de ez mindig hamvában holt kísérlet maradt. Korr az maradt, aki volt. Alacsonysága miatt feldúlt lelkű, harcos törpe. Mert Korr vérbeli harcos volt. Warth még az életét is rábízta volna erre a szerzetre. Kiválóan ismerte a hegyi ösvényeket, eligazodott a városi gerillaharcban és a mestere volt a csatabárdforgatásnak. Érdemes volt megmenteni azon a napon, mikor Warth meglátta a Korrt. Őkomasága egy ketrecben himbálózott a piactér felett. Az emberek szabotázs és kémkedés miatt elkapták, és éhhalálra ítélve bezárták a vaskalitkába. Jó magasra felhúzták, hogy mindenki láthassa, amint a törpe szép lassan szomjan és éhen hal. Hatalmasakat derültek Korr dühöngése láttán. A törpe az anyjukat is elszidva ígérte a végítéletet a városi csürhének.

Warth csendben figyelte a közjátékot. Aztán, amint leszállt a jótékony éj, odalopódzott a ketrechez, kupán csapta az őröket és kiszabadította a törpét. Korr csöppet sem tűnt megtörtnek. Szemei izzottak a gyűlölettől. Warth azonban nem akarta, hogy Korr szabadjára engedje a dühét. Jobbnak látta elslisszolni a városból, ezért fejen vágta a bosszúszomjas Korrt, zsákba gyömöszölte és kihúzta a városból. Mikor a törpe magához tért és rúgkapálni kezdett, kiengedte a zsákból és csillagos ég alatt hatalmasat verekedtek. Warth úgy érezte, mintha egy fríziai mént törne be. A küzdelem kiegyenlített volt. Az egy órát tartó birkózás úgy kifárasztotta őket, hogy halálosan kimerülten rogytak le egymás mellé. Pár perc múlva Korr felült, ránézett Warth-ra, elvigyorodott, és biztosította arról, hogy mostantól szerzett magának egy hűséges társat. Korr kijelentette, hogy innentől fogva adósa Warth-nak.

Warth is felült és elmesélte, hogy ő bizony az Alvilág forrását keresi. A lobói fekete mágus átkot szórt a falujára. Azóta sötét az ott élő elfek bőre, és a sámánuk szerint csak úgy lehetett az átkot feloldani, ha Warth megkeresi az Alvilág forrását, és meghallgatja a holtak suttogását. Így aztán onnantól fogva Korr és Warth együtt keresték a holtak kapuját. Mostanra egész közel kerültek hozzá. Kalandos vándorlásuk során belefutottak Zorába, a boszorkányba, aki biztosította őket arról, hogy ismeri a Kaput. De ahhoz, hogy Warth is meglássa, Zorának szüksége volt egy troll fogára, a csalamádéi aranydisznó szőrére és hegyi főnix tollára. A disznó szőre és a főnix tolla már megvolt. Most pedig itt voltak, és kézzelfogható közelségbe került a nevezetes fog megszerzése. Ha Korr nem szúrja el a dolgot.

Természetesen nem úgy nézett ki, mintha Korr el akarná szúrni a dolgot. A törpe rikoltva támadott, mindkét kezében megforgatta a csatabárdjait. Aztán ugrott egyet, belevágta az egyik bárd tüskéjét a troll combjába, és azzal a lendülettel a ganajlakó lábán termett. Az óriás felüvöltött, és megpróbálta lesöpörni magáról Korrt. A törpe azonban résen volt. Kirántotta a bárdot, és most a dögevő bordái közé vágta. Megint fellendült, miközben az tovább bömbölt fájdalmában. A hegyi trollnak most már vérben forogtak a szemei. Dühtől elvakultan csapkodott. Semmire sem ment vele, mert a törpe minduntalan kikerülte a csapásokat, és pár pillanat múlva a szarcsimbók fején lovagolt. Ritka látvány volt egy troll fején egy törpét látni. Warth elvigyorodott, ha másért nem is, ezért érdemes volt erre a csökött agyúra vadászni. Warth látta, hogy Korr olyan irtózatosan homlokon vágja a vacoklakót, hogy az elszédült és eszméletét vesztve, hatalmas robajjal elnyúlt a földön.

- Na, végre! – kurjantott Korr. - Makacs egy jószág volt. Persze derekasan küzdött, de velem szemben semmi esélye sem volt.
- Hát, mi tagadás, szép küzdelem volt – állapította meg Warth. – De most verd már ki azt az átkozott fogat és induljunk Zorához!

