2200 egy éjszakája

A jövő útjai / Novellák (1586 katt) Marcos
  2013.06.17.

Egy esős éjszakán, amikor a Lightcity központjában a legnagyobb volt a forgalom, Kevin sétálni indult, mert szerette ilyenkor a város hangulatát. Ezen az éjjelen nem kellett iskolába mennie, mert tanítási szünet volt. Különösen szép volt ilyenkor a központ környéke, mindenütt színes reklámfények villogtak, s az esőáztatta utak és járdák visszatükrözték a fényeket. Sok járókelővel is találkozott, hiszen mindenki ilyenkor intézte az intéznivalóit.

Nappal, amikor süt Nap, az utcák kihaltak, minden zárva van, s az összes ember otthon az igazak álmát alussza. Ez az időbeosztás már senkinek sem idegen vagy furcsa, már sok-sok évtizede így megy. A fiú az útja során egy hídon haladt át, innentől kezdődött a metropolis belvárosa. Sokáig járkált, gyakran meg-megállt, nézte a kirakatokat, reklámfeliratokat, a járműveket és az embereket. A jó hangulat nemcsak rá, hanem a többiekre is nagy hatással volt, alig találkozott olyannal, aki ne mosolygott volna. Az eső már csak csepergett, sokszor el is állt.

Ahogy az utcákat járta, egyszer csak megszólalt a mobilja, s mivel a kezei a zsebeiben voltak, kihúzta onnan a baloldalit. Amikor a karjára szíjazott mobil érzékelte a két szemét, a közepéből kivetítette holografikusan a hívó arcképét és nevét.

- Fogadom – mondta Kevin, mert látta, hogy az egyik jó barátja hívta. A mobil kivetítője átváltott a hívó mobilja által közvetített arcképre.
- Szevasz Kevin!
- Szia Jeremy! Mondjad, miért hívsz? – kérdezte lényegre törően a srác.
- Azért hívlak, Kevin, mert itt vagyunk heten az Atlantisban, s kéne egy nyolcadik játékos. Mivel te vagy a barátok között pillanatnyilag legközelebb, téged talált meg a rendszer. Lenne kedved beállni?
- Hm… Hát… miért ne? Végül is nincsen semmi dolgom.
- Ismered a helyet, mennyi idő alatt tudsz ideérni?
- Gyalog vagyok, úgy tizenöt perc.
- OK, várunk, gyere! – fejezte be Jeremy, és letette. Kevin még tovább figyelte a mobilját, és utasította:
- Mutasd, hol vagyok?! – a kivetítő erre a térképet mutatta, s a fiú látta, merre a legrövidebb.

Az útvonalat megjegyezte, a lépteit felgyorsította, a kezét ismét a zsebébe tette. A mobil érzékelte a sötétséget és kikapcsolt. Kevin jól tippelt, végül is tizennégy perc múlva ott volt. A kapuban már várta Jeremy.

- Na helló! - fogadta.
- Helló! - mondta Kevin, és kezet fogtak.
- Gyere, siess! Itt van Dyna, Kathrine, Sarah, Jane, Richard, Paul és én. Már mindenki bejelentkezett – s már lépdeltek is be az épületbe.

Az Atlantis nevű szórakozó központ a legforgalmasabb volt a metropoliszban, minden fiatal ismerte és kedvelte, s igyekeztek minél több időt eltölteni itt. A legnépszerűbb játékok a legújabbak voltak, melyek alig hasonlítottak az elődjeikre. Ezeknek a szoftvereknek az volt a céljuk, hogyha valaki leül eléjük, az ne csak kiválóan szórakozzon, hanem fejlődjön is. Ilyen programmal szándékoztak Jeremyék is játszani.

- Mikor voltál itt utoljára? – kérdezte Kevint, s odaértek egy mosolygós fiatalemberhez, aki egy érintőképernyőt kezelt.
- Hú… Már kicsit régóta.
- Na, akkor pár dolgot tisztáznunk kell. Kell ugyebár a személyid… - Kevin elővette. – Jó, azt tartsd oda! – „pííp” hallatszott az olvasófejből. – Aztán ugye neked is van szívcsiped?
- Igen, persze, én is megkaptam a személyivel együtt.
- Jó, várj… Most a program azonosított, s várja, hogy láthassa a szívcsiped által mért értékeket, engedélyezed? Engedélyezd, mert csak evvel működik a játék!
- Eng…
- Várj, ide mondd, de érthetően! – mutatott a mikrofonra Jeremy.
- Engedélyezem – mondta Kevin, s a képernyőn továbbfutott a program.
- Jó, OK. Tied a nyolcas fülke. Foglalj helyet, és szólj, ha készen vagy! - Kevin beült, körbenézett, s odaköszönt a többieknek.
- Sziasztok!
- Szia! Helló! – hangzott vissza a többiektől a viszonzás.
A srác a kezeit a játékvezérlőre tette, majd sóhajtott egy nagyot.
- OK, készen vagyok – és lassan elkezdődött.

