Reno, baby!
A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.
Nem egy piszkos kis porfészek van a nyugatvégi Kövesút mentén, de tán mindközül a legmocskosabb a keleti partvidék néhai kikötővárosa, Reno. Egykor még virágzott a feketekereskedelem, de mikor a fekete mágusok távoztak a kontinensről, és a Csont-öböl vízi hullái magukénak ítélték a part menti sekélyest, valamint alászállt az a dögszagú köd, elindult Reno lefelé a lejtőn.
A várost uraló két família ennek ellenére vérre menő harcot folytat a szemétdombért. Egyszer Don Bosco fiai lemészárolják Don Francesco fiait, máskor meg fordítva. Maffiának hívják magukat, ami egy nagy, boldog családhoz hasonló közösség, csak olykor kissé hevesebben rendezik vitás dolgaikat. Emellett viszont rendkívüli üzleti érzékről tettek tanúbizonyságot, hisz szinte érkezésük napjától a kezükben van az alkohol, a fegyver és az örömlányok kereskedelme, minden más pedig a zsebükben, ide értve a városbírót is. Egyedül a bankok és a megyei marsall felett nincs hatalmuk. Ha hollószín lova felbukkan a város határában, a fiúk azonnal felszívódnak. Mondják, sajátos tárgyalási technikáik révén érik el céljaikat, amik között kiemelt helyet foglalnak el az olyan dolgok, mint fogápolás szöges vasököllel, vagy pedikűr csőfogóval. Néhány év alatt rájöttek, hogy ennyiből itt nem lehet megélni, így új, kiaknázatlan területeket kerestek, és hamar meg is találták a legjövedelmezőbb üzletet, a halált.
Az élet, mint máshol, itt is a megszokott kerékvágás szerint halad. Emberek születnek, aztán meghalnak, csupán annyi a különbség, hogy ezt vagy elrendelik, vagy pedig kérvényezni kell. Ha a postakocsi kihozza a fekete borítékos idézést, mindenki felölti legszebb gúnyáját, és elindul az utolsó útjára. Ha valaki netán párbajjal szeretné elintézni hirtelen támadt nézeteltérését, akkor előbb kénytelen kérvényezni azt, kitölteni a megfelelő űrlapokat, megnevezni azon a közeljövőben elhalálozót, majd megtéríteni az eljárás adminisztráció költségeit. Ha valaki bérgyilkost fogadna, esetleg orvul tenne el láb alól valakit, akkor ehhez még mellékelni kell az áldozat beleegyező nyilatkozatát, teljes bizonyító erejű, azaz kéttanús dokumentumban. A családok persze a forma fölött állnak, így különösebb papírmunka nélkül ölhetnek, ráadásul ennek költségeit leírhatják, így tetemes adó-visszatérítésre jogosultak.
- Rocko!! – harsog esténként a Bosco kúria a családfő haragjától. Legidősebb fia, Rocko Bosco, a leghaszontalanabb embereinek egyike, pedig azért a többi se kutya. Vére okán kénytelen-kelletlen ő a fogdmegek feje, ezáltal esze és agya, holott ebből neki sem jutott túlontúl sok. Úgy ahogy azért teszi a dolgát, de titkon apja selyemkárpitos karosszékébe kívánkozik, hogy egyedi szabású, halszálkacsíkos szmokingot ölthessen, a legjobb szivart szívhassa a legjobb pohár viszki mellé, és a többi hasztalan végre mások előtt is főnöknek szólíthassa. Néha így is megteszik, de ha azt Don Bosco meghallja, akkor fájdalmasan csattan tenyere fia szőrös bivalynyakán. Az ő kezükben van Reno legtöbb ivója, fogadója, kaszinója és bordélyháza.