Mire a troll magához tért, a két vándor már messze járt. Feltápászkodott, bambán megtapogatta a száját, és érezte, hogy egy foga hiányzik. Nem tudta mire vélni a dolgot. Köpött egyet és hatalmasat horkantva megrázta magát. Egy fog elvesztése nem számított neki, hisz a trollok olyanok voltak, mint a cápák. Mindig nőtt új foguk a kiesettek helyére. Körbe fordulva keresni kezdte azt az átkozott törpét. Még élt benne a harc emléke és a lába is fájt. De a trollok agya nem a cápákéra, hanem a lajháréra hajazott. Kis idő múlva böszmesége fejéből kiesett az előbbi csetepaté. Megéhezett. Nyújtózott egyet és bevette magát a bűvös erdőbe, hogy táplálék után nézzen.

II.

Zora feszült figyelemmel tanulmányozott egy rúnákkal teleszőtt tekercset. Nemrég szerezte a pomerádi aukción. Mi tagadás, jó kis árverés volt. Többen is licitáltak a tekercsre, de ő mindegyiket megverte. Már csak azért is akarta a tekercset, kerül, amibe kerül, mert látta, hogy az észak-viriai, Zöldháti Morc, főmágusnak is fáj rá a foga. Zora szívből utálta Zöldháti Morcot. Mivelhogy Morcnak köszönhette, hogy kicsapták a Vadorc Sámánképző Központból.

Zora nagyon szerette volna elsajátítani a sámánok tudását. Nem volt rossz tanuló, sőt az élbolyba tartozott. Csak hát a boszorka mindig is nyughatatlan lélek volt. Már az anyja is megmondta, hogy Zora nyughatatlansága még a veszte lesz. Jó sámán vált volna belőle, ha nem gyűlölte volna a Központ tudományának száraz mivoltát. Ő lett volna az első boszorka, akit hivatalosan is sámánná avanzsálnak, de hát az élet közbeszólt. Zora csak szerette volna feldobni, színesebbé tenni az unalmas órák hangulatát. Ezért változtatta, ha csak kis időre is, Morcot völgyi tüskés békává. A sámánképző fődirektora a legsavanyúbb varázslók egyike volt, akit Zora ismert. A mágus egyáltalán nem értékelte a tréfát. Sőt oly haragra gerjedt, hogy menten kicsapta a szépreményű tanoncot. Onnan kezdve Zora autodidakta tanulta a sámánok ősi tudományát. Magában azonban megfogadta, hogy ahol csak tud, borsot tőr Morc orra alá.

Az aukció pont megfelelt ennek a célnak. Zora azért kicsit izgult, hogy nehogy Morc felüllicitálja a tekercsre szánt összeget. Nem szeretett volna hitelt felvenni a Manók Egyesített Aranyalapjától. Zora véleménye az volt, hogy a manók bankja sosem jótékonysági intézmény. A felföld gazdasága mélyen szántó repülésben volt. Válság járta az országot, és a múlt hónapban már hozzájuk is elért a dolog. Zora végignézte, ahogy a manók csődeljárást indítottak a Zorával szemben üzemelő Háromhegyi Goró jós cége ellen. A manók könyörtelenek voltak. Magukkal hoztak két verésre és adóbehajtásra szakosodott hegyi trollt. Így aztán a csillagjós jobbnak látta nem ellenkezni. Elrekvirálták a kristálygömbjét, az asztrológiai tekercseit és nem utolsó sorban a házát. Gorónak nem maradt más választása, mint összecsomagolni és odébbállni. Még elköszönt Zorától, és logó orral kisomfordált a faluból.

Zora nem akart a vátesz sorsára jutni. Ezért addig nyújtózkodott, ameddig a takarója engedte. Két arany tallért szánt az árverésre, és szerencséjére ez bejött neki. Morcnak nem ért a tekercs ennyi aranyat. Zora jót mosolygott magában. Ha a varázsló tudta volna, hogy mit is enged ki a markából?! A boszorka teljes mértékben tisztában volt a tekercs értékével. Felkészülten ment az aukcióra. Tudta, hogy a rúnatekercs nélkülözhetetlen a Kapu megnyitására. Pár hónappal ezelőtt, egy viharos estén bekopogott hozzá a golyóbis legfurcsább párosa. Egy sötét elf és egy törpe ácsorgott a küszöbén. Az elf büszkének, a törpe mérgesnek tűnt. Zora intett nekik és beinvitálta őket hajlékába. Mialatt megvendégelte őket mindenféle finomsággal, a két jövevény feloldódott és elmesélte neki jöttük okát.

