Linktár

Az istenek dühe

I. fejezet

Az éjszaka sötétje borult a világra, s csupán a hold és a csillagok világítottak az égen. A távolból villámok dörejét hozta a szél és lovak patáinak a kopogását. Lassan kibontakozott a sötétből egy kis csoport, melynek élén egy farkas prémköpenyt viselő ifjú haladt, akinek a fején lévő taréjos sisak ezüstösen verte vissza a hold fényét. A mögötte lépkedő harcosok mind harcban edzett veteránok voltak, többségük lándzsát vagy alabárdot markolva fürkészte az erdőt. Körülöttük minden beleveszett az erdő sötétjébe, és a közelből kutyák vonyítása és csaholása hallatszott.

Néhány perc múlva egy falu fényei kezdtek feltünedezni, csupán egyszerű parasztok lakták, így nem volt pénzük arra, hogy fallal vegyék körbe otthonukat, még egy templom sem volt benne. A házak közötti egyetlen határvonal a gyenge lécekből összeeszkábált kerítések voltak, amelyek néhol alig értek vállmagasságig. A házakat őrző kutyák a lovak közelségétől szinte eszüket vesztetve, csaholásukkal felzargatták az egész falut. A faluhatárán lévő őrbódéból viszont továbbra is elégedett hortyogás hallatszott.

A házak ablakaiból gyertyák és olajmécsesek pislákoló fényei szűrődtek ki. Egy-két ablakból a kíváncsi gyermekek tágra nyílt szemmel lesték az utazókat, és mikor felismerték a címerüket, boldogan integettek a jövevényeknek. Mikor elhaladtak a falu egyetlen nagyobb épülete, a kocsma előtt, az egyik veterán halkan felsóhajtott, mire a mellette haladó társa együtt érzőn bólogatott. Rövid idő alatt túl sok mindenen mentek keresztül, és most, hogy végre vége lett a harcoknak, még most sem pihenhettek meg.

A faluból kiérve lassan elmaradtak a fények, és újra sötétbe burkolózott a kis csoport. Bár most már nem olyan vad tájon haladtak, mint eddig. Az erdőket felváltották a mezők és a szántók. Hatalmas szántók terültek el, amerre a szem ellátott, melyeken zöldellő hajtások dugták ki fejüket, és az új élet reményével kecsegtették a parasztokat, jelezve nekik, hogy a tél fagyos szorítása hamarosan végleg elengedi őket. Egy fagyos szélroham söpört végig a társaságon, ahogy a nyílt utat elhagyva rátértek egy széles ösvényre, melynek mind a két oldalát sövénnyel ültették be. Jelezve az utazóknak, hogy egy nemes lakik az út végén.

Végül elértek egy hat méter magas kőfalhoz, melynek kapuja öt méter magas és három méter széles volt. Két oldalán tartóikban fáklyák égtek, melyek kéken égtek, a ház ura ezzel tisztelget az isteneknek. Ugyan a kapu zárva volt, mégis hallani lehetett az őrök beszélgetését, amint arról beszélnek, hogy melyikük nézze meg, ki van a kapu előtt. A csapat vezetője a kaputól hat méterre megállította a lovát, és előre intet jelezvén a fegyvernöknek, hogy jelentse be őket. A fiatal fiú gyorsan lekászálódott a lováról, majd odafutott a kapuhoz, és háromszor megdöngette azt, ekkor a falról egy részeges hang kiáltott le.

- Ki az, aki ily késői órában jár errefelé? Ha valami rabló, koldus banda vagytok, akkor azt ajánlom, takarodjatok el innen, mielőtt úgy megspékelünk titeket a nyilainkkal, hogy egy sündisznó hozzátok képest kopasznak látszik majd!
- Hallgass, te ostoba! – kiáltotta a fegyvernök. – Mi nem holmi rablók vagyunk!
- Hát akkor meg kik vagytok, he?
- Én Piemur fegyvernök vagyok, és azért jöttem, hogy bejelentsem uramat, Druan nagyurat, ki az északi légiók tábornoka, és szeretné ezennel meglátogatni a koronaherceget.

Alig fejezte be Piemur a mondatot, máris hallani lehetett, hogy az őr lekiált társainak, hogy nyissák ki a kaput. Piemur visszaszaladt a lovához, majd gyorsan felmászott a hátasára. Ekkor Druan lassan, méltóságteljesen elindult előre, testőrei pedig kicsit lemaradva követték urukat. Az őrbódé előtt az őrök vigyázállásban tisztelegtek nekik, mikor elhaladtak előttük.

