Egy alma miatt

Szépirodalom / Novellák (1244 katt) T. Bálint
  2013.10.23.

Szeretek élni, mert az olyan szép dolog. Szeretek mindent magam körül, minden olyan tökéletes. Minden csodálatos és szép. Szeretem a fiúkat az osztályból, mindig körülöttem vannak, szeretnek engem, mert olyan szép vagyok, szerelmes vagyok mindegyikbe, de nem járok egyikkel sem, hisz azért vagyok boldog, mert mind szeret. Kitűnő vagyok, mindig is az voltam, mert olyan okos vagyok. A hatodikat kezdem szeptemberben, minden tanárt szeretek, ők is engem. Nagyon szeretem a zenét, a kedvenc énekesnőm olyan szép, és olyan szépen énekel. Szeretem a szerelmes filmeket, azok olyan szépek. Szeretem a lágy halvány színeket, azok olyan gyengédek. A kedvenc évszakom a tavasz, mert akkor virágoznak a virágok, és az olyan szép. Szeretem a családomat, mindenünk megvan, a szüleim nagyon szeretnek. Most augusztus van, mindjárt itt az iskola, nagyon várom.

Eljött a szeptember, kedves arcok köszönnek vissza, minden annyira jó. A nyár még tart, a gyümölcsök még egyszer érnek. Az iskola udvarán van egy almafa. Lassan megérik rajta az első alma, szép piros lesz, gyönyörű szép, alig várom, hogy megkóstolhassam.

A mai reggel nagyon izgulok, tegnap már majd nem jó volt, ma igazán finom lesz. Sietősen lépkedek, de akkor megláttok egy sötét alakot a fa alatt. Zolika az, egy buta, kövér, csúnya fiú az osztályból. Mindig csúnyán beszél, valami csúnya zenét hallgat, csúnya, szakadt, fekete ruhát hord, mindenféle csúnya mintával, csúnya hosszú zsíros haja van, büdös is, mert kilóg cigizni. Nem kedves senkivel, nem szeretem. Talán ő az egyetlen a világon, akit nem szeretek. Egyáltalán minek él, nem is tudja, mi a szép, nem is boldog. Nem mentem oda, nem akartam ránézni. Majd a nagyszünetben leszedem az almát.

Leültem a helyemre, boldog voltam, egy újabb szép nap, csak az a csúnya Zolika ne lett volna a fa alatt. Zolika a jelzőcsengetés után jött be a terembe, a kezében gyönyörűen piroslott valami. Az én almám! Felkiáltottam.

− Az az enyém!
− Mi? − fordult felém Zolika.
− Az alma, éveleje óta várom, hogy megérjen.
− Már, hogy lenne a tied, én szedtem le.
− De mondom, hogy az enyém, éveleje óta várom…
− Nincs ráírva a neved.
− De add ide, légyszi!
− Nem adom oda.
− De az az enyém, neked nem kell, úgyis elég kövér vagy.
− Nem kaphatsz meg mindent, te hülye kis kurva. Én egyébként sem reggeliztem.
− De te csúnya vagy, nem érdemled meg azt a szép almát. Én szép vagyok, én tökéletes vagyok.
− Te is ugyanolyat szarsz, mint én, miért lennél jobb?
− De jobb vagyok, szebb vagyok, engem mindenki szeret.
− Nem, te egy hülye kis kurva vagy, akit nem basztak meg még elég keményen.
− Add már ide az almát!
− Nem.

És Zolika jó nagyot harapott az én szép, piros almámba, én elkezdtem sírni. Zolika, csak úgy habzsolta, közben a szája szélén lecsurgott a nyála és az alma leve. Mikor megette, a csutkát a sarokba vágta. Nagyon szomorú voltam és dühös, ilyet még nem éreztem.

A tantermünk a másodikon volt. Az ablakhoz rohantam. Valahogy más lett a világ, nem olyan szép. Kinyitottam az ablakot, felálltam a párkányra. Körül néztem, minden úgy elszíntelenedet. Fejjel előre kiugrottam…

Előző oldal T. Bálint
Vélemények a műről (eddig 1 db)