Zora kíváncsian hallgatta őket, és igen felélénkült annak hallatára, hogy mit is akarnak tőle. Az alvilág kapujához akartak eljutni. Minden kezdetek kezdetéhez. Átkot akartak törni és az csak így volt lehetséges. Zora tisztában volt a feladat nagyságával. Sokan próbálkoztak már megtalálni az Alvilág Kapuját. Ő is megpróbálta már. A sámánok egyik titkos képessége volt a Másvilág feneketlen terében tett utazás. Minden igazi sámán már megjárta egyszer ezt az utat. Ez volt az a beavatás, melyet Morc főmágus a kirúgással megtagadott Zorától. Most hát ezzel a két vándorral elérhetővé vált a dolog. Ha megszerzik neki a kívánt kellékeket, akkor Zora bepillantást nyerhet egy rejtett világ csodáiba. Sámánná válhat ő is. Így hát ellátta mindennel a két vándort, és útjukra bocsátotta őket, hogy találják meg a Kapu felnyitásához szükséges varázskelléket. Addig, amíg a két harcos megtalálja a kért dolgokat, addig a boszorkány fel akart készülni a különös feladathoz.

Ezért is hajolt rettenetesen összpontosítva a tekercs fölé. Az írás azokat varázsigéket tartalmazta, melyek elengedhetetlenek voltak a Kapu felnyitásához. Az a hülye Zöldháti Morc merő fantazmagóriának tartotta a Kapu létezését. Neki csak azért kellett volna a tekercs, hogy a falára akasztva saját rúnatekercs gyűjteményét gyarapíthassa vele. Morc ugyanis nem ismerte a rúnák feltörésének titkát. Mindig is azt hangoztatta, hogy a rúnák megfejthetetlenek. Nincs hozzá segédutasítás, hogy hogyan is lehet elolvasni őket. Holt, magába zárt nyelvnek tartotta a rúnaírást. Minden percet pocsékolásnak tartott, amit valaki is a jelek megfejtésére szánt. Nem úgy Zora! Zorának valami azt súgta, hogy érdemes a rúnákkal foglalkozni.

Mindig is jó megérzései voltak és az évek során megtanult az ösztöneire hallgatni. Zora megérzése pedig azt súgta, hogy a rúnák fontosak a mágia szempontjából. Ha sikerülne az értelmüket megragadni, akkor hihetetlen mennyiségű és felbecsülhetetlen értékű tudáshoz jutna. A boszorka neki is látott, és minden szabad percét a rúnák megismerésének szentelte. A belé fektetett energia nem maradt megtérületlenül. Pár évvel ezelőtt történt, hogy szerét vette, hogy a környék egyik barlangjának mélyén különös írásra leltek a parasztok. Mivel tudták, hogy a falu boszorkája él-hal az ilyen dolgokért, ezért hát jutalom reményében elmesélték neki, hogy mit is találtak. Zora szíve majd kiugrott az izgalomtól. Tényleg busásan megjutalmazta a parasztokat, aztán nyakába vette a lábát, és megnézte magának azokat az írásokat. És lőn csoda! Igaza lett, a barlang falán egy rúnákból álló mondat, alatta pedig annak felföldi fordítása volt látható.

Zora lemásolta a két mondatot és sebtében hazarobogott. Hetekre bezárkózott és mással sem foglalkozott, mint a rúnajelek megfejtésével. Nem telt bele egy hónap sem, és Zora el tudta olvasni az eleddig olvashatatlannak tartott ákombákomokat. Olyan tudás birtokosa lett, hogy egy csapásra a felföld leghíresebb boszorkányává vált. Hosszú sorokban álltak az ajtaja előtt az újfajta varázslatra éhes vándorok. A boszorka azonban nem árulta el, hogy hogyan tett szert ilyen mérhetetlen tudásra és varázstudományra. Onnantól kezdve Zora megszállottan gyűjtötte a rúnabetűkkel telefirkantott tekercseket.

A tekercs, mely felett már órák óta görnyedt, a Forrás kulcsa volt. Ha az elf és a törpe szerencsével járnak, és meghozzák Zorának azt, amire szüksége volt, akkor a kezében ott lesz a belépőjegy a titkok világához. Zora elmélázva figyelte az asztalra helyezett koponya gyertyatartót. Hosszú ideje olvasott, a gyertya majdnem tövig égett a koponyán. A lángja néha megrebbent, kísérteties árnyakat rajzolva a szoba falaira. Zora a láng játékát kezdte figyelni. A falakon alakok jelentek meg, majd tűntek tova. Zorának úgy tetszett, mintha a gyertyaláng egy történetet szőne a sárgás falakon. Rég elfeledett korok meséjét játszotta. Kísértetek bújtak elő a vibráló fényből. Ott táncoltak Zora szemei előtt, aztán tovatűntek a semmibe. Fejek hullottak a porba, kitépett szívek dobogtak a szellemek kezében. Majd megjelent egy kéz, hatalmas karmokkal. Szétnyílt és Zora felé sújtott.