Mikor Druan szétnézett az udvaron, megállapította, hogy semmit se változott, mióta utoljára itt járt. A faltól pár méternyire száz lépésenként kaszárnyákat és raktárakat építettek. A vár bástyáin katapultok sorakoztak. Az alattuk lévő ablakokból - már ha lehet ablaknak nevezni azokat az apró lőréseket, amin egy ember keze épp, hogy átférne - halovány fény szivárgott ki. A várnak acél és bronz kapuja volt, nagyjából akkora, mint amit a falba is beépítettek.

A kapu egyik szárnya már nyitva volt, és kellemes meleg fény ömlött ki rajta az éjszakába.
A fényben egy ember alakja körvonalazódott ki. A haja galambősz volt, szakállát rövidre vágva hordta. Látszott rajta, hogy sok csatát megélt már eddigi életében. Ahogy közelebb értek, Druan az apját vélte felfedezni a fényben, aki karját felemelve integetett nekik. Már jó ideje nem látták egymást. Azóta az apja haja beőszült, de a tartása továbbra is ugyan olyan büszke volt, mint régen. Mikor odaért hozzá, leszállt a lováról és megölelték egymást.

- Üdv újra itthon, fiam! – mondta az apja, és szélesen mosolyogva megveregette Druan hátát.
- Örülök, hogy itt lehetek. Anya merre van? – kérdezte Druan.
- Ő pár órája lefeküdt, majd holnap beszélsz vele, de most gyere be!

Odaintett az egyik szolgának, aki ott állt az ajtóban, hogy vegye át fiától a ló kantárát, majd átkarolta Druan vállát és elkezdte befelé terelni. A testőrök pedig követték a szolgát az istállókhoz, hogy utána ők is elmehessenek lepihenni a számukra kijelölt barakkokban.

A fogadóterem jó húsz méter hosszú volt és a végén kettős lépcsősor vezetett a felsőbb szintekre. A terem két oldalából több ajtó is nyílt. A falakat ősi csatákat ábrázoló szőttesek fedték, melyek elmesélték az ősi istenek csatáit. Az, amelyik közvetlenül előttük a felső emeleten volt felakasztva, mind méretével, mind pedig színvilágával mindig is lenyűgözte Druant. Ez a kép az Ikrek utolsó nagy csatáját ábrázolta. A falba ágyazott tartókban a család ősi lobogói voltak beállítva, melyeken egy fehér mantikór büszkén kitárja a szárnyait a vörös posztón. A talpuk alatt a fekete szőnyeg nyelte el lépteik zaját. A termet fáklyák és faggyúgyertyák egész sora világították meg, de még így is fényük alig bírt ellenállni az éjszaka sötétjének.

Druan apja felkísérte fiát a Hét Torony központi tornyának a tetején lévő toronyszobába, amely egyben az öreg dolgozó szobája is volt. Miután felértek, Druan már értette, hogy miért tartja olyan jól magát még mindig az apja, hisz ő, mire felértek, már a halálán volt a fáradtságtól, rajta pedig még csak nem is mutatkoztak a fáradság jelei.

Druan fáradtan zöttyent bele a legközelebbi székbe, lábai alatt pedig állatprémek voltak szőnyeg gyanánt szétterítve. A szoba közepén egy ovális íróasztal volt beállítva, rajta könyvek és tekercsek halmaza. Apja megkerülte az asztalt, és leült Druannal szemben a karosszékében. Egy ideig csak egymást nézték. Felmérték, hogy mennyit változott a másik, amióta utoljára látták egymást. Végül az öreg elégedetten elmosolyodott.

- Szóval tábornok lettél? – kérdezte Druant.
- Igen, apám – válaszolta rezzenéstelen arccal Druan.
- Számolj be arról, hogy hogyan halad a háború!
Druan újra sóhajtott, majd belekezdett monológjába:

- Északról visszaűztük az orkokat és a szörnyeket a Vaskapu túloldalára. Ekkoriban halt meg nagyapa, a császár és vette át a helyét a bátyád. Eközben, mint már, gondolom, te is tudod, míg mi az orkokat hajtottuk, hátba támadtak minket az tündék. Kezdetben könnyedén le tudtak vágni minket, hisz nem voltunk felvértezve a mágiájuk ellen. Jó két évbe telt, mire a törpe kovácsaink és mágusaink kifejlesztették a véracélt, amely nem engedi át a mágikus támadásokat, és azokat elnyelve megerősíti a hordozóját. Végre megfizették, még ha nem is teljesen, annak a véradósságnak egy részét, amiért megteremtették az orkokat.
- Fiam, az orkokat eredetileg nem azért teremtették, hogy gonoszak legyenek és pusztítsanak, hanem azért, hogy megóvjanak minket az átszabaduló démoni lényektől, amelyekkel mi, egyszerű halandóak nem bírunk el - mondta kioktató hangon az öreg.
- Kár, hogy ezt az orkok nem tudják – mondta Druan epés hangon, majd folytatta a beszámolóját.
- Ha jól számolok, akkor újabb egy évbe került, hogy a páncélt eljutassuk minden frontra. Ez idő alatt úgy hullottunk, mint a legyek, és nemcsak a katonákat ölték meg, hanem az ártatlan civileket is. Gyerekeket, nőket, dolgos és jó embereket, több falut és várost leromboltak.
Utána viszont – Druan ökölbe szorította mind a két kezét - maradéktalanul visszafizettünk mindent. A támadóinkat mind egy szálig levadásztuk, végül a császár akarata szerint benyomultunk a keleti erdőségbe. Esztelen dühünkben mindenkit levágtunk, vagy ha tudtuk, eladtuk rabszolgának őket. Azonban ötven mérföldnél nem tudtunk beljebb haladni. Valamiféle varázsfal elállta az utunkat, és mindenkit elégetett, aki megpróbálta átlépni. Dúltuk azt a vidéket, és a fal mentén ezer méteres sávban felégettük az erdőt. Csupán minimális ellenállásba ütköztünk. Végül őrtornyokat építettünk a határ mentén, és a fő sereg kivonult onnan. Azóta sem történt semmi, az előzőhöz hasonló fegyveres konfliktus.
- Ez érdekes - jegyezte meg elgondolkodva az öreg.
- Bármint mi? – kérdezte Druan.
- Ez az egész! A tündék, a szövetségeseink több száz éve és mégis ellenünk fordultak. Emlékszel még, hogy milyen zászló alatt vonultak ellenetek?
- Igen. Fekete alapon vörös szárnyas kígyó volt és a fején koronát viselt.

Az öreg lehajolt és az egyik fiókból elővett egy köteg papírt, majd át nyújtotta a fiának. Druan átvette a lapokat, a halmaz tetején lévő lapra egy zászló képe volt festve: zöld alapon egy kard, ami kettéhasít egy szörny koponyát. A kép alatt és mellett számok és bejegyzések álltak, idegen betűkkel írva.

- Ez mi?
- Ezeket az értesüléseket a háború előtt kaptam meg pár nappal egy régi barátomtól. A lapokon lévő zászlók egy-egy légiót, míg a bejegyzések és a számok az adott légió összetételét és jellemzőit tartalmazzák.
- De kinek a légiói ezek?
- A tündéké.
- De mégis kitől …?
- Azt nem mondhatom meg, de most kérdezősködés helyett inkább nézd végig! Kérlek.

Druan végigpörgette a lapokat, és meg is találta, amit keresett. Fekete alapon vörös szárnyas kígyó koronával a fején. Ez a kép beleégett a tudatába, és bárhol, bármikor felismerte volna eme gyűlölt jelképet. Kihúzta a lapot a többi közül, és felmutatta az apjának.

- Az érkezett legelőször - bólintott az öreg.
Druan jobban megnézte a lapot, és csak szöveget látott rajta.
- Az áll a szövegben, hogy a légió háromnegyede egy az orkok ellen történő harcban veszett oda. A maradék pedig akkor, mikor éjszaka megtámadták a táborukat, és a mágusaik kezéből kicsúszott a varázslatuk és felemésztette az addig életben maradtakat is.
- Ez csak hamisítvány lehet! – jelentette ki Druan.
- Nem, sajnos nem az, bár én is inkább azt szeretném, hogy az legyen – mondta szelíden az öreg.
- Láttam, amit láttam! Azok a hegyes fülűek ezt a zászlót hordozták! - ingerkedett tovább Druan.
- A növények, a fák milyenek voltak a közelükben?
- Tessék? Mit akarsz ezzel apa? - értetlenkedett Druan.
- A talaj nem száradt ki ott, ahova léptek? Az ellátmányotok nem rothadt el pár nap alatt?
- A fák elég sárgák voltak, de hát északon voltunk, és ott sokkal hidegebb volt az idő.
- Értem, és a sereglétszámuk az apadt is valamikor? Úgy értem, mindig ugyanannyi volt az ellenség száma?
- Nagy volt a számuk, de hát mikor mindig mi voltunk hátrányban, akkor az ember a túlélésre figyel, és nem az ellenség számára. Biztos kaptak erősítést, úgy tarthatták a létszámukat.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos. Hisz te magad mondtad, hogy ezt a zászlót láttad, de másikakat nem. Szerintem valami...