Don Francesco inkább az a régi vágású, hagyománytisztelő fajta. Némelyek szerint bőven eljárt már felette a kor, minthogy a fehér orkok nem élnek tovább egy fél emberöltőnél. Apropó, fehér orkok. A tudók szerint távoli rokonai a Nyugatvégtől délre húzódó puszták orkjainak, talán közös őst is lehetne felmutatni, de a keletről idehajózott famíliák rendkívüli alapossággal tesznek róla, hogy ez sose történhessen meg. Kifinomult úriemberek, kiváló ízléssel megáldott arisztokraták, a kultúra, a gazdagság, a családi kötelék és persze a törvénytelenség megtestesítői. A többi orkot talán még az embereknél is jobban megvetik, nem is igazán tűrnek meg velük egy levegőt.
Szóval Don Francesco, a renoi fehér ork maffiózók másik családjának feje, jócskán kivénhedt már. Csak rekedtes, szivarfüstös hangján utasítja fiait ügyeinek bonyolítására, ő maga ritkán kel fel az apjától megörökölt bőrfotelből. Ha mégis, akkor is csak az automobil okozta gyermekies vidámság tudja onnan kicsalogatni. A szerkezetet alig néhány éve készítette egy Rupert Jenkins nevű gnóm, aki tetemes kártyaadóssága, majd jobb karja, végül – kisebb meggyőzés ellenében - pedig élete helyett fajtájának szakértelemét adta fizetségül.
Az autót némelyek szerint gőz hajtja, akár ez új idők mozdonyait, mások szerint varázslat, de olyanok is akadnak, akik már a kerekek mögött rejtező goblinokat is látni vélték. Hogy ebből mi igaz, azt csak maga a mester tudja, és titkán féltve őrzi. Egy alkalommal adta csak ki, mikor Rocko hurkosai elcsípték a Napsugár úti kaszinó ajtajában és halálosan megfenyegették. Persze Francesco emberei is megfenyegették, de tenni nem igazán tudnak bármit is, hisz akkor ki lenne, aki megjavítaná az automobilokat, mikor az eszetlen orkok ripityára törik őket egy-egy üldözés alkalmával.
A gnóm hivatalosan Francesco tulajdona, szintúgy a serif, és még néhány kisebb városszéli lebuj, ahol a sentés alól remekmívű lőfegyvereket is mérnek. Kevéssé tudott azonban, hogy a város szívében magasló Felhőhasító, a nyugatvégi varázslók legmagasabb egyeteme is a Francesco család pénzelését élvezi. Eleinte ez persze nem volt így, hisz a makacs és önfejű mágusok csak a tudásnak áldoztak, aztán a szakszervezeten keresztül mégis bejutottak a külső források, hisz melyik adeptus állna ellen egy fizetésen kívüli juttatásként kapott doboz pipadohánynak, vagy őrölt kávénak, ami tovalendíti az éjszakai holtponton megakadt kutatásokat. Sajnálatukra a pénzek ma már szinte kivétel nélkül csak a különféle szeszek és alkoholos párlatok kísérleteit hivatottak fedezni, de ez által egész Nyugatvégen nincsen párja az alkímia ez renoi pirospozsgásarcú és borvirágos orrú művelőinek.
A Halálhivatal mindkét család ellenőrzése alatt áll. Amolyan közös lóként hajtják, és a bevételen osztoznak, ez persze csak a számkönyvek vezetésére felbérelt gnómok szakértelmének és hűvös gondolkodásának köszönhető. Az ötlet Don Francesco fejéből pattant ki, de hamar belátta, hogy egyedül kevés lenne az egész vársora kiterjeszteni a kötelező érvényű regisztrációt, így megkereste a másik családot, akik azonnal haraptak az ajánlatra. Eleinte kövér sikkasztások történtek, aztán néhány véresebb leszámolás után belátták, hogy egy független szervre van szükség, aki egyenlőn tiszteli mindkét felet. A várost aztán két részre osztották, és mindenki a saját területén felel a szabályok betartatásáért, és az esetleges végrehajtásokért.
Ha megkapod a fekete borítékot, három nap türelmi időd van megjelenni a hivatalban. Ha ezt elmulasztod, másnap reggel szmokingos ork végrehajtók dörömbölnek az ajtódon. Ha pedig nem vagy otthon, hamar kiszagolják, merre bujkálsz, és beléd eresztenek néhány tárat, ezzel is megkönnyítve a későbbi papírmunkát.