A boszorkány ugrott egyet ijedtében és ráfújt a gyertyára. Zakatoló szívvel figyelte a szobára telepedett sötétséget. Várta, hogy mikor mászik elő a legsötétebb sarokból az a valami, ami el akarta kapni. Idegei pattanásig feszültek. Készen állt a harcra. Előkapta astraniai holdfényből kovácsolt pengéjét. Jól bánt a tőrrel. Párszor elő is került a hüvelyéből. Mikor martalócok törtek rá, hogy kifosszák. Balszerencséjükre mindegyik csontja a föld mélyén porlad. Zora sosem adta olcsón az életét. Így hát most is, kész volt megküzdeni a lángból előbújt rettenettel. De a sarokból semmi sem mászott elő. Csak a szél fütyülését hallotta.

Szép lassan megnyugtatta a ház jól ismert nyikorgása. Sóhajtott egyet, letette az asztalára a tőrt. Ismét meggyújtotta a gyertyát. Vett egy nagy levegőt, kifújta és megint a tekercsre koncentrálva olvasni kezdett. Az agyának egy piciny részében megtapadt egy gondolat. Aprócska volt, de hatásos. Vékony hangon azt suttogta, hogy jobb lenne a holtakat nyugodni hagyni. Jobb, ha nem bolygatja az Alvilág Kapuját. Azonban kigyúlt benne a kíváncsiság, ami sokkal nagyobb úr volt ennél a gondolatnál. Az ismeretlen feltárásának vágya elhallgattatta a vékonyka hangot. Lesz, ami lesz! Zora elhatározta, hogy megnézi magának azt a Kaput.

III.

Warth és Korr másnap este, a tobzoska ünnepének csúcsán állítottak be hozzá. A falu népe odakint kurjongatott és verekedett. A tér közepén megrakott máglya az egekig küldte a lángját. Áldozatot mutattak be az Ős Tobzoskának. A falu erdei szellemként tisztelte ezt az állatot. Úgy hitték, hogy az a bőséges termésért felelős. Zora jót derült mindig, mikor a tobzoskára gondolt. Erre a veszély esetén labdává gömbölyödő, lomha hangyaevőre. A falu babonás népekből állt és olyannyira nem értettek a természethez, hogy mindenféle állatban hajlandóak voltak hinni, ami a tömött pocakot biztosítja nekik. De hát a tobzoska ünnepe mégis csak ünnep volt. Vigadalommal és frissen csapot mézsörrel.

Zora is körülnézett a sokadalomban. Estére már vissza is tért házába. Tudta jól, hogy mikor Hold kerek képe feltűnik a falu ege felett, addigra már mindenki olyannyira lerészegedik, hogy előbb-utóbb óriási csetepaté kerekedik belőle. Ő ebből mindig kimaradt. Jobban szerette a békességet. Mindez mellett azért is tért haza, mert megérezte az éter vibrálásában, hogy a vándorok visszatérnek hozzá.



Warth és Korr izgatottan állított be hozzá. Minden szükségest megszereztek, ami kellett a Kapu megnyitásához. Zora ismét vendégül látta őket. Levest és húst rakott az asztalra. A két vándor jóízűen befalta az ételt. Látszott, hogy napok óta nem volt tisztességes étel a szájukban. Az evés végén Korr hatalmasat szusszanva megszólalt.

- Nagy a vígasság odakint – mondta a fogát pisztergálva a körmével.
- Bizony az. A tobzoska napján mindig nagy a vigadalom. Még az ilyen másszerzeteket is befogadnak az ünnepségre, mint amilyenek ti vagytok – kuncogott Zora. – Azért, hogy aztán jól megverjék őket.
- Megpróbálták, Zora. De nem sikerült nekik. Hagytunk pár kivert fogat az istenüknek ajánlva - felelte Warth, miközben Zorán legeltette a szemét.

Az elf azon mélázott, hogy mennyire furcsák az emberek. A boszorkányok hallatán mindegyiknek egy rusnya vasorrú bába jut eszébe. Olyanok, amiket azokba a hülye mesékbe raknak, hogy ijesztgessék a gyerekeket. Zora rácáfolt ezekre a mesékre. Nem hogy nem volt vasorra, de még csúnyának sem volt nevezhető. Sőt! Különösen szép volt. A legszebb a boszorkák között. Ő nem lovagolt seprűn és átkot sem szórt senkire. Hogy miért és hogyan lett boszorka, az homályba veszett, és Zora maga is titokzatosságba burkolta saját múltját.