Nem fejtegethette tovább a gondolatait, mert a közelben robbanás hallatszott, és a lökéshullám megrázta az épületet. Mikor kinéztek az ablakokon, azt látták, hogy a mellettük lévő torony derékbatörik, és égő maradványai rádőlnek a mellette lévő toronyra, magával rántva azt is a mélybe. Az eget lángoló lövedékek világították meg, s végül a vár körül álló hat torony mind ledőlt, csupán a központi torony maradt állva, ami magából a várból nőtt ki.

A magasból látták, amint a fal körül fáklyák gyulladtak fel, és fényükkel körbevették a falakat. Közel ezren lehettek kint. Ám a védők száma jóval meghaladta az övékét. De valami baj történhetett, mert egy katona se volt a falakon, a kaput pedig hangos csattanással betörték. Barbárok lepték el az udvart, és sorra felgyújtották a kaszárnyákat. Mire a tűz már elharapódzott, akkor harsantak fel az első segélyt kiáltó emberek sikolyai. Majd egy ismerős hang kezdett el parancsokat osztogatni. Druan testőrparancsnoka volt az, aki a túlélőket hívta magához.

A kaszárnyákból csupán alig száz, félig meddig felfegyverzett és felöltözött védő sorakozott fel mellette. Tudták jól, hogy nincs sok esélyük ekkora túl erővel szemben, mégis bátran néztek farkasszemet ellenfeleikkel. Ugyan valóban a számok ellenük szóltak, de a taktika és a józan ész mellettük állt. Nyílt harcban az ellenség könnyedén körbekeríthette volna őket, ezért olyan helyre kellett visszahúzódniuk, ahol nem kell félteniük a hátukat, ezért elkezdtek a vár irányába hátrálni. A parancsnok mellett egy katona elkezdett hátrálni, majd, mikor elérte a hátsó sort, kivált az alakzatból és elkezdett szaladni az istálló felé.

Nem jutott messzire, mert egy utána dobott balta levágta fejét. Ezt követően hárman váltak ki újra a sorból, és próbáltak meg eljutni az istállóig. Egyikük ugyan úgy járt, mint az elődjük, de kettőnek sikerült eljutni a lovakhoz. Nem sokkal később az égő istállóból előtörtek a lovak, és a megvadult állatok utat törtek maguknak. Így a hírnököknek sikerült kitörnie az ostromból.

- Úgy látszik, sikerült nekik elküldeni néhány hírnököt az erősítésért.
- Legalább tudni fogják, hogy hogyan haltunk meg - morogta Druan és elindult a lépcső felé. – Gyere, apa! Azt hiszem, itt az ideje, hogy mi is kivegyük a részünk a harcokból.

Mikor leértek, már hallották a csata zaját. Akár egy pokoli kovácsműhelyben, ahol a megmunkálandó anyag az emberek teste, míg az eszközök nem mások, mint a kardok, fejszék és buzogányok. Harangzúgásként hatott az éjszaka csöndjében, ahogy a fegyverek és pajzsok összecsaptak.

- Fegyverbe! – kiáltotta Druan, és előrántotta rúna vésett kardját, melynek rúnái kéken lumineszkált.
- Messze van még azaz idő, amikor egy kölyök fog nekem parancsokat osztogatni! - horkant fel az öreg, és ő is elő rántotta a kardját.

Együtt indultak a kapuhoz, és amint kiléptek rajta, belevetették magukat a harcba. A védők kezdetben értetlenül és csodálkozva nézték a párost, majd, miután felismerték őket, szívüket elöntötte a bátorság, és még vadabbul vetették bele magukat a harcba.

- Emlékezzetek Eurion szavaira, amit azelőtt mondott, mielőtt megütközött a testvérével a Pokol-fennsíkon! A legsötétebb éjszaka után is újra fel kel a Nap! – ordította Druan.
- És újra fel fog kelni a Nap! – ordították az emberek egyszerre, és még vadabbul vetették bele magukat a harcokba.

Ám bármily hősiesek voltak is, lassan a túlerő föléjük kerekedett, és tovább szorította őket hátra. Végül már nem kint az udvaron harcoltak, hanem a vár fogadó termében, ahol a barbárok felgyújtották a falakat borító drapériákat és zászlókat. Lassan a védők erejükből kifogyva összeestek, vagy az elharapódzó lángok miatt leszakadozó gerendák tizedelték meg őket. Az utolsó néhány védővel Druan és az apja felszaladtak az első szintre vezető lépcsőn és onnan verték vissza a támadók hullámait. Szúrtak, vágtak, hasítottak. Nem kímélték ellenfeleiket, mert azok sem tették volna meg.

Éppen egy újabb támadó csoport rohant fel a lépcsőn, mikor hatalmas robbanás hallatszott a hátuk mögött, és hirtelen a levegő hőmérséklete is megnövekedett, felettük a boltozat már lángokban állt.

- Vajk parancsnok! - kiáltott oda az öreg Druan testőrparancsnokának.
- Igen, uram? - kiáltott vissza, miután levágta egyik támadójának a fejét.
- Kezdjen el hátrálni, majd a fiammal és a többiekkel feltartjuk a támadókat, maga pedig menjen és keresse meg a családom többi tagját! Ha már elmenekültek, akkor jöjjön vissza hozzánk, ha pedig még nem – ekkor elcsuklott a hangja –, nos, akkor, ha még életben vannak, akkor menekítse ki őket a várból! A második szinten találni fog egy olyan szobát, melynek az ajtaja fölött egy szarvas feje van felakasztva. Az ágy mellett lévő könyvespolc negyedik – beszéd közben elvágta ellenfele torkát - sorában lesz egy arany sárkánnyal díszített könyv. Húzza ki azt, és ott fog találni egy titkos folyosót, amelynek falai kőből vannak, így a tűz még nem érhette el.
- De uram, az én feladatom az, hogy mindhalálig megvédjem önt és a herceget! Inkább egy másik testőrét küldje, ők is…
- Nem! Te fogsz menni. Te vagy az egyik legjobb vívó, akivel találkoztam, és te vagy a legrégebb óta mellettem és osztatlan bizalmamat élvezed. Most pedig menj!
Vajk próbálkozott ellenkezni, de végül elindult.
- Oké, elküldted az egyik embered és most mi a terv? – kérdezte Druan.
- A terv az, hogy nem adjuk fel, és addig fogunk kitartani, ameddig ide nem ér a felmentősereg, vagy meg nem halunk.
- A végét leszámítva egész jó. Bár, ha belegondolok, sosem akartam ágyban fekve meghalni.
Az öreg elvigyorodott, majd folytatta a harcot.

A távolban kürtszó harsant, és ez a jel reménnyel töltötte el a szívüket, ám ebben a pillanatban a meggyengült padló megremegett alattuk és felettük is gerendák kezdtek lehullani a mennyezetről. Az egyik pont Druan és az apja közé esett le, agyon zúzva azt a védőt, aki közöttük állt. Méteres lángok csaptak fel és falat képeztek közöttük.

Ekkor a Druan apja felöli részen az egyik szoba ajtaja lassan kinyílt, és egy szolga lopózott elő, aki a kezében egy másfél láb hosszú kést szorongatott. A szemeiben az őrület tüze égett, a félelem elvette az eszét, és már nem tudta, hogy ki az ellenség és ki a barát. Lassan oda settenkedett az öreg a háta mögé, és mielőtt Druan bármit is tehetett volna, az őrület tüze által elemésztett, egykor hű szolga, belevágta kését urának a hátába, majd őrült nevetésben tört ki. Fejét forgatta és újabb áldozat után kutatott, és ekkor meglátta Druant. Elkezdett hátrálni, majd nekifutott, és mikor elérte a gerendákat, felugrott és ugrás közben maga elé emelte a kését az élével lefelé.

Druannak csak annyi ideje maradt, hogy a hátára zuhanjon, így sikerült elkerülnie az őrült szolga szúrását, majd a földön fekve beledöfte kardját az áruló hasába. A szolga lábai elgyengültek, majd térdre rogyott és értetlenül nézte véres kezeit, mintha a fájdalom és a halál közelsége visszarántották volna a valóságba, elkezdett zokogni, majd suttogott néhány érthetetlen szót Druan fülébe, és mikor a szerencsétlen kilehelte a lelkét, hatalmas reccsenés hallatszott. A padlót tartó oszlopok feladták küzdelmüket a tűzzel, és magukba roskadva leomlottak, magukkal rántva az emeletet is. Druan magatehetetlenül zuhant le, és betemette a törmelék, mely fentről zuhant rá.

Utolsó emlékképe csak egy elmosódott árnyalak volt, akit a régóta csodált, és most a lángok martalékává lett szőttes előtt állt és felfest egy jelet, amely beleégett a tudatába.