Kétféle népségről érdemes még szólnunk ehelyütt. Egyikük a már korábban is említett goblinok, bár ők gyakorlatilag olyanok, mint a muskátli: zöldek, büdösek és igénytelenek, csak némi öntözést igényelnek, de azt elintézik maguk, pancsolt szeszek torkon át történő elfogyasztásával. Másikuk az elfek egy különös kolóniája, amelyik az erdő helyett a nagyvárosi forgatagot választotta életteréül, ám az anyatermészetet meghazudtolni lehetetlen, így hát koldusokként, naplopókként senyvednek a renoi sikátorokban, nem találva valódi helyüket. Hozzájuk hasonlatosak a délről, Nyugatvég vadabb szegleteiből idetévedtek. Kopottas gúnyájuk, csilingelő sarkantyúik, halálpontos hatlövetűik és tehénpásztor kalapjaik miatt kilógnak a sorból, nem találják errefelé számításukat. A nagystílű gazemberek birodalma – legalábbis annak nevezett szemétdombja - ez.
Hasonlóképp érezhette magát szösszenetnyi történetünk főhőse is, az a sokat látott Ricky Colton, aki nem is oly rég még valamivel délebbre hajszolta a törvény keze elől iszkoló Higgins testvéreket. A három troll, Jack, Jeff és Jannis, kiraboltak egy posványmegyei farmert, felfaltak egy birkanyájat, és telimocskolták a megye ékességének számító tengerszemet, aztán az éj leple alatt osontak a déli határ felé, de a törvény keze hamarabb beérte őket.
A pandúr most a renoi ivók egyikében üldögélt, abban, amelyikben – mivel Don Frencesco lányáé – nem szolgálnak fel tüzesvizet, csakis teát, kávét és különféle tejjel készült katyvaszokat, amiket a viszki edzette gyomor igen erős ágállással fogad. Az aznapi újságot lapozgatta, benne gyászjelentés, újabb gyászjelentés, bankrablás itt, bankrablás ott, üzemi baleset egy vasúti vonal építésénél, esküvő – egyszóval csupa rossz hír. Inkább összetekerte és lefektette az asztalon gőzölgő csésze mellé. Odébb két csúcsossipkás varázsló disputált a kristálygolyóbis reggeli adásában közölt jövő esetleges valószerűségéről – szintén érdektelen téma. Vele szemben viszont egy különös fickó ült. Rajta élére vasalt pantalló, frissen mosott ing és egy zakó, hófehér krizantémmal a zsebében. A kerek kis kalap az asztalon pihent, mellette a fekete boríték, lapján a Hivatal koponyapecsétje. A saját temetésére indulónak még erre felé is illik őszinte részvétet nyilvánítani, de ennek mégse lehetett. Vidáman vigyorgott, majd, mikor a tekintetük is összetalálkozott, még vígan intett is. Aztán felhörpintette teáját, és a borítékot hátrahagyva elsietett a kávézóból.
Colton eltűnődött, de mégsem indult a borítékért. Itt mindenki a sajátjáért felel, aminek tartalma olyannyira bizalmas, hogy azt másokkal megosztani, nem hogy csak főbenjáró bűn – aminek elvesztésérő megnyerő és hivatalos formában amúgyis tájékoztat – de törvényellenes. Talán szökni akar? A három nap nem sok idő. A leggyorsabb postakocsival sem lehet messzebbre jutni az elhagyott szárazmalomnál, ami meg egy igen kedvelt leszámoló helye a fehér ork verőlegényeknek. Mit forgathat akkor a fejében? – vetődött fel főhősünkben is a kérdés, ami olyannyira nem hagyta nyugodni, hogy felkerekedett, titkon becsúsztatta az újság hajtásai közé a fekete borítékot, és a köpcös figura után sietett.