Ahogy Zora tetszett az elfnek, úgy tetszett Zorának az elf is. Az elf daliás volt, harcedzett, és ami ritkaságnak számított az ilyen szerzetek között, és az még csak dobott a dolgon, hogy emberi mércével nézve nagyon művelt volt. Zora ilyennek képzelte el az igazi lovagot. Egy sötét elf, amolyan dalnok harcos. Jó párosítás! Aztán Zora felocsúdva a mélázásból, kihúzta magát és megszólalt.

- Nos, Warth, akkor térjünk a lényegre! – mondta Zora elkomolyodva. – Biztos, hogy ezt akarod? Átbújtam a régi írásokat, és az összes tekercs azt mondta, hogy a Kapu megidézése éppenséggel igencsak veszélyekkel teli. Több benne a szenvedés, mint a móka.
- Csak nem megijedtél, boszorka? – horkant fel Korr.
- Én ugyan nem, törpe! Csupán csak titeket féltelek – felelte Zora csendesen. – Nem akarom, hogy az életetekkel játszatok.
- Aztán egy embert miért is érdekelné, hogy egy törpe és egy elf kockáztatja az életét? –morogta tovább Korr.
- Nem mindenki olyan, Korr, mint akik bezártak abba a ketrecbe. Vannak jóravaló emberek is – nyugtatta a törpét Warth. – Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy Zorában bízhatunk.
- Hát, ami igaz, az igaz. Tényleg megbízom benne. Nem tudom, miért, de a mókus rúgja meg, az életemet a kezedbe tenném, boszorka – mondta megenyhülve Korr.
- Akkor, Zora, ne szaporítsuk tovább a szót! Aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie! Azért jöttem, hogy lerázzam az átkot a falumról. Ez a küldetésem, és egy elf sosem futamodik meg a kitőzött feladattól – közölte harciasan az elf.
- És egy törpe úgy szintén nem hátrál meg! – kurjantotta Korr.
- Nos, ha így rendeltetett, akkor vágjunk bele! A szellemek áldjanak meg minket! – felelte Zora, és nekikezdett, hogy előkészítse eddigi élete legnagyobb kalandját.



A Kaput eddig csak kevés halandó látta. Zora nagyon alaposan áttanulmányozott mindent, amit a Kapunál jártakról tudni lehetett. Minden beszámoló, minden kopogtatás a Kapun és annak a következménye fontos volt. Nem akarta ugyanazt a hibát elkövetni, amit mások elkövettek, és a józan eszükbe, vagy az életükbe került. Mert bizony jó páran odavesztek, mikor meglátták a Kaput. A Kapu szent volt, az a mondás járta, hogy az csak a holtaknak készült. Élő halandó nem láthatja. Ha mégis megpróbálja, akkor vessen magára!

Zora Warth-on is elgondolkodott. Az elf beleszületett a faluját több száz éve sújtó átokba. Sokan próbálkoztak előtte az átok megtörésével. Sikerrel nem jártak. Aztán az egyik sámán azt álmodta, hogy majd születik egy gyermek, akinek a homlokán ott lesz a Karma tüze. Ő lesz az, aki megszabadítja majd a falut az átoktól. Az átoktól, mely évszázadokra sötétre festette az itt élő elfek bőrét. A régmúltba veszett annak tudása, hogy a lobói fekete mágus miért is mondta ki rájuk ezt az átkot. Az évszázadok alatt a sötét elfek megsokasodtak. Nemzetségük olyannyira megerősödött, hogy kezdték kivívni a tiszteletet a többi szerzetek között. Harcos és daliás néppé váltak. A falu fővárossá nőtte ki magát, és onnan indítottak mindent elsöprő portyákat a környező települések ellen. Egy idő után már rettegték a nevüket, és aki csak tehette, elkerülte az sötét elfek földjét.

Zora úgy gondolta, hogy ez a megkülönböztető jegy nagyon is jól jött az elfeknek. Ezért nem értette, hogy miért is akarták lerázni magukról. Zora úgy gondolta, hogy talán amolyan régi büszkeség lehetett részükről annak megpróbálása, hogy megtörjék az átkot. Amolyan bizonyíték is lehetett, hogy a világ lássa, a sötét elfek olyan erősek, hogy még egy fekete mágus átkát is képesek lerázni magukról.


IV.

