"The day when the music died..."

Szépirodalom / Novellák (1432 katt) Vadics
  2012.12.18.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.


„Hogy is kezdődött? Igazából kicsit röhejes az egész. De ha hiszed, ha nem, december 21.-e is úgy indult, mint a többi nap. Ez lett volna az utolsó tanítási nap a téli szünet előtt. Persze meg volt jósolva a világvége, de senki sem gondolta komolyan. Vagy legalábbis senki nem gondolta olyannak, mint amilyen végül is lett. Gondolom, te sem hittél el belőle egy szót sem.

Én mindenesetre aznap teljes lelki nyugalommal felkeltem a szokott időben, és kimentem reggelizni, ahol épp ment a rádió. Mint minden reggel. Kicsit komikus, hogy szinte végzetszerűen épp Don McLean „American Pie”-ja szólt. Te természetesen nem ismerheted, de ennek a számnak ez a refrénje: „The day, when the music died…”. Hihetetlen, de miután ez a sor elhangzott, elhallgatott a rádió, mintha csak a halott zenész kajánul összeesküdött volna a majákkal vagy Isten tudja, kivel. Persze ezt akkor még nem tudtuk, azt hittük, szimplán elromlott. Akkor vált különössé a történet, mikor a buszon egyre több elégedetlen embert láttam. Mintha mindenkinek egyszerre tönkrement volna az mp3 lejátszója.

Én bevallom, sosem voltam nagy zenebolond, inkább furcsa egybeesésnek tekintettem, kicsit még jópofának is találtam a dühöngő, fülhallgatójukat földhöz vágó emberek tömegét. Úgy kell nekik.

Hinnéd, hogy ettől bárki képes megbolondulni? Pedig így volt. Ahogy telt a nap, az emberek nagy része egyre feszültebb lett, sokak sírógörcsöt kaptak. Ugyanis, mint kiderült, nem csak zenét hallgatni nem lehetett többé. A hangszerek elhallgattak, az énekelni próbáló emberek torkán nem jött ki hang. Kezdett eluralkodni egy groteszk pokol. Nem hiába mondják sokan rendkívül divatosan: Music=Life. A zene tényleg szép és jó dolog, de sokakat a rabjává tett. Bocsáss meg, de nem hiszem, hogy valaha is el tudom neked magyarázni, hogy milyen is pontosan a hang meg a dallam. Neked ezek csak szavak, amiket látsz, de sosem hallasz.

Igazából szerintem el sem tudod képzelni, hogy mennyi minden összefügg ebben a világban a zenével. Rengeteg együttes, az ezekből élő, ezeket pénzelő ember, a sok hangszerkészítő, a lemezlovasok, a zenei cégek, a filmes cégek, az egész televíziós ipar, mindenki teljesen padlóra került. Zene nélkül rengeteg tévé adás értelmét vesztette, a filmek sem voltak többé élvezhetőek a sokszor észrevehetetlen, de mégis nélkülözhetetlen filmzenék nélkül. Rengeteg cég csődbement, sokan lettek munkanélküliek.

A nem zenéből élő emberek először csak bosszankodtak a hiány miatt, majd egyre idegesebbek lettek. Az első néhány napban még remélték a változást, de a türelmük csak fogyott. Azt már el is felejtették, hogy tulajdonképpen egy apokalipszistől tartottak, valami gyilkos, végzetes dologtól, ami nem következett be, tehát sikeresen túlélték azt a hírhedt napot. Ennek nem igazán tudtak örülni, mert nagy ára volt. Valami olyanról kellett lemondaniuk, ami az emberiséget már az ősidőktől fogva kísérte. Oda lett a tánc, az ének. Alattomos egy világvége volt, mert nem fizikailag támadta meg az embereket, hanem lélekben kezdte őket megfojtani szép fokozatosan. Bevallom, én is kicsit frusztrált lettem.

Sokan, ígéretükhöz híven nem élték sokkal túl a zene halálát, véget vetettek az életüknek. A többiek, ahogy teltek a hetek, hónapok, mind sorra idegösszeomlást kaptak, kezelésre szorultak. A többit pedig már tudod...”
***

Sokáig dolgoztam ezen a kis íráson, majd végül a kezébe nyomtam. Igaz, néhol talán kicsit irodalmira sikerült. Lehetett volna lényegre törőbb és rövidebb is, de elkapott a lendület. Ő hálásan mosolygott, majd elrohant a levelemmel. Nem szeret mások előtt olvasni, mert még elég nehezen megy neki. Kedvelem. Aranyos gyerek. Siketként tényleg nehéz lehet felfogni az egészet. Márpedig itt szinte mindenki siket. Végül is a mai zenebolond társadalomban ki tudta volna még ilyen jól elviselni ezt a különös csapást? Tény, hogy nagyon kevesen vagyunk itt ép hallásúak. Érdekes, hogy valakit épp egy fogyatékosság ment meg. Ők lettek a kiválasztottak, mi többiek pedig csak betolakodtunk közéjük a dallam iránti közönyösségünkkel.

Vártam közben, hogy visszatérjen. Kíváncsi voltam, mi hozzáfűznivalója lehet, érdekelt, hogy valaki, aki sosem hallott egy hangot sem, vajon hogy képzeli el a mormolást vagy éppen a sikítást. El lehet-e egyáltalán képzelni?

Furcsa, hogy csak ma kérdezte meg, mi történt aznap. Talán azért, mert már megint december van, december 28.-a. Furcsa visszagondolni azokra a napokra, hiszen annyi minden megváltozott. Mintha egy előző életemre tekintenék vissza.