A fickó épp csak az utca túloldaláig jutott, ahol is a szemközti mosodás porontyai suvickolták a lakkcipőjét fényesre, ahogy azt a sírba szállás előtt illik. Az egyik mocskos kis goblin közben megpróbálta elcsenni tárcáját a szegre akasztott kabátból, de ő észrevette. Rosszallóan intett, majd bőségesen megfizette a munkájukat, ők meg azonnal rohantak a bankókat sörre váltani.
A kalapos úr eztán a Hivatalhoz sietett. Türelmesen kivárta sorát, eltöltött néhány percet a hármas – párbaj és egyéb vitás ügyek végleges rendezése, adatfelvétel – ablaknál, majd távozott. Közben udvariasan elhárította az életének elrendelt végére, és a fekete boríték kézhezvételére irányuló kérdéseket.
Colton persze nem halhatta milyen ügyben járt el. Már a hall szürke-fekete kőlapjainak hidegétől felállt hátán a szőr, inkább csak a sorok végéről figyelte a fickót. Aztán, mikor ki akart lépni a Hivatal főkapuján, két bamba ork trappolt át rajta. Az egyik kicsit véznább, jólöltözött, mélyre húzott keménykalappal. Folyton pipadohányt rágott, és beszédében többször is szippantott egyet beduguló orrán. Amolyan okoskodó, pökhendi fajta. A másik egy benga állat, izomagyú verőlegény, igazi kétajtós szekrény. Eleinte ő is szmokingot viselt, mint a többi gengszter, de a hatalmas vállaira és hátára akkora kabátot kellett varratni, hogy Bosco megunta a felesleges kiadásokat, mert úgy napjában kettő szakadt szét rajta. Így hát csak halszálkás pantallót, piszkosfehér atlétát, nadrágtartót és keménykalapot hord a szivar mellé. Név szerint Harry és gebe Bob, Don Bosco két balkeze, minthogy a jobbik szerepe hivatalosan Rockoé.
- A főnökhöz! – recsegte a véznábbik az elébük guruló kupé hajtójának.
- Mi ez a sietség fiúk? – kérdezett az vissza érdeklődőn.
- Párbajra hívták Rockót… - csattant gebe Bob tarkóján Harry csontos tenyere, mielőtt folytathatta volna. – Elhallgass, melák! Induljunk!
A vidám fickónak ekkor már nyoma sem volt, felszívódhatott Reno forgatagában. Okos húzás volt a részéről ez a párbajosdi – gondolta Colton –, talán egy vagy két napot nyerhet még vele. Ha délnek indul a partmentén és nem a Kövesúton, akkor a következő városban akár hajóra is szállhat, és akkor végleg búcsút inthetnek neki Boscoék.
A nap ekkor még delelőre sem hágott, de olyan erővel tűzött, hogy sokaknak talán már most megártott a túlzott hőség. Colton megmártotta kendőjét egy istálló előtti itatóban, majd megindult a hírhedt városszéli talponálló felé, ahol a környék legszaftosabb bifsztekjét sütötték, kétszer csípős paradicsomos babbal. De útközben megint összefutott a köpcös alakkal. A Jószerencse kaszinó előtti téren állt egymagában. Előhúzott egy fekete esernyőt bőröndjéből, és annak árnyékban várakozott, közben pedig vígan fütyörészett, meg néha-néha megtörölte gyöngyöző homlokát egy csipkeszélű gyászzsebkendővel.
Alig mozdult ötöt a szemközti toronyóra nagymutatója, mikor néhány sarokkal odébbról már idehallatszottak a Jenkins-féle automobil kürtjének visításai. Fél perccel később pedig befaroltak vele az orkok a kaszinó előtt.
Rocko, egy orkhoz méltó elánnal vágódott ki a kocsiból, és az égbe eresztett néhány sorozatot a szintén Jenkins-féle dobtáras félautomata géppisztolyból, ami amolyan szakmai szabvány a renoi gengszterek körében. Az emberek szertefutottak, a porban csipegető galambok tovaröppentek. A jókedvű köpcös alak meg csak leengedte ernyőjét, és gondosan összehajtogatta. A sokat látott törvénykeze sem inalt el, csak behúzódott a kaszinó verandájának árnyékába.
- Rocko! – üvöltötte egy keveset hallott férfihang a kocsi sötétjéből, mire az ork megtorpant és dühösen visszafordult. – Már megint mi az, papa?
Letekeredett az automobil hátsó ablaka, és Don Bosco hófehér borostás pofájának körvonalai rajzolódtak ki az odabent kavargó szivarfüstben. Rosszallón ingatta fejét. A másik oldalt közben előkászálódott Harry és gebe Bob, megkerülték az autót, és illedelmesen nyitottak ajtót a nagyfőnöknek. Bosco kiszállt, szippantott még egyet a szivarvégből, majd eldobta és eltaposta fényes, fekete lakkcipőjével. Utóbb megigazította csokornyakkendőjét, begombolta az utazás miatt kényelmesen kigombolt zakó néhány gombját, és egy újabb szivarra gyújtva lépett Rocko mellé.
- Don Bosco – emelte meg tisztelete jeléül kalapját a jókedvű fickó.
- Arnie – biccentett kissé a maffiózó is.
Arnie Leibovitz, avagy muzsikás Arnie, vagy csak simán a zongorista, a Bosco család egyik ex alkalmazottja. Siheder korában jött a kontinensre, mikor Bosco ükapja magával hozta keletről, mert nagyon kedvelte a tehetséges ifjú zongorajátékát. Kevés ember volt, akiben a fehér orkok ennyire megbíztak volna. Aztán a nagy sikkasztások idején, mikor a szeszcsempészet bedőlni látszott, és a megyei marsall két kézzel szorította a családfők tökét, téglát láttak szegény Leibovitzban, egy piti kis besúgót, aki ráadásul zsíros vagyont harácsolt össze magának a Bosco kúriában végigklimpírozott évtizedek alatt. Csupán a régi idők tiszteletére nem verték agyon ott helyben. Eltörték az ujjait és egy bőrönddel, meg azzal a hamiskás pianínóval engedték útjára, amit esténként a Csont-öböl vízi hullái még ma is hallhatnak az egykori kikötő neves bárjában. Beszélik, becsülettel végigjátssza az estéket, de az amúgy is seggrészeg, és leginkább munkanélküli dokkmunkásokból álló hallgatóságot ez cseppet sem érdekli. Minthogy a kikötő átka miatt a bár a helyi késdobálók között is a legelhagyatottabb, senki sem gondolta, hogy Arnie még él, és úgy egyáltalán a városban van.
- Azt hittem, már rég kipurcantál – húzta fel szemöldökét az öreg Bosco. – Mit keresel a városomban, zongorista?
- Csak elköszönni jöttem, Don Bosco. Végleg elutazom.
- Lejárt az időd, Arnie. Tán nem kaptál borítékot?
- De kaptam, még válaszlevelet is akartam postázni, csak az időm nem engedte. Bocsássa meg illetlenségemet! – mosolyodott el.
- Elég a tréfából! – förmedt rá. – Jelentkezz a Hivatalban és nem nyírunk ki itt mindenki előtt, tisztes temetésed lehet.
- Sajnálom, uram. A párbaj – erre az ork csak mordult egyet. Együgyű fiára nézett, majd a zongoristára, majd megint a fiára. Végül mordult még egyet és átadta Rockónak az ügyet.
- Gyorsan csináld! – dörmögte rekedtes hangján. – Anyád mérges lesz, ha ma is lekéssük az ebédet.
Coltonnak ekkor tűnt fel egy tény, ami párbajok során cseppet sem elhanyagolható: Leibovitznak nem volt fegyvere. Kipattintotta hatlövetűje tokját, és a fickóhoz lépdelt. Persze megfontolt, lassú léptekkel, mert az orkok még egy tüsszentést is képesek fenyegetésnek venni, ami után telinyomják ólommal az egész várost. Arnienak nyújtotta a Coltot, de ő nem vette el.
- Sajnálom. – mondta barátságosan. – Nem tudok lőni, zongorista vagyok.
Colton megvakargatta a homlokát, majd az ork vállán lógó géppisztolyt elnézve mégiscsak rábeszélte Leibovitzot, hogy legalább tartsa a zsebében.
- Na, mi lesz már?! – türelmetlenkedett Rocko, mire Arnie egy biccentéssel visszaküldte Coltont a kaszinó árnyékába, és lehajolt a táskájához. Egy fénylő aranyrudat húzott onnan elő, mintha nem is lett volna más a bőröndben. Letette a porba, és Bosco után kiáltott.
- Uram, még egy szóra! Íme a tartozásom. Ha jól sejtem, az életem sosem érhetett Önnek ennél többet, hát most törlesztenék.
A nagyfőnökben azonnal felszaladt a pumpa. Talán itt lenne szükséges megemlíteni, hogy az arany tényleg az övé volt. Már el is képzelte, ahogy kitépi Harry kezéből a pisztolyt és egy egész tárat beleereszt az istenverte muzsikás fejébe, de hát ez sajnos nem méltó már az ő pozíciójához.
- Végezz vele! – utasította fiát színlelt közönnyel, ő pedig eldobta szivarját, és visszaült az automobilba.
A nagymutató közel járt már a déli tizenkettőhöz, és ilyenkor a Nyugatvég szerte általánosan elfogadott – még a renoi gengszterek és maffiózók számára is betartandó – párbajkódex szerint, akkor dördülnek a lövések, amikor a két mutató eléri a függőleges rovást a toronyóra számlapján. Persze ez egy Jenkins-féle félautomata dobtáras géppisztolynál még egy ork kezében is legalább ötszáz golyót jelentett percenként, szegény Leibovitz meg jó, ha tudta, melyik végén is kell megfogni a zsebében lapuló Coltot.
Egyetlen rovás hiányzott már csak a nagymutatónak. Arnie becsukta a kézibőrönd száját, gondosan megigazgatta zakóját, még utoljára megtörölgette homlokát, és végül barátságosan búcsút intett Coltonnak. Mikor alig negyednyi volt hátra éltének utolsó percéből, becsukta szemeit, kezét öregurasan összekulcsolta maga előtt, majd, mikor a mutató engedett az idő örök törvényének és az óramű kívánalmainak, valamint felharsant a déli harangszó első kondulása, amivel egyidőben felpörgött a géppisztoly elsütőszerkezete és okádni kezdte a csigatárban tobzódó ólmot, Arnie Leibovitz, a zongorista, már nem volt ott.
A toronyóra tövében bámészkodó csúcsossipkás varázslók tapsoltak örömükben. Éjjeneztek, hisz az egyetem történetében kevés olyan levelező hallgató van – aki a sajnálatosan kevés gyakorlati óraszám miatt – képes lenne egy ennyire jól kivitelezett teleportációra. Igaz, hogy a déli órában felsűrűsödő, a hőségtől ellanyhuló mágikus energiákat sokkal könnyebb megzabolázni, de mégis sok gyakorlást igényel egy ilyen jellegű operáció. Ebből hát kiderül, hogy az ifjú Leibovitz az elsikkasztott pénzből titkon elvégezte a térmágia alapjai kurzust, és csekély tudását otthon viszonylagos tökélyre fejlesztette.
Minthogy a bamba orkok kitartón cipelték a keletről idehajóztatott remekmívű zongorát, és hogy az az évek során egyre csak nehezebb lett, csupán eltunyulásuknak jele volt, Arnie gond nélkül gyűjtögette bele vélt járandóságát. Közelében sem jártak a gondolatnak, hogy az időközben aranytőkéssé lett zongorával együtt Don Bosco vagyonát is az utcára dobták, mikor kihajították a zongoristát.
Késő is lenne már bármire is ráeszmélni, hisz a hamiskás zongora most egy keletnek tartó hajó gyomrában játssza Arnie Leibovitz kedvenc darabját. Csak egy földre hulló kalap, egy rúd arany és a kézibőrönd maradt utána. Meg persze az alján némi robbanószer, összekötve az öreg Boscótól ajándékba kapott karórával, alig egyetlen perccel tizenkettő utánra időzítve.