Zora tudta, hogy nem hétvégi kiránduláson fognak részt venni. Akár az életükbe is kerülhet az egész móka. Mindezek kiegyensúlyozására ott volt a kíváncsisága. Zorát mindig a kíváncsiság hajtotta. A kíváncsiság nagyúr. Hajtja az embert és más fajokat is, hogy megismerjék a végtelen világot. Ahogy Zora sejtette, szinte minden fajban ott volt a rettegés, hogy mi lesz az élet után. A varázslók és sámánok zöme azt állította magáról, hogy mind járt az Árnyékvilágban. Az onnan szerzett tudástól nyerte az erejét. Zora nem hitt nekik. Csak nagyon kevesen voltak, kik látták a másik oldalt, és közöttük is csak egy pár volt, aki le is írta, hogy mit talált. Az írások szörnyűek voltak. Szándékuk az volt, hogy elrettentse a kalandorokat. Zorát azonban nem lehetett megfélemlíteni. Őt más fából faragták. Aki nem ijedt meg Zöldháti Morctól, az nem fog megijedni egy csapat szellemtől sem.

Így aztán Zora nekikészülődött, hogy berendezze a szobát a Kapu megnyitásához. Először a frangon sárkány csontjából készült krétával mágikus kört húzott a szoba közepére. Aztán a körbe beleírta a tekercsekben talált rúna varázsigéket. Majd fogta az elf és a törpe által összegyűjtött kellékeket, és beszórta őket a kör közepére. Mikor mindez megvolt, Zora a kör szélére parancsolta őket, megfogta a kezüket és mormolni kezdett. Ősi varázsigék reppentek a levegőbe. Korr érezte, hogy elektromossággal telítődik a szakálla. A törpének nem tetszett a dolog. A nyári záport megelőző elektromosságot mindig is fekete mágiának gondolta. Tudta jól, hogy olyankor belecsaphat a törpébe a ménkű, amit az ég gonosz varázslója küld a földre, hogy pusztítson vele. Aztán az égi tűz nemcsak a szakállát járta át, hanem a testét is. Korr most már minden porcikájában érezte a kellemetlen bizsergést. Egyre nyugtalanabb lett, egyre inkább azon gondolkodott, hogy nem lett volna-e jobb hagyni az egészet? Most már nem volt visszaút. Ő is része lett a mágiának Zorával és Warth-tal kellett tartania.

Warth-ot is átjárta a túlvilági elektromosság, de ő ezt komolyan felvillanyozónak érezte. Népe annyi évszázada vár már, hogy megszabadítsák a sötétség átkától, és most elérkezett a pillanat. Az elfet elöntötte az izgalom. A legszívesebben sürgette volna az egész ceremóniát, de tudta, hogy a varázslást nem lehet noszogatni. Az megy a saját feje után. Ez így van jól, és hagyni is kell, hogy végig táncoljon a szobában, a körön és saját magukon. Így aztán Warth lenyugtatta a benne gerjedő sürgetést, és Zora igéire koncentrált. Amik úgy röppentek fel a boszorka szájából, mint a kilőtt nyilak. Pattogtak, susogtak és a szavak megelevenedtek a szoba terében. Megjelentek, majd szép lassan köddé váltak, hogy helyet adjanak a következő varázsigének. Aztán minden elcsendesedett. Zora abbahagyta a kántálást és várt.

A következő pillanatban kaparászást hallottak. Azt hitték, hogy az ajtó felől jön, de aztán jobban fülelve, nyilvánvalóvá vált, hogy a kaparászás a körből jön. Egyre hangosabbá vált, egyre élesebben szólt. Egy idő után már úgy hallatszott, mintha két pengét dörzsölnének egymáshoz. A hang fájdalommal töltötte meg a fejüket, de egyikük sem tudta kitépni magát a körből. A kezüket a másik kezébe ragasztotta valami ismeretlen erő. A kör visítása egyre őrjítőbbé vált, aztán, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan abba is maradt. A szobára a süket csönd nehezedett. Még a lélegzésüket sem hallották. Kimosták az agyukat, eltompították az érzékeiket. Megrémültek. Fogva tartotta őket a kör, visszaút nem volt. Most már végig kellett játszaniuk, amit elkezdtek.

Zora érezte, hogy már nincs hatalma a jelenség felett. A Kapu lassan nyílni kezdett. A főnix tolla felragyogott, és hevével elhamvasztotta a csalamádéi aranydisznó szőrét. Ekkor a kör közepe felvihogott. Csúfondárosan, kihívóan, vészjóslóan. Nem egy jóízű kacaj volt, nem a boldogság nevetése. A Gonosz nevetett egyre hangosabban. Kinevette őket, mert tudta, hogy most már ő dirigál felettük. A kezében voltak ennek az ismeretlen szörnyűségnek. Majd a kacaj is abbamaradt, és ekkor a kör közepe felrobbant. Vagyis inkább kirobbant belőle az Alvilág rothadt, zöld fénye. Bevonta őket, a szobát. Az elektromos bizsergés helyét a halálos fagy csípése vette át. Az élet meleg, a halál hideg. Ekkor Zora már nem bírta, minden erejét összeszedte és kitépte magát a törpe és az elf kezéből. A lánc megszakadt, de ez már mindegy volt.