A játék egyszerű, de nagyon hangulatos volt, a fülkék egy körben helyezkedtek el középre nézve, és teljesen el voltak zárva egymástól. A program mind a nyolcuk szívverését érzékelte és összemérte egymással. Akinek a legkisebb volt a pulzusszáma, vagyis a legnyugodtabb volt, az mind a nyolc játékos pulzusszámát látta, s miután egy percet várt, egy kellemetlen hangeffekttel megriaszthatta a második legritkább szívverésű társát, vagy amelyiket akarta, hogy ne tudják elvenni tőle a legkedvezőbb helyzetet. Ez a riasztás például egy hangos sikítás vagy egy csattanás volt, ami a mindenki által hallott ijesztő, félelmetes és vérfagyasztó háttérzaj mellett tényleg hatásos volt. A győztes pedig az volt, aki a legtöbb ideig volt a legnyugodtabb.

A szoftver nagyon tetszett a fiataloknak, és sokáig játszottak vele. A szórakozás garantáltan felhőtlen volt és kitűnő kikapcsolódást nyújtott. Amikor pedig már megunták, jöhetett egy másik, de hasonlóan jó játék.

Pár óra alatt teljesen lefáradtak, s mikor végeztek a játékkal, kiderült, hogy végül is Kevin teljesített a legjobban, szinte majdnem mindegyikben. Jutalma egy teljes egészségügyi vizsgálat a legeslegújabb technikával. Kevin kicsit meglepődött, nem gondolta, hogy szórakozás közben még nyerni is lehet valamit.

- Na, de ha már van, akkor miért ne? Jöjjön hát az a vizsgálat! – gondolta magában. – Végül is semmit sem veszíthetek.

A többiek nem várták meg, ők már gyorsan mentek máshova, de azért elköszöntek tőle. Az elemzést ott helyben végezték el, csak egy belső szobába kellett Kevinnek bemennie. A helyiségen egyáltalán nem látszott, hogy ott egészségügyi tevékenységet szoktak végezni. Bent egy fiatalember fogadta ingben és nyakkendőben.

- Szervusz Kevin!
- Jó napot!
Kezet fogtak.
- Robert vagyok, tegezz nyugodtan! Én foglak megvizsgálni. Volt már hasonló vizsgálatod eddig?
- Nem, nem volt.
- Jó, akkor foglalj helyet, kérlek! – mutatott oda egy fotelre. A fiú kezdte nagyon furcsállni a dolgot, de azért szót fogadott.
- Volt mostanában nyírva a hajad?
- Nem, nem volt.
- Nagyszerű. Nos, volna pár szám, amit most az elején tisztáznunk kell. Milyen magas vagy?
- 178 cm.
- És hány kiló körülbelül?
-75.
- Jó, a többi adatod a személyidről már megvan. És most kérnék tőled egy hajszálat!
- Egy mit? – kérdezett vissza a srác értetlenkedve.
- Egy hajszálat. Tudod, a fejedről.
- Ja, OK. Rendben – s végül is harmadszorra próbálkozva sikerült Kevinnek kitépnie a fejéből egyet. – Tessék – tartotta oda.
Robert két kis üveglap közé tette, és berakta egy gépbe.
- Pár pillanat, és meg is lesz pár eredmény. Addig elmondanád, mikor feküdtél bent legutóbb kórházban?
- Két éve, 2198. májusában eltörtem a jobb kezem. Azóta nem – válaszolt a Kevin, a fiatalember pedig a képernyőt bűvölte.
- Két éve és csonttörés a jobb kézen… Áhá, megvan. Na… - és most egy kis csönd. – És még néhány általános kérdés. Itt víz van, talán úszni jársz?
- Igen, hetente háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken.
- Az jó, nagyon jó. Komolyan csinálod?
- Igen, komolyan, már volt pár kisebb eredményem. És szeretnék…
- Várj, megnézem… Igen, itt van valami… Határozottan… Ne hagyd abba, és jó esélyed lesz akár az olimpián is!
- Igen? Ezt… Ezt honnan tudod?
- Ó, itt van minden… Beszélsz németül?
- Igen, de ezt honnan… Egy hónapja lett meg középfokúm.
- Jó… És most pár pillanat és… Ugye van egy komolynak ígérkező kapcsolatod?
- Igen, már két éve, a kórházban ismerkedtünk meg.
- Igen, hát ez… Ezt nem kell megmondanom, de keresgélj majd tovább! Hidd el, meg fogja érni!
- Tessék? – és Kevin tényleg nagyon kellemetlenül érezte már magát.
- Rosszul vagy, Kevin? – nézett rá Robert végre a fiú arcára.
- Igen, egy kicsit… - tágította meg a fiú a nyakánál a ruhát.
- Ezen segíthetünk – pattan fel a fiatalember, és nyitotta ki az ablakot, hogy a bejövő friss levegő segítsen a srácon.
- Köszönöm – mondta kicsit halkan a fiú, maga elé nézve.
- Igen, sajnos ez még mindenkinek szokatlan, ezt egyszerűen meg kell szokni, de föl is jegyzem, hogy megviselt. De nincs itt baj, Kevin! Az értékeid megfelelőek, te egy klassz srác vagy ígéretes jövővel. Most már csak egy van hátra, s hidd el, aztán be is fejezzük – s megint csönd. – Van itt valami, ami egy kicsit furcsa…
- Mi? Micsoda? – nyugtalankodott Kevin.
- Ma… Még ezen az éjjel… Találkozol a barátnőddel?
- Nem, ma nem. Miért, lesz valami baj? – kérdezte megzavarodva a fiú.
- Ööö… Neeem, vagyis talán, de inkább semmit sem… - nézett rá bambán Robert Kevinre. Aztán pár másodperc eltelt, mire újra megszólalt. - Készen vagyunk, Kevin. Állj föl, gratulálok! Minden rendben lesz… Ööö, igen… - tette hozzá kissé elgondolkodva a vizsgálódó.
- Minden rendben lesz? – kérdezte Kevin. – Jó… - kezet fogtak. - Akkor viszlát! – köszönt el a fiú és lépett ki az ajtón.
- Viszlát, Kevin! – köszönt el Robert is, aztán sokáig figyelt utána.

