Egy bolond költő álma
Ónos, borongó testem karosszékben
pihent egy őszbe suhanó napszálltán.
Dohos, ódon versek ölelésében
kötetnek lapjai virultak sárgán.
Künn szürke súlyú fellegek álmai
bágyadt fényű hullámokba fontak át.
Árnyak avarba sugárzó táncai
korok zamatába sodortak tovább.
Mígnem halk lelkem torpanva morajlott,
és zúdult, mint vízesés – a döbbenet.
Felismerésnek kereke robajlott,
a sajgó csodálat hamar ölbe vett.
Ahogy faltam hangtalan – sorról-sorra
egy különös költő lelki gyümölcsét,
szíven náspángolt a tudat homloka:
éppen azt költöttem, mint ő régesrég!
Az alkonyat is más álarcot öltött:
lilás bársonyú ruhája szikrázva
kérdések ködzáporával öntözött
bele elmém zegzugos kamrájába.
Végül a hűs, bíbor, ködös kavargás
csöndesebb óceánokba torkollott.
Kihunyt, kifúlt a vadul gyúló parázs,
majd lelkemre az éj függönye omlott.
Mellékdal:
(Mit írtam, nem a való létből tör fel,
ez csupán csak egy bolond költő álma;
mióta felkelt, égként bűvöli el
a lelki sokaság ősi varázsa.)