Emberáldozatra szomjaztak a Másvilág förtelmes lényei. Tenni akartak róla, hogy kínzó vérszomjukat kielégítsék. Megállíthatatlannak érezték magukat. Megnyitották előttük a kapukat, és ők tömött sorokban tolultak a világba. Visszatértek hát a rémek, akikről azt hitték az emberek, hogy a feledés kriptájába zárták őket. Mocskos dolgokat susogtak, sziszegtek és suttogtak a fülekbe. A fájdalom kínjának gyönyörét kínálták, mint kofák a portékáikat. Sáfárkodtak a gyötrelemmel, a kínzással, a könnyes rémülettel. Mohón itták a csontok recsegését, az összezúzott hús ordítását. Lenyalogatták a rettenet izzadságát az agyonkínzottak bőréről. Belenéztek a szemekben, hogy habzsolják annak látványát, amint a lélek átevez a halál óceánján. Látni és az utolsó csöppig élvezni akarták, amint az Élet virága lassan elfonnyad fertelmes ujjaik érintése alatt. A kín szorítása alatt a hitehagyott lelkek elkeseredett könyörgését magukba szívták, hogy erőt merítsenek belőlük az újabb borzalmakra. Nem volt könyörület. Nem osztottak feloldozást. Nem mutattak semmiféle irgalmat.

A Kapu kinyílt. Tárva-nyitva állt a világ a Sötétség előtt. Átözönlött rajta a luciferi izgalom, mely kéjesen meglovagolta az unatkozók görnyedt hátát. A kéj dobjain verték a ritmust a perverzitás démonai. Az óra éjfélt kongatott és a tabuk többé nem léteztek. Az Élet szentsége szép lassan a semmibe enyészett. A Kapu nyitva állt és az élőhalottak előkúsztak ocsmány rejtekükből. Jöttek a lefejezettek, a karóba húzottak, a felnégyeltettek, a megnyúzottak, megégettek lelkei. Kapkodtak feléjük, kitátották a szájukat megmutatva éles fogaikat, amivel az izmot tépték le az élőkről. Vérre szomjaztak, húsra nyáladzottak. Ocsmányságot hörögve köpködték bűzös nyálukat. Némelyik teste a hasánál felhasadt, és maguk mögött húzták foszló beleiket. Szörnyű látvány volt.

A Kapuból dőlni kezdett a vörös színű füst és kénköves bűz töltötte meg a helyiséget. Facsarta a három átoktörő orrát, torkukat és könnyekre fakasztotta a szemüket. Prüszköltek és köpködtek, hogy szabaduljanak a maró anyagtól. Aztán a Kapu nyílásánál egy ezernyi szarvval ékeskedő, busa fej jelent meg. Orrában karika lógott, és az arcát tetoválás hegei tarkították. Szemében a pusztítás lángja lobogott. Vicsorgó pofájában tűhegyes fogak meredeztek. Aztán ott magasodott felettük az alvilág bestiája, Belzebúb legszörnyűbb démonja. Négy karja karmos mancsban végződött és lábai patásak voltak. Úgy jelent meg, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Olyan volt, ahogy az ördögnek lennie kell. Nem volt sem több, sem kevesebb. Ajándék gyanánt a pusztulást hozta.

Meglendítette egyik mancsát és az elf felé csapott. A karmok pengeként hasították a levegőt. Az résen volt és félreugrott a csapás elől. Előkapta éles kardját és támadásba lendült. A penge hatalmasat csattant az egyik karmon. Ekkor a bestia másik karja lendült, és olyan csapással válaszolt az elf támadására, hogy az nem tudta kivédeni. Mellen találta, és az elf nekicsattant a falnak. Nagyon lassan lecsúszott a falról, és hatalmasat nyögve elterült a földön. Ekkor lendült támadásba Korr. Előkapta csatabárdjait, és ahogy szokta, rikkantva nekiesett a patás szörnynek. A csatabárdok hatástalanul pattantak le a démon testéről. A törpe megzavarodott. Hogy lehet egy élő ilyen gránitkeménységű? Újra próbálkozott. A fenevad szemét célozta meg. De még mielőtt elhajíthatta volna a csatabárdjait, a dúvad akkorát rúgott belé, hogy a törpe szabályosan kiszállt az ablakon.