Kevin felettébb nyomott lelkiállapotban ért ki az utcára, ahol még mindig az a jó hangulat volt. Ez nagyon jól esett neki, s kezdte is elfeledtetni vele az iménti kellemetlen perceket. Már lassan végül megnyugodott, mikor hirtelen észrevette, hogy merre járkál. Egy térnél volt, ahonnan nem volt túl messze az a kórház, ahol a barátnőjével először találkoztak.

- Milyen furcsa, egyáltalán nem akartam erre jönni – gondolta Kevin, de azért ballagott tovább ezen a környéken. Ezek az utcák azok, melyeken Dorothy elő szokott fordulni, ha elhagyja otthonát vagy az iskoláját. Erre a dologra azonban nem figyelt föl most a fiú, de nem is tudta elképzelni, hogy megzavarhatta volna valaki vagy valami abban a pillanatban. Még lépett vagy kétszáz lépést, és az történt meg vele, amit tényleg a legelképzelhetetlenebbnek tartott ezen az éjszakán: összetalálkozott a barátnőjével. Dorothy meglehetősen zaklatottnak tűnt, s úgy látszott, hogy meg se akart szólalni, amikor viszonozta barátja köszönését.

- Szia Dorothy! – mondta a fiú zavartan és összepuszilkodtak.
- Szia! – nyögte ki nagy nehezen.
- Hát te, hogyhogy errefelé? – kérdezte végre a fiú.
- Ugyanezt akartam kérdezni én is – válaszolt a lány.
- Én… Én csak erre sétáltam… - kezdte magyarázni a srác.
- Tudtad, hogy az elmúlt három órában legalább hétszer kerestelek telefonon?
- Ööö… Nem, hogyhogy? Egyszer sem csörgött ki.
- Nem voltál kapcsolható. Miért kapcsoltad ki? – kérdezte Dorothy olyan hangon, amilyennel eddig csak ritkán beszélt.
- Nem kapcsoltam ki – válaszolt Kevin, és hirtelen eszébe jutott az a tábla az Atlantisz bejáratánál, amely a játék zavartalanságát ígérte, vagyis a mobiltelefonok leárnyékolását.
- Titkaid vannak előttem? Mi az, amiről nem tudhatok?
- Nem, várj, meg tudom magyarázni.
- Van róla elképzelésed, mennyire kiborultam? Nem bírom, ha titkolózol.
- Nem… Azt történt, hogy…
- Én soha, soha nem titkoltam el előled eddig semmit.
- Elmondhatom akkor? Vagy nem hallgatsz meg?
- Nem. Itt most nem erről van szó.
- Csak annyi, mondom: csak annyi…
- Te már nem az vagy, akit megismertem.
- Mi? Micsoda? Mit beszélsz?
- Azt mondtam, te már nem szeretsz engem.
- Mi? Hogy én? Ezt nem mondod komolyan?
- De komolyan mondom. Te megváltoztál.
- Ne mondj ilyet! Én most is szeretlek.
- Nem. Te már nem…
- Mi? Én ezt nem hiszem el, mi bajod van velem? – és ekkor ugrottak be a fiúnak Robert utolsó szavai.
- Nem. Nem. Hagyjál, hagyjál! – fordult el Dorothy Kevintől, s eltávolodott.
- De hát te meg sem hallgatsz. Várj, kérlek, várj! – de a lány nem várt.
- Jobb, ha mi nem találkozunk többet – mondta könnyesen Dorothy, és sarkon fordult, s elment. A srác megdöbbenten állt a járdán, s nézett volt barátnője után.
- Ez, ez, lehetetlen. Csak így? – mormolta magában Kevin félhalkan, s nézett fel lassan maga fölé tehetetlenül. A messzeségben pedig már kezdett kicsit világosodni, kelt fel a Nap.

Előző oldal Marcos
Vélemények a műről (eddig 1 db)