December… Már több mint egy év telt el az óta. Aki eddig nem őrült meg, az már nem is fog. Nagyon csöndes mostanában a világ. Jó pár évig a túlnépesedéstől sem kell tartani. A Föld lakossága a szeptemberi mérések szerint most körülbelül 300 millió fő: nagyjából 250 millió siket és nagyothalló és 50 millió ép hallású. Mikor az emberek elkezdtek fokozatosan összeomlani, a siketek kiemelkedtek közülük, próbáltak segíteni. Egy ideig kezelték őket, majd szépen lassan a sok őrült ember mind békés álomba szenderült, ugyanis az új kormány (természetesen egytől egyig siketekből áll) fölöslegesnek találta az eltartásukat, hiszen nyilvánvaló, hogy az őket romba döntő probléma végzetes, nem megoldható.

Mivel már nem sok ember maradt a Földön, egy rendelkezés alapján nagy részük Európába lett letelepítve (eddig több mint kétszer ennyien éltek a kontinensen, szóval most szellősen megvagyunk), az ép hallásúaktól pedig megkövetelték, hogy azonnal kezdjék el a jelnyelvet megtanulni. Alapszavakat már tudok, de még nem megy valami fényesen.

Az élet egyébként hasonló, mint eddig. A család fogalma van kicsit megingatva: mivel szinte minden család felbomlott, az emberek most teljesen össze-vissza laknak együtt. Néhány generáció múlva vissza fog állni ez is a rendes kerékvágásba. Mindenesetre szinte mindegyik felnőtt mellé be van osztva egy-két gyerek. Így kerültem vele egy háztartásba. Nyáron múlt 12 éves. Majdnem annyi idős, mint amennyi az öcsém volt. Mi egy középkorú siket párhoz lettünk beosztva, elég jól megvagyunk velük. Munkahely is van most bőven, az oktatás is újra folytatódott, a társadalom helyrezökkent. Szinte mondhatnám, hogy valami különös, utópisztikus világ vette kezdetét.

De azért akadnak néha furcsaságok. Tegnap észrevettem, hogy nem tűnik el a hangom, ha megpróbálok énekelni. Bár nem tudom, hogy ez eddig így volt-e, ugyanis még életemben nem próbálkoztam eddig énekhangokat kiadni. Nem is értem, most hogy jutott egyáltalán eszembe. Talán egy kicsit nekem is hiányzik már a zene. Talán annyira rossz a hangom, hogy nem is számított az egész éneklésnek, csak valami hamis nyöszörgésnek. Vagy talán visszajött a zene? Lehet, hogy visszatért, miután egy évig szabadságolta magát? Talán nem is magától ment el, hanem elküldték? Ez már azt hiszem sosem fog kiderülni. Minden hangszert, minden CD-t tönkretettek, hogy ne foglalja fölöslegesen a helyet. Csak néhány található jól elzárva a múzeumokban, emlékeztetésül a jövőnek, hogy mi okozta az emberek tömegeinek vesztét. Többet nem volt többé értelme meghagyni.

Tulajdonképpen, akik túlélték ép ésszel, azok csak örülnek a változásoknak. Kevesebben vagyunk, az emberek toleránsabbak egymás iránt (akik valamilyen fogyatékossággal élnek, azok egyébként is elfogadóbbak szoktak lenni), és ennek csak az volt az ára, hogy eltűnjön valami, ami egyikünket sem érdekelt.

De jobban belegondolva a „2012-es világvége” teljesen másról szólt, mint a zene elnémulásáról. Inkább arról, hogy az emberiséget megtámadták egy olyan gyenge pontján, amiről eddig nem tudta, hogy az. Érvényesült a kiválasztódás elve: aki ellenállóbb, az marad életben, az viseli el a változásokat. Igazából szüksége is volt már a világnak egy ilyen változásra. Egyértelmű volt, hogy ha nem történik valami, akkor egy más módon írtja ki magát az emberiség. Tekinthetjük ezt is megint valami isteni közbeavatkozásnak: Mint Szodoma és Gomora és mint Noé története. Isten csak a kiválasztott jó embereket hagyja életben. De miért éppen az lenne a jó ember, aki nem hall? Ez csak egy szerencsés véletlen nekik. Nem, inkább mégiscsak a biológiai elmélet győz. De ki magyarázza meg, hogy miért és hogyan tűnt el a zene? És ki magyarázza meg, hogy most talán visszatért? Hiszen ennek semmi értelme. Mi állhat akkor ténylegesen a dolog hátterében?

***

Apró léptek nesze a kövön, majd végül az arca az ajtónyílásban. Most már nem mosolyog, csak visszaadja a lapot és kimegy. Talán túl nyersen, túl igazian írtam le, ami történt. Talán nem kellett volna a teljes valóságot elmondani neki. Hiszen még gyerek.

De talán mások is így reagáltak volna. Az emberek próbálják elfelejteni, ami történt, és mint a hangyák, felépíteni újra a lerombolt bojt. Nekem is sikerült már majdnem elfelejtenem, mert el akartam felejteni. Szükségem volt erre a kérdésre, hogy tovább tudjam gondolni azt a napot, hogy új színben lássam mi történt, és, hogy ne feltétlenül higgyem el, hogy mindez a véletlen műve és senki sem számított rá.

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy sosem voltam oda a zenéért, arra a bizonyos utolsó számra még mindig emlékszem, különösen arra az egy sorra. Szinte hallom a hangot, de már nem hiszek neki, érzem, hogy elhallgatja előlünk az igazságot. Mert már nem az az érdekes, hogy elment-e a zene vagy meghalt. Hanem az, hogy ki küldte el, ki ölte meg…

Előző oldal Vadics
Vélemények a műről (eddig 1 db)