Zora tudta, hogy most ő következik. Arra is hamar rájött, hogy itt semmiféle átkot megtörni nem lehet. Ez maga az Átok, amit oktalanul a világra szabadított. Megértette, hogy a fekete mágus célja nem más volt, minthogy a földre parancsolja a sátán seregét. A sereg pedig ellenállhatatlanul özönlik majd a városokra, falvakra. Szétszóródnak, betegséget, viszályt, kínt és véres gyötrelmet hozva rájuk. Az ember néha embernek a farkasa, de ha ezek elszabadulnak, akkor az ember okozta szenvedés kismiska ahhoz képest, amit a szörnyek kínálnak.

Zora agya sebesen dolgozott. Valahogy meg kellett őket állítani! De hogyan! Erővel nem megy. Az előbb tett ártalmatlanná két harcos szerzetet. Csak remélni tudta, hogy túlélték a csapást. Ekkor Zora szeme megakadt valami fehéren a földön. A troll foga volt az! Még nem használták a fogat! Csak a szőrt és a tollat emésztették el. Zora rögvest rájött, hogy abból nyerték az erejüket. Ezek szerint a fogra majd később lesz szükségük. Zora gondolt egy nagyot. Nem tudta, működni fog-e a dolog. Kockázatosnak tűnt, de ha nem próbálja meg, akkor pár pillanat múlva már semmin sem fog gondolkodni. Halott lesz, és nem segíthet a barátain. Így hát Zora előrelendült, beugrott a kör közepébe, a szörny lábai közé. Felkapta a troll fogát, és nagyot nyögve lenyelte azt. Holt anyagot fogadott be az élő test. Körbe fonta, beborította, feloldotta, magáévá tette. Az élő holt lett, majd a holt ismét élő és ezzel a kör bezárult. A köztes lét hatodik háza megtelt reménnyel és fénnyel. Lesugározta fényét a Kapura.

A Kapu megremegett. Belzebúb gyermeke felordított és a mellét kezdte szaggatni. Zora ekkor odaugrott és teljes erejéből az öklét a bestia mellébe vágta, majd szétnyitotta a kezét, megmarkolta annak szívét és kitépte testéből. A szívből fröcskölt a vér és a szív lángra kapott Zora kezében. Zora belebámult a lángba, és benne meglátta az alvilág urát, ahogy trónján parancsol a kárhozott lelkeknek. Azok rabszolgaként hajtják tortúrára a fejüket és a testüket. Jajonganak és siránkoznak, de az Ördög mindezen csak gúnyosan kacag, kacag rajta szenvedéllyel és aztán kacag rajta megértően. Arca gyönyörű, termete daliás, kitárta óriási, ébenfekete szárnyait. Zora felé nézett, abbahagyta a nevetést. Az angyali arc förtelembe torzult és üvölteni kezdett. Ekkor a démon szíve még egy utolsót dobbant, majd elégett az örökkévalóság lángjában. A Kapu az egyik pillanatról bezárult, és lüktetve eltűnt a varázskörből.

Zora házának nyitott ajtaján betolakodott a szél, és kifújta Zora kezéből a sátán fattyú szívének hamvait. Zora megbabonázva nézte az üres kezét. Nyögéseket hallott, és felocsúdva az elfhez szaladt. Felsegítette a földről, és egymást támogatta kitántorogtak az udvarra. Kint a földön a törpe fetrengett. Rájuk meresztette fájdalommal teli szemeit. Megértette, hogy vége és elvigyorodott. Az átok nem tört meg, de ez most nem számított. Éltek és a világ is az maradt, ami volt. Az emberek és félszerzetek kicsinyes csatározásának helyszíne. Ültek egymás mellett a földön, az égre bámultak, és csak nevettek és nevettek és nevettek, amíg ki nem fogytak a szuszból.

A Nap felkelőben volt, első sugarai Zora kunyhóját simogatták. A kunyhóból a szél kifújta az alvilág hamuját. Felkapta, messze sodorta, vitte, csak vitte. Aztán az ezer esztendős fekete mágus nyitott ablakán át annak asztalára helyezte. A mágus a markába söpörte a pernyét, és elgondolkodva egy aranyládikába zárta a szenvedés, a kín és a remény mellé. Aztán a ládát elrejtette sziklavárának rejtekébe. Arra gondolt, hogy egyszer még a láda hasznára válik. Egyszer majd visszatért, egyszer… Addig is tovább tanulmányozza a rúnákat. Közben szemében mohón felizzott a fekete láng. A láng, mely újabb borzalmak után szomjazott. A pusztító tűz, ami majd egyszer ismét visszatér. De addig is, a türelem rózsát terem!

Előző oldal edwardhooper
Vélemények a műről (eddig 